KULT

The Qualitons: „Nagyon kemény munka kell ahhoz, hogy bármi tényleg látványosan elinduljon előre”

Az évtizedet dupla telt házas koncerttel és új feldolgozáslemezzel záró The Qualitons frontemberével beszélgettünk.


A The Qualitons neve idén összeforrt a legendás amerikai KEXP rádióéval, hiszen ők lehettek az első magyar zenekar, akik bizonyíthattak abban a seattle-i stúdióban, ami köztudottan az ígéretes zenei tehetségek Mekkájának számít. Kevin Cole zenei szerkesztő All We Can Do című dalukat egyszer a nap dalának is választotta, majd 2018 legjobb albumai között emlegette Echoes Calling című albumukat, mely a hazai Fonogram-díjátadón is győzedelmeskedett.

2016-ban pedig azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy a Red Hot Chili Peppers tagjai magyarországi tartózkodásuk alatt beleszerettek a zenéjükbe.

A rajongók zöme azonban már jóval ezek előtt is ismerte a jövőre 12. évébe lépő zenekart, akik ezt az évtizedet egy Kex-feldolgozáslemezzel és egy dupla telt házas, Trafós koncerttel fejelték meg.

A nagy nap előtt beszélgettem G. Szabó Hunorral, a banda frontemberével.

- 2019 nagyon jó év volt számotokra. És most az i-re felteszi a pontot a két telt házas koncert. Mit gondolsz ezzel kapcsolatban, számítottatok rá?

- Őszintén, én számítottam arra, hogy lesz érdeklődés erre az estére, de hogy dupla sold outot csinálunk, az nem merült fel szerintem egyikünkben sem. Bennem volt egyfajta remény, hogy összehozunk egy telt házat, végre... És ehhez képest ez kellemes túlzás lett.

- És mikkel készültök? Mondjuk improvizációsabb rész is lesz vagy pedig végig játsszátok azt az öt dalt, ami az új lemezzel érkezett.

- Az improvizáció olyan szinten jelen lesz, mint ahogy általában a számainkban hagyunk szabadabb részeket, szabadabb pillanatokat. A KEXEK anyag körülbelül egy egészséges lemeznyi, tehát 40-42 perc. De ez önmagában kevés egy teljes koncerthez, ezért játszani fogunk korábbi dalokat is. Tulajdonképpen fele-fele arányban lesz a régi és az új.

- Lehetne évtizedzáró koncertnek is nevezni?

- Hát évtizedzárónak nem, mert csak az előző albumról játszunk pluszban. Az Echoes Callingról lesz négy-öt dal és az új lemez, illetve eljátszunk még egy olyan Kex-számot is, amit nem dolgoztunk fel, tehát a lemezen sincs rajta. Ez csak azért érdekes, mert azt nem gondoltuk újra. Ez a Tiszta Szívvel, egy Kex-, és József Attila feldolgozás.

- És a KEXEK lemez dalainál mindegyikőtök választott egyet és azt gondolta újra?

- Igen, amikor felmerült ez az ötlet, hogy csinálunk egy Kex-feldolgozáslemezt, akkor jöttek a kérdések egymáshoz, hogy „hú, te melyiket játszanád szívesen?” És akkor adta magát, hogy mindenki hozzon egy saját elképzelést egy saját maga által kiválasztott dalról. Ez pedig azt a koncepciót hozta, hogy az adott szám teljes egészét végigcsináljuk; tehát az átírástól kezdve a hangszerelést és a keverés folyamatát is mindenki a saját kezében tartotta a dalával kapcsolatban.

- Vannak nagyobb eltérések mondjuk műfajilag a számokon belül aszerint, hogy melyikőtök tette bele a zenei tudását?

- Nagyon. Azt gondolom, hogy nem véletlen játszunk együtt meg ismerjük egymást, egymás zeneiségét, tehát olyan nagy meglepetés nem született. Mindegyik dal „qualitons-os” maradt. De nagyon sokszínű lett a lemez. Öt dalról beszélünk, de nagyon különbözőek a hangulatok. Igazából ez volt a terv, a koncepció, és azt hiszem, hogy működött.

- És neked/nektek fiatalkori kedvenced a Kex, azért is esett rájuk a választás?

- Én személy szerint nagyon szerettem mindig is a 60-as évek zenéjét meg ezt az egész vibeot, amit a 60-as évek művelt. A Kex ugye egy renitens zenekar volt a maga idejében. Nem kaptak elég figyelmet, teret és így nagyon rövid életű formáció lettek. Gyakorlatilag ellehetetlenítették azt, hogy rendesen kibontakozzanak. Nekem mindig volt egy különleges szimpátiám feléjük. A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, de ők is szerették, persze.

