Fél év alatt kerülte meg a Földet a magyar jegyespár: 38 ezer kilométert autóztak, két óceán felett repültek át
János: Műszaki gondok voltak, például Kazahsztánban, ahol nagyon rossz minőségű az üzemanyag, többször is cserélni kellett az üzemanyagpumpát. Szerencsére mindig el tudtunk gurulni a legközelebbi szervizig, köszönhetően az autó megfelelő felkészítésének.
Olyan is előfordult, hogy leszakadt a fék a rossz utak miatt, Mongóliában pedig elsüllyedtünk egy folyóban. Szerencsére gyorsan jött a segítség: Zsófi elszaladt keresni valakit, és végül egy UAZ húzott ki bennünket egy acélsodronnyal.
Utána teljesen szétszereltem az autót, kiszedtem belőle mindent, amit meg kellett szárítani, aztán tudtunk továbbmenni. Így sem úsztuk meg elektronikai következmény nélkül: nagyjából 1000 kilométer után elszállt az indítómotor, utána külsőleg, egy bikakábel segítségével tudtuk csak elindítani a kocsit.
Zsófi: Feltörés szerencsére nem fordult elő, mindig figyeltünk rá, hogy csak biztonságos környéken parkoljunk le. Ami a betegségeket illeti, fogászaton mindketten jártunk, de szerencsére ezt fedezte a biztosításunk, ellenkező esetben kicsivel többe került volna az út… Volt még pár meg- és felfázás, de semmi komolyabb, amivel mondjuk kórházba kellett volna menni.
A teljes útvonal:
– Esténként csak megálltatok valahol az út mellett, vagy autós kempingeket kerestetek?
János: Nem mentünk kempingekbe, Ázsiában nem is nagyon léteznek ilyenek. Leggyakrabban csak megálltunk ott, ahol épp voltunk a nap végén: akár egy város közepén, akár egy erdő vagy az út szélén. Amerikában vannak nem hivatalos kempingek, maximum néhány paddal, szemetessel és tűzrakóhellyel, ezeket többször is használtuk. A Walmart üzletek parkolóit is sokszor választottuk, szerencsére ott is engedélyezett az éjszakázás.
– A komfortérzetetekre mennyire volt negatív hatással, hogy fél évig autóban laktatok, utak mentén zuhanyoztatok és főztetek?
Zsófi: Nem mondjuk, hogy nem voltak nehezebb pillanatok, például a hideg vízben zuhanyzás miatt, de amikor eleve fagyos volt az idő, néha egyszerűen kihagytuk.
János: Az autót sosem indítottuk be éjszakára a fűtés miatt, inkább magunkra vettük minden ruhánkat és jól összebújtunk. Nehezítette a helyzetet, hogy az ablakot nem lehetett teljesen felhúzni, különben elfogy az oxigén.
Zsófi: Előfordult, reggel arra ébredtünk, hogy belepte az autót a hó.
János: Összességében viszont teljesen jól megvoltunk.
Nekem például kényelmetlenebb volt az egyszeri, 15 órás repülőút Dél-Koreából Amerikába, mint az autóban alvás hónapokig.
– A helyiekkel mennyire teremtettetek kapcsolatot?
János: Viszonylag gyakran, Ázsiában leginkább a műszaki problémák vagy útbaigazitás miatt.
– Meg tudtátok értetni magatokat?
Zsófi: Igen, simán magyarul beszéltünk és kézzel-lábbal mutogattunk. Az angolnak sem lett volna több értelme, mert egy szót sem értettek belőle, ezt alapul véve akkor már jobb volt az anyanyelvünket használni. A végén mindent sikerült elintézni, amit akartunk, Amerikába átérve pedig már adott volt az angol, ráadásul nagyon közvetlenek is ott az emberek. Ázsiában inkább kíváncsiságból jöttek oda, nem konkrét segítő szándékkal, a törökök viszont rendkívül vendégszeretőek voltak. Egy srác például meghívott bennünket ebédelni, vele azóta is jóban vagyunk.
– Mi volt a legjobb város, vagy táj, ahol megfordultatok?
János: Várost nem is említenék, talán csak New York és Isztambul volt olyan, ami nem okozott csalódást.
De mondjuk Közép-Ázsiában azért ne számíts olyan lélegzetelállító látnivalókra és építészeti megoldásokra.
Zsófi: Ha rangsorolni kellene a helyeket, biztosan a városok kerülnének legalulra. A természeti kincsek sokkal többet adtak nekünk, eleve nagyon szeretünk kirándulni, így ott voltunk igazán elemünkben. Említhetném például az Óriások erdőjét a kaliforniai Sequoia nemzeti parkban, tele mamutfenyőkkel, az óriási élmény volt.
János: Mongólia pedig a hihetetlen vadságával fogott meg, ezt mindenkinek meg kellene tapasztalnia legalább egyszer az életben.
– Alaposan dokumentáltátok is az utat.
János: Igen, én végigfotóztam az egészet, Zsófi pedig videózott. Van YouTube-csatornánk, és blogot is írtunk. Összesen 32, 15-20 perc közötti videó készült, ami a teljes útvonalat lefedi, és nagyjából 3000 szerkesztett fotó lett a vége.
– Milyen jó sztori jut még eszetekbe?
János: Rengeteg van, nehéz lenne bármelyiket kiemelni.
Mongóliában a szemünk előtt próbáltak lasszóval befogni egy megvadult lovat, Kazahsztánban pedig láttuk, ahogy felküldenek egy űrhajót pont a holdra szállás 50. évfordulóján.
Zsófi: Egyik éjszaka szokás szerint leparkoltunk egy puszta közepén, elkezdtünk fürdeni, amikor egy hatalmas fényesség beborította az egész eget. Kicsit aggódtunk is, mi lehet, és végül csak másnap derült ki, amikor internethez jutottunk.
– Hogyan tovább? Vannak még hasonló terveitek?
János: A következő nagyobb szabású úton egyelőre nem gondolkodunk, de biztos, hogy fogunk még ilyesmit csinálni. Időnként bevillan egy-egy kép mondjuk Mongóliából, amikor 100-zal száguldottunk a puszta közepén, és hihetetlenül jó érzés visszagondolni rá, de most jó itthon lenni kicsit.
– Mi az, amivel többek lettetek, mit adott nektek ez a fél év?
János: Szerintem azt, hogy ha kitűzünk magunk elé egy célt, tűnjön elsőre bármilyen elérhetetlennek is, ha eleget teszünk érte, akkor megvalósítható. Csak nagyon kell akarni.
