Barokk kastélytól barlanglakásokig rigófüttyben és akácillatban – Noszvaji mozaikok
Nagyvárosi embernek felderül a lelke, ha időnként rigófütty hangzik fel az épületrengetegben. Ahhoz végképp nincsen hozzászokva, hogy e kedves, ezerféle dallamot tudó énekesmadarak állandóan szólnak körülötte és egy idő után már olyan folyamatos hangzuhatagba ágyazzák, hogy szinte csak egy-egy különleges trillára figyel fel.
Már ezért érdemes volt egy hosszú hétvégét eltölteni Noszvaj zöldellő dombjai között, ahol tökéletesen ki lehetett kapcsolni a rutinéletből, miközben nagyon is aktív pihenéssel töltődtünk.
Még sosem szálltunk meg egy régi kastély cselédszárnyában. Most ez történt, hiszen azon a szélső földszinti soron, ahol a Tündérkert hotelben szobát kaptunk, valamikor a De La Motte kastélyhoz tartozott, most is csak egy ajtó választott el a 18. századvégi barokk palota kertjétől. Az apró, amúgy kényelmes szobával végül is jól jártunk, hiszen éppen érkezésünk napján esküvőt rendeztek a szállodában, de a vacsora és az azt követő daj-daj a másik szárnyon folyt hajnalig, a mi álmunkat pedig szépen őrizte a telihold. Csupán két apró mozzanatnak lettünk részesei: délután találkoztunk a falun végigvonuló ifjú párral, vőféllyel és násznéppel, majd belebotlottunk néhány fiatalemberbe, akik demizsonból kínálták meg a járókelőket, hogy igyanak az új házasok egészségére; este pedig a nagy ebédlőben osztozhattunk a vendégsereg örömében és meghatottságában az ifjú pár nyitótánca láttán, felidézve magunkban saját gyermekeink nagy napját.

Az említett cselédszárnyon a szobák elnevezéséből rajzolódott ki a kastély történelme. Az első az építtető báró Szepessy Sámuelt idézi, aki annyira eladósodott, hogy el kellett adnia a második szoba névadója, gróf Almássy Antal özvegyének, Vécsey Annának, aki később férjhez ment a Mária Terézia császárnő udvarában menedéket lelt Antoine De La Motte francia ezredeshez. Mi az ő szobáját foglaltuk el.

Amikor Nagy Adrienn színésznő és a korabeli dalokat előadó, varázslatos hangú Nagy Erzsébet énekművésznő vezetésével végigjártuk a palota termeit, a férfitársaság szobájában láttunk egy sakkasztalt, amelyet kártyaasztallá is ki lehetett nyitni. Lehet, hogy ha Szepessy báró a sakkművészetnek hódol, a kastély ma is az ő emlékét őrzi. De különleges élményt jelentettek a nők szobájának festményei – egy hangulatos tájkép helyén valamikor nagy tükör állt – és még inkább a mennyezeti freskók és a lépcsőfeljáró tetején látható ókori görög istenek újkori mesterségek képviselőiként.
A kapuját két unikornissal őrző kastély parkjában éreztük igazán otthon magunkat, nagyokat kortyolva a tavasz-illatú levegőből, nyugtatva szemünket a zöld számos árnyalatán. Bele is szerettünk két ősfába: az egyik egy fehér eperfa volt, amelynél csak azt sajnáltam, hogy nem július van, alighanem négy lóval sem vonszolhattak volna el alóla, a másik pedig egy háromtörzsű vadgesztenye, amelyet ketten sem tudtunk átölelni, számításaink szerint közel 5 és fél méter volt az átmérője.
Igaz, hogy nem vagyunk igazán borbarátok, kirándulás gyanánt mégis végig sétáltunk a kastélypark alatti kőporos pincesoron, amely alatt sűrű növényzettel benőtt szakadék fenyegetett. A pincék között akadtak egészen modernek, amelyeket lakóházzal építettek egybe, és olyan sziklába vájtak is, amelyekről nekem a Tenkes kapitánya jutott eszembe, az a rész, amikor a sárga földig leitatják a kapitányt kereső labancokat.

Bár nekünk sem kell a szomszédba menni egy kis fantáziáért, Noszvaj másik nagyobb szállodájának, a Panorámának éttermében különleges mesevilágra bukkantunk, amelyet növények és ásványok motívumai alapján alkotott meg ragyogó színekkel Ducsai Zoltán egri festőművész. Láthattunk olyan művét is, amelynek a 3D-s olajfestmény mellett elkészült színes szobormodellje is.

