Tom Hanks és a felesleges fafiú – ezért nem volt semmi szükség az élőszereplős Pinokkióra
Egy kollaboráció színész és direktor között akár évtizedeken át is kiválóan működhet (pl. Tim Burton és Jonny Depp, Martin Scorsese és Robert De Niro vagy Leonardo DiCaprio, Quentin Tarantino és Samuel L. Jackson stb.), ám, ahogy jelen filmünk is igazolja, olyan is akad, amikor az egykor sikeres páros számára jobb, ha külön utakon járnak. Tom Hanks és Robert Zemeckis esetében egyébként erre már volt egy intő jel 2004-ben, és Polar Expressznek hívták…
A 2000-es Számkivetettel pedig, ha nem is tudták megismételni a Forrest Gump felettébb magasra tett mércéjét, azért csak összehoztak vele 22 évvel ezelőtt 430 millió dollárt (ezzel az év 3. legsikeresebb filmje lett a Mission: Impossible II és a Gladiátor után), valamint egy újabb Oscar-jelölést Hanksnek. Wilsont pedig mindannyian ott tartjuk a szívünk egy rejtett zugában.

Ehhez képest az animációs forradalomnak (a szárnyait bontogató motion capture-technológia révén) szánt Polar Expressz már nem tudta visszatermelni a költségeinek dupláját sem (mivel a tiszta bevétel kb. felét a mozik elteszik, legalább ennyi kéne a nullszaldóhoz), ráadásul maga a film sem vonult be a műfaj örökbecsűi közé, és akkor még finoman fogalmaztunk.
Zemeckis volt bizonyos tekintetben a ’80-a-’90-es években a mozgókép egyik nagy királya olyan filmekkel, mint a Vissza a jövőbe-trilógia, A smaragd románca, a Roger nyúl a pácban, a Jól áll neki a halál, a Forrest Gump, a Kapcsolat, a Számkivetett és a Temetetlen múlt), ám úgy tűnik, a XXI. században már nem találja a helyét.

Mostanában pedig rákapott a remake-ekre. Az 1990-es Boszorkányokból 2020-ban kanyarított a Covid által is balsorsra ítélt felesleges újrát, idén pedig a Disney húzta bele őt a jó ideje tartó „élőszereplősítő” őrületébe, amelynek során az animációs stúdió egykori remekeit készítik el filmként, színészekkel, 3D-s CGI-jal. Talán mondanunk sem kell, ezek közül nem sok tudott annyit hozzátenni az eredeti klasszikushoz, amivel a nyilvánvaló profitéhségen túl bizonyítani tudta volna létjogosultságát. A dzsungel könyve, az Alice Csodaországban, a Hamupipőke, A szépség és a szörnyeteg, a Dumbó, az Aladdin, Az oroszlánkirály vagy a Mulan után pedig megérkezett a Pinokkió élő átirata.
És hogy mekkora volt a hatása a stúdióra? Nos, elég annyi hozzá, hogy máig a Pinokkió egyébként Oscar-díjat is nyert betétdala, a When You Wish Upon a Star dallama hallható a filmjeik elé szúrt Disney-logo alatt… S hogy a Zemeckis-féle Pinokkió végre bebizonyította volna, hogy mégiscsak szükség volt ezekre a remake-ekre? Persze, hogy nem.
E film ellen is nagyjából hasonlókat lehet felhozni, mint az újraforgatós Disney-láz előző darabjai esetében. Például, hogy ugyanazt a sztorit jóval hosszabban meséli el, mivel felesleges toldásokat (legyen az karakter, szituáció vagy egy zenés-táncos jelenet) alkalmaz; hogy megpróbálja görcsösen a mai korszellemhez, igényekhez és felfogásokhoz igazítani a mondanivalót (a Pinokkió esetében ráadásul több mint 80 évet kellett behozni); vagy hogy mindezzel együtt is képtelen újrateremteni a az egykori varázst.
A Pinokkió alapvetően a klasszikus mederben folyik, illetve inkább csak csörgedezik, s bár a rajzfilm első félórájának lassú építkezéséhez (Gepetto életkörülményeinek bemutatása, a fabábú életre kelése és a csodára való ráeszmélés) még a játékidejében is hű, utána, főként a bábozó balerina töltelékjelenetei miatt azonban már tisztán érezhető az időhúzás.
Zemeckis arra azért odafigyelt, hogy az alapvetően emberi világból kirívó antropomorfizált (értsd beszélő és ruhát viselő) állatok, pl. Tücsök Tihamér, Derék Rókus és Durrbele Béla főhősünkön (vagy inkább fahősünkön) kívül senki mással ne lépjenek interakcióba, jelezvén, hogy előbbi Pinokkió (akit a magyar keresztségben a századelőn Tuskó Matyi és a Fajankó nevekkel egyaránt megvertek a fordítók) lelkiismeretének jó, utóbbi kettő pedig a rossz oldala.

A lényegesebb új elemek közé sorolható a már említett Fabiana (Kyanne Lamaya) karaktere, a Sofia nevű sirály (eredetiben Lorraine Bracco), hogy a Kék Tündért ezúttal egy fekete színésznő, az Oscar-jelölt Cynthia Erivo (Nyughatatlan özvegyek, Húzós éjszaka az El Royale-ban, Harriet – Szabadság vagy halál, A kívülálló, Géniusz) alakítja és csak egyetlen jelenetben, hogy a hőseinket elnyelő cet (ami itt túl snassz lett volna valamiért) ezúttal egy csápos tengeri szörny, valamint maga a lezárás, amit természetesen nem árulunk el, de kétségtelenül igazodik a mai, modern felfogáshoz és a fiatalok felé közvetítendő normákhoz.
Kár, hogy a film többi részéhez már negédesen állt hozzá.
Tom Hanks pedig… nos, maradt Tom Hanks, ezúttal a Gepetto-féle aggodalmaskodó formáját hozza, a film azonban sajnos még az ő közreműködése mellett sem tud igazán életre kelni. Nézzük meg inkább az 1940-es, animációs verziót, az még mindig varázslatos.