Főúri palotából lett az egyik legszebb rock-bástya – emlékek a Bem rakpart 6-ból
Hivatalosan az I. kerületi, majd a Budavári Művelődési Ház nevet viselte, egykor az Andrássyaké volt. 1971-ben maga Károlyi Mihályné, gróf Andrássy Katinka is meglátogatta egykori lakhelyét és tetszett neki, hogy az épületet ilyen „nemes célokra használják”.
1966 nyarán nyílt meg, pár száz méterre a Budai Ifjúsági Parktól. Az alapító „anya” Kuhajda Istvánné, mindenki „Margó nénije” volt.
Margó néniről az a hír járta, hogy egyfelől nem ismert lehetetlent – még azt is sikerült elérnie, hogy a műemlék jellegű épület egyik közfalát kiüthessék, szőnyegeket pedig egyenesen a parlamentből szerzett – másfelől pedig tiszta szívből támogatta a feltörekvő tehetségeket, szinte minden bejelentkezőnek adott egy esélyt, és hagyta, hogy a közönség döntse el: kellenek-e. Pedig a nyitónapra, 1966. június 17-re még egy 90-es évek végi beszélgetésünkkor is rémálomként emlékezett – hiába volt telt ház, a várva várt zenekar, az Atlantisz azonban nem érkezett meg, állítólag lerobbant a kocsijuk.
Szerencsére ez nem szegte sem az ő, sem a közönség kedvét, és hamarosan a Bem-rakpartot belakták a fiatalok. Ugyancsak az igazgatónő volt az, aki nem akart külön nevet a háznak, mondván, elegendő a címe is. Ugyancsak nála tört meg az akkori ifjúsági szórakozóhelyek „fehér ing és nyakkendő” kötelező viselete, és ha kellett a hatósággal szemben is megvédte „gyermekeit”, hiszen a hivatalos szervek gyakran rossz szemmel nézték az ott gyülekező „másképp gondolkozókat”, vagy a hasonlóan renitens zenészeket.
Nemcsak a zene tette híressé a Bem-rakpart 6-ot, Kuhajda Istvánné teret adott a legmagasabb kultúrának és a máshol nem szívesen látott avantgárd törekvéseknek is. A Szót kérek sorozatban olyan kezdő, későbbi kiváló művészek, alkotók léptek fel, mint a színész-költő Lukács Sándor, az operaénekes Pászthy Júlia vagy a pantomimos Köllő Miklós. Vendégül látták Örkény Istvánt, Devecseri Gábort, itt zajlott a Nemzetközi Költőtalálkozó, Nagy Lászlóval és Weöres Sándorral.
A Rakparti estéken Tandori Dezső és Latinovits Zoltán is fellépett. Itt csinált először élő műsort gyerekeknek Levente Péter, innen indult a Kaláka, sőt még vallástörténeti beszélgetéseket is szerveztek a tudomány legnagyobbjaival, Hahn Istvánnal, Komoróczy Gézával és Gecse Gusztávval. Az akkoriban legfeljebb „tűrt” kategóriába tartozó free- és avantgárd jazz legjobbjai, Szabados György, később Dresch Mihály, vagy Grencsó István is értő közönségre találtak, miként a fiatal kortárs zeneszerzők alkotta Új Zenei Stúdió is.
Az ifjú képzőművészek a Ferenczy István körben gyűltek össze. A 70-es években a Bem-rakpart az új táncház-mozgalom egyik központja lett. A magyar népzenei hagyományok felelevenítése hamar közösség-formálóvá vált, a kultúrpolitika ugyanakkor többféle szelep-szerepet is szánt neki: némi teret adott ezáltal az általában „nem kívánatos” magyarság-tudatnak, másfelől pedig arra is számítottak, hogy a táncház némileg „szelídít” a rock-ra „őrjöngőkön.” A táncházasok közül a Jánosi együttesnek volt itt a bázisa, ugyancsak itt tűnt fel a néptáncművész-koreográfus Farkas Zoltán Batyu és felesége, Tóth Ildikó Fecske.
A 2006-ban elhunyt Margó néni 1982-ig volt a ház vezetője, és néhány kirívó esetet leszámítva (tüntetésnek vették például egy március 15-én Utassy József versét, amelyben elhangzik: „a bőség kosarából itt lopnak”…) e 16 év alatt meg tudta tartani a kényes egyensúlyt a közönség igényei és a pártállami szervek elvárásai között. Pedig párttag sem volt, de 1970-ben megkapta a „Szocialista Kultúráért” kitüntetést.
Az ő szárnyai alatt bontakozott ki a hozzá hasonló temperamentumú Markó Aranka, aki 1987-től vitte tovább igazgatóként a hagyományokat, jócskán kiterjesztve azokat az épületen túlra, de neki már meg kellett küzdenie a rendszerváltás utáni gazdasági bizonytalansággal. Továbbra is igyekezett távol tartani a politikát és megtartani a házat egy olyan értelmiségi rétegnek, amely, ahogy ő mondta, „bábáskodott a rendszerváltás születésében, amikor az megtörtént, átléptek rajta.”. Aranka sajnos nem adott magának hosszú életet: 49 évesen kilépett belőle…
Nincsen Bem-rockpart Mini nélkül. Innen indult Török Ádám és csapata, és 53 év után valószínűleg ők adják az utolsó koncertet, mielőtt Andrássy-múzeum lesz belőle.
Sokszor átéltem azt a pillanatot, hogy tudtam: aznap este Mini-buli van a Bem-rockparton, de nem terveztem, hogy lemegyek. Aztán, ahogy közeledett az este, úgy jártam, mint a hűséges Lassie kutya, akiben megszólal egy hang: „Itt az idő, hogy elindulj”. És ahogy Lassie elindult az iskolához kis gazdája elé, úgy mentem én le a 86-os busz megállójába, hogy aztán a budai Vigadó előtt szálljak le és lesétáljak a „szentélybe”.
Oda, ahol jól ismert zaj, jól ismert szagok és főleg arcok fogadtak. Olyanok, akikkel talán soha máshol nem találkoztam (kivéve persze a tabáni koncerteket, de hát az ugyanaz a kör…), akikkel sokszor csak egymás becenevét ismertük, de ott folytattuk a dumálást, az iszogatást, a lilahagymás zsíroskenyér-majszolást, ahol legutóbb abbahagytuk. Egyszer a 90-es években, amikor akkori lapomnál kezdtem unni, hogy a társasági rovatban minden második cikk úgy kezdődött: „Mindenki ott volt, aki számít”, elhatároztam, hogy egy Bem-rockparti buliról szóló tudósítást is így kezdek, és felsoroltam a törzsgárdából féltucatnyi becenevet. Nézett is nagyot a rovatvezető, hogy ezek meg kicsodák? „Akik számítanak a Bem-rockparton” – feleltem ártatlan mosollyal.