Az igazi nagy túra aztán másnap indult a noszvaji barlanglakásokhoz, miután előző nap rossz irányba mentünk és még azok is eltájoltak minket, akiket megkérdeztünk. De most már nem tévedtünk el, pedig kanyarogtunk rendesen dombról le, dombra fel, közben elénk tárult szinte az egész Bükk vidéke. Amerre mentünk, mindenfelé illó virágok kísértek minket. Némi nosztalgiát keltett bennem egy gyönyörű jázminbokor: amikor még a Naphegyen, a hírügynökségben dolgoztam, a Tabán felett volt egy, és minden májusban ott szedtünk a kesernyés-édes ízű jázmint, hogy aztán zöld teával keverjük. Szinte egymást érték a bodzafák széles tenyerű virágaikkal, és az akácfákon is fürtökben lógtak a virágok. Csak az szomorított el bennünket, hogy méheket szinte egyáltalán nem láttunk. Most szembesültünk először így azzal, amire a környezetvédők már régóta figyelmeztetnek, de még mindig nem veszi őket elég komolyan a világ.

A barlanglakásoknál aztán tényleg elállt a lélegzetünk. Tudtuk, hogy ezek e vidéken már a török idők óta léteznek, sőt még a 20.században is többtucat család élt ezekben a „pinceházakban”. Azt is tudtuk, hogy 25 évvel ezelőtt itt hozták létre a Farkaskői Alkotótelepet. Ahogyan azonban bolyongtunk a vulkáni tufába vált építményekben, magunk sem tudtuk mindig, hogy hol végződik a természet és hol kezdődik a művészet.

Egyes terekről egyenesen Salvador Dalí Port-Lligati háza jutott eszünkbe, és megállapítottuk, hogy a nagy katalán mester remekül érezte volna magát itt. A mi élményeink fizikai és spirituális értelemben a Pentaton Obscura nevű hangteremben értek a csúcsra, amikor annak kőfülkeiben kipróbálhattuk: miként képes betölteni az egész teret és a térrel együtt rezegtetni testünket néhány hang. Mintha egy más dimenzióba kerültünk volna, téren és időn kívül.

Még mindig az ámulat csendje telepedett ránk, amikor a völgyben betértünk egy túrós lepényre és egy friss bodzaszörpre a Csendülő nevű kávézóba. Itt a tulajdonos nem más, mint dr. Csernus Imre, aki ide vonult vissza a zajos világ elől, és mint tapasztaltuk, ő maga is részt vesz a fel- és kiszolgálásban. Itt is kaphatók a környékbeli borok, valamint a falu két specialitása: a szilvalekvár és a birsalmasajt. A kellemes teraszon egy újabb kiállítást is láthattunk: a 78 éves Füzér József karikatúráit az idősebb nemzedékből sokan ismerhetik, hiszen számos lapnak dolgozott annak idején a Lúdas Matyitól a Magyar Ifjúságig. Napjainkban elsősorban ügyvédi hivatásának él, de azért szatirikus vénáját nem vesztette el, rajzain az emberi gyarlóságok, a környezetrombolás, a nagyravágyás, a politika görbe tükre mind megtalálható. Az egyik rajzán például egy vizsgázó diák felsorolja a magyar történelem nagy csatáit, Muhitól napjainkig és az utolsó a 2014-es parlamenti választás. Egy másik rajzon az IGAZSÁG szó látszik, minden betű zöld, csak az első fehér – Hívatlan betű a címe. Hofi Géza kiöregedett vadászkutyáját idézi: „Az igazságból elveszett az i”.

De elgondolkodtató az a rajz is, amelyen a Himalája „kőkeze” lepöcköli a hegymászókat – ne akarjuk mindenáron legyőzni a természetet.
Éppen ennek ellenkezőjét éreztük ezen a hosszú hétvégén Noszvajon, amelyet nem véletlenül tartanak Magyarország egyik legtisztább levegőjű településének. Itt az emberek együtt lélegeznek a Földdel, tisztelik a növényeket, a fákat, talán ezért is láttuk a mi szemünknek szokatlanul tisztának az eget. Több ilyen harmóniára lenne szükségünk a hétköznapjainkban is.