Ez egy ilyen hirtelen ötlet volt, hogy „basszus, a Kex 50 éve alakult, évfordulója van, nem csinálunk egy lemezt? Annyira megérdemelnék, és annyira jó ez az egész”. És akkor így.

- És amikor mentetek az amerikai KEXP rádió stúdiójába, akkor hogyhogy a Zöld-sárgára esett a választás és ezzel kezdtetek?

- Barnának a Zöld-sárga volt a választott dala és ő nagyon lelkesen, már három nappal a feldolgozáslemez-ötlet kipattanása után jött a maga elképzelésével, hogy „srácok, azt gondoltam, hogy csináljuk meg így a Zöld-sárgát”. Tehát nem volt tudatos, hogy mi pont azt visszük a KEXP-be, vagy hogy ilyen gyorsan megcsináljuk, hanem egész egyszerűen Barna „túl” szorgos volt. Illetve – jé! – pont egy éve annak, hogy Noam Levinberg izraeli producer itt volt a SuperSize stúdióban. Egy produceri-hangmérnöki kurzust tartott és kiválasztott minket, hogy velünk szeretné megcsinálni ezt a sessiont. Mi lettünk az a zenekar, akiken keresztül szemléltette a tanításait és ekkor kellett egy dal. Kérte, hogy legyen egy friss szerzemény, amit megcsinálunk ott a stúdióban, együtt összerakjuk, ő producereli, stb. És csak a Zöld-sárga volt, ami frissebbnek számított, de magyar szöveggel. Ő kért hozzá egy angol szöveget és december végén ki is jött a SuperSize stúdióban felvett Green to yellow.

- Ugye december 20-án is megjelent egy új dal az új lemezről, 23-án pedig megérkezett az egész anyag. Mi alapján építettétek fel az időzítést?

- Igen, az Elszállt egy hajó a szélben c. dal jelent meg 20-án. Az volt a tudatosság benne, hogy nagyon feszített tempóban történt ez az egész felvétel, keverés, megjelenés. Nem tudtunk kellő időt hagyni rá és a Levi dala, az Elszállt egy hajó a szélben volt olyan stádiumban, hogy azt mertük mondani, hogy az lesz a következő, ami a Zöld-sárgát követi. Ezért tűztük ki 20-ára és ezt a hetet még meg akartuk hagyni arra, hogy befejezzük a többi három számot. Igazából a véletlen műve, hogy így alakult, sőt, a sors fintora, hogy korábban kész lett a maradék három dal is.

- Azt olvastam, hogy maga a felvétel megvolt talán három nap alatt és utána jött a csiszolgatás, az utómunka...

- Igen. Igazából nem tesz jót egy dalnak sem, ha túl van játszva. Vagy ha a stúdióban túl van gondolva. Azt szokták mondani - és ez a tapasztalatunk nekünk is -, hogy egy dalt négyszer, maximum ötször szabad eljátszani, utána már csak rosszabb lesz. És ilyen értelemben öt szám rögzítésére három nap bőven elég. Viszont az utómunka elhúzódhat akár hónapokig is, az már egy nehezebb ügy.

Illetve a legbölcsebb mondás szerintem az, hogy a keverést abbahagyni lehet, de befejezni nem. Én ráadásul annyira maximalista vagyok személy szerint, hogy ha rajtam múlik, akkor egy évig csinálnám.

De most volt ez a határidő, amihez kellett tartsuk magunkat. Aztán lesz a bakelit, ami márciusban jön ki, arra még tudunk picit változtatni. Sőt, én szeretném is, ha pl. a YouTube-on megjelent daloktól kicsit különbözne.

- Noha erről már sokat meséltetek, de muszáj rákérdeznem, hogy milyen élmény volt KEXP? Olyan volt, mint amire számítottatok?

- Én azt gondolom, hogy igen. Ami szembetűnő volt, az az, hogy nagyon nagy profizmus van ott, iszonyú precízen történnek a dolgok. Nagyon izgultunk előtte. Mindannyiunkban volt egyfajta félsz, hogy „úristen, megyünk a KEXP-be, mi lesz, jajaj”. Előtte persze, amikor egy ilyen drukk szituációban van az ember, akkor az adrenalin felspannolja.

És amikor ott állunk, hogy „csapó, tessék, mehet!”, akkor ezek a félelmek szépen elúsznak és akkor már csak úgy ott vagy a zenében és megéled.

Szóval én azt hiszem, hogy sikerült mindannyiunknak ellazulnia és egy tök jó session jött össze.

- Ezután, gondolom, hogy megszaporodtak a visszajelzések külföldről...



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk