KULT

Müller Péter Sziámi: A rock n’ roll és a kisgyerekeim miatt nem tudom magam bácsinak érezni

70. születésnapja alkalmából beszélgettünk a magyar underground egyik legjelentősebb alakjával, akinek Bérczesi Róberttel közös új lemeze a jeles dátumra időzítve jelent meg.


Müller Péter Sziámi utoljára áprilisban, a páratlan jelentőségű Napidal Sziámival projekt célegyenesében mesélt az egy évig tartó játék tanulságairól és a lehetséges jövőképről.

Ez a téma természetesen most is szóba került, a beszélgetés fő apropóját viszont a napokban betöltött 70. születésnapja adta, aminek kapcsán elárulta azt is, foglalkoztatja-e az életkora és van-e még bármi a bakancslistáján.

– Hogyan értékelnéd ezt az évet a tavalyival összevetve?

– Ami a koncertezést illeti, nagyon ellentmondásosan alakult, mert ugyan sokkal többet játszottunk annál, mint amit a helyzetben reméltünk, viszont a bizonytalanság miatt elővételes jegyek kevésbé fogytak jól. Az A38 hajót mindig meg szoktuk tölteni, most mégis sokkal visszafogottabban indult az érdeklődés. Aggódtunk is emiatt, de szerencsére végül nagyon szép számú közönség gyűlt össze. Más helyszíneken előfordult, hogy jóval kevesebben jöttek el, de akadtak kellemes meglepetések is.

Szegeden például bezárt a JATE Klub, ezért B tervként a Városi Rock Klub nevű helyen léptünk fel, ami a többi fellépő műfajából kiindulva nagyon nem tűnt a mi terepünknek. Utólag mégis kiderült, hogy rajtunk voltak az egyik legtöbben az egész szezonban.

Az AndFriendsen kívül nagyon sokat jártam az országot Szakcsi Lakatos Bélával és a Romano Drommal is. Velük, Kovács Antalékkal a Felzárkózó Települések Program keretében, a kiváló roma művészeket összefogó L.O.R.C.A Alapítvánnyal együttműködve mentünk el az ország legelmaradottabb településeire, hogy zenés foglalkozásokat tartsunk gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ezeken mindig született egy közös dal a jelenlévők ötletei alapján, amit aztán a zenekar el is játszott. Egyszerre volt jelen az elképesztő nyomor és kifosztottság, valamint a végtelen derű és öröm. A Nyírségtől Baranyáig 20-30 helyre jutottunk el csak idén, tavasszal pedig szeretnénk folytatni.

Összességében teljesen kiszámíthatatlan volt az év, a Covid előtti időkkel nem lehet összehasonlítani, a tavalyinál viszont mindenképp jobb a mérleg.

– Az áprilisban zárult Napidal Sziámival projektnek milyen volt az utóélete azóta?

– Csináltam egy hozzávetőleges statisztikát, amiből az derült ki, hogy több mint 1100 dal született, amelyekből majdnem 100 már az Artisjusnál is le van védve, vagy hamarosan jogosítható állapotba kerül. Összesen 200 körüli szerző szállt be a játékba, mindannyiukkal folyamatos kapcsolatban voltam addig, amíg a dalaik el nem érték a mindkettőnk által kívánt szintet.

A legjobbaknak egy lemeznyi is összegyűlt, ilyen például Schwenk András, aki mind a 366 ötletet kidolgozta, vagy Bérczesi Robi, akivel szintén már a 67. dal környékén tartunk, és a születésnapomra jelent meg az első közös albumunk Én meg az Ének: Napidalok címmel, amit sokan remekműnek vagy épp az évtized albumának neveznek – meghallgatva én is ilyesmit érzek, és hálás vagyok Robinak életem egyik legszebb születésnapi ajandékáért. (Beleértve a Jóember cimű dalhoz készült, máris közkedvetté vált videoklipet is.)

Már készül a következő klip is Robival, a gyerekeim anyukájához írt, Aki nem megy el című számhoz. Ideális társszerzőre akadtam benne, nagyon könnyen és örömmel dolgozunk együtt a következő, szintén napidalos, duettes lemezen. Sőt, most már a Napidalokon túllépve is folyik tovább a dalszerzés, ami azért jó, mert azoknál rendszerint a klasszikus pop-rock dalformához tartottam magam, így viszont sokkal öntörvényűbb is lehet a végeredmény.

Ez igazán fontos hozama a Napidalnak, de talán a legjelentősebb számomra mégis az, hogy az egész kezdeményezés körül mennyi ember összegyűlt. Zenekarok alakultak, régóta inaktív formációk álltak össze újra direkt emiatt. A Napidalosokból kialakult egy háló, sokan azóta is keresik egymást, ha szakmai tanácsra vagy közreműködésre van szükségük, klubszerűen összejárunk a játékból kinőtt Dalműhely tévéműsor felvételein, és azokon kívül is.

– Legutóbb említettél egy könnyűzenei oktatási programot is, ami erre a projektre épülne.

– A nagyszerű Póka Egonnal, Andrásik Remóval, Dr. Horvath Zita rektor asszonnyal és többekkel régi célunk volt, hogy elinduljon egy program, aminek a kifutása, hogy a középiskolákban tantárggyá válik a könnyűzene. Sikerült előrelépni ezen a téren is: augusztusban megalakult a Bartók Béla Zeneművészeti Kar a Miskolci Egyetemen. A cél az, hogy néhány év múlva kikerüljön innen egy évfolyamnyi tanár, akik aztán élére állhatnának a folyamatnak. Keressük annak a tárgynak a helyét, ami a Napidal mintájára a dalismeret, dalszerzés és -elemzés köré szerveződne.

Manapság mindenki a Spotify-on csüng, a fiataloknak külön listáik vannak a kedvenceikkel. A saját gyerekeimen is látom, hogy presztízskérdést csinálnak abból, hogy olyat mutassanak a többieknek, amit azok még nem ismernek. El tudok képzelni egy olyan tárgyat, ahol minden óra azzal kezdődik, hogy a tanár megkérdezi: találtatok valami jót? Hallgassuk meg!

Utána pedig elemeznék a szöveget, a zenét, az előadást. Ezt már addig is be lehetne építeni az irodalomtanítás tananyagába. A lényeg, hogy érdemes dalokkal foglalkozni, mert rengeteg mindent meg lehet tanulni rajtuk keresztül.

– Mit jelent számodra, hogy 70 éves lettél?

– Gyakorlatilag egy külön telefonközpontra lett volna szükség ahhoz, hogy minden köszöntést fogadni és viszonozni tudjak, de igyekeztem ezt magam megtenni. Szerintem hazudik, aki azt állítja, hogy ez nem esik jól neki. Megható visszaigazolása annak, hogy egész életemben azt kerestem, hogy jóban legyek az emberekkel és összehozzam őket egymással. Innen tudom, hogy mindez tényleg jelentett valamit nekik.

Egyébként maga a szám nem okozott semmilyen zökkenőt. Hiszek abban, hogy az ember valós kora nem annyi, ahány éve a Földön van a naptár szerint, ezt inkább az mutatja meg, milyen fizikai és szellemi állapotban van. Én jól alapoztam, elég sokat sportoltam és jógáztam fiatalabb koromban, de arra is vigyáztam, hogy ne szaladjak bele a túlzottan megfeszített élsportolásba. Vigyorogva szoktam idézni, amit egy váratlanul teltházas békéscsabai koncertünk után írt a helyi sajtó: „A 68 éves Müller Péter Sziámi mindenkit letáncolt”. Fogalmam sincs, mit jelent pontosan ez a kifejezés, de ha két éve ment, akkor minden bizonnyal még most is sikerülne…

– Apukád, Müller Péter író 85 éves lett szintén a napokban. Szoktatok beszélgetni az idő múlásáról és az öregedésről?

– Ő mindig azt mondogatja, „Petyókám, te még nem tudod, milyen ennyi idősnek lenni…” Szerencsére továbbra is fantasztikus formában van, hetente többször jár konditerembe, árad belőle az életszeretet és a derű. Lehet, hogy ez is hatott rám, de szerintem nem ez a fő alapja annak, hogy nem tudom magam bácsinak érezni. Sokkal inkább a rock n’ roll és az, hogy kisgyerekeim vannak.

Úgy jövök haza mindennap, hogy olyan korú gyerekek várnak itthon, akiknek az apukájuk nem 70 éves szokott lenni, hanem mondjuk 45.

Persze a nagyobbak mindig eszembe juttatják azt is, hogy azért korábban kezdtem ezt a dolgot: Máté fiam – aki kiváló dobos – révén például épp két napja született meg a negyedik unokám. Négy kislány, egyik fantasztikusabb, mint a másik.

– Van még bármi a bakancslistádon, akár valakivel közös munka, vagy olyan hely, ahová szeretnél eljutni?

– A bakancslistámon a folyamatosság van. Bejártam a világot, kipróbáltam rengeteg szakmát és szinte az összes lehetséges életformát, ilyen téren nincs hiányérzetem. Sosem voltam ambíciózus, nem konkrét célokat szerettem volna elérni, mindössze jól akartam érezni magam abban, amivel épp foglalkozom. Ebből a szempontból is kegy alatt vagyok: abból élek és azt csinálom, amit szeretek, azokkal, akiket szeretek.

Nyilván szeretném megérni, hogy a gyerekeim révbe érnek, illetve minél több időt tölteni a szüleimmel, feleségemmel, az ő szüleivel és Julika testvéremmel, amíg csak lehet. Szeretnék valamikor egy közös lemezt Szakcsi Lakatos Bélával, ha már ennyit játszottunk együtt. Nagy ajándék az is, hogy több kései barátság is megadatott nekem, ilyen volt például Jávori Fegya vagy Cipő is, akivel együtt írtuk az utolsó dalát.

Vagy említhetném Kóbor Mecky-t, aki néhány éve egyszer csak megjelent egy A38-as koncertünkön, mondván, eljött megnézni bennünket. Nagy Omegás voltam gimis koromban, sokat jelentett nekem, hogy Trunkos András barátommal megtették ezt a gesztust. Benkő Laci szintén óriási idolom volt, vele, Szakcsival és Fegyával zenéltünk is együtt a Budapest Gold Starsban.

Aranyosi Péter barátom (le is csesztem érte) a Covid-osztály után frissen gyógyultan átbumlizott a városon, és beállított egy tortával meg egy üveg pezsgővel. Thuróczy Szabi is feljött a földszintről – ő whiskyvel, ezek még elfogyasztásra várnak. Mindezek fényében nem csoda, hogy csak a családi lényeg maradt a bakancslistámon…

– Mik lesznek a jövő éved sarokpontjai?

– Nehézkes és bizonytalan lett csomó minden, ami a járvány előtt úgy ment, mint kés a vajban. Jelenleg egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy a kultúra autonóm és szerves módon képes működni. Több szakmabeli ismerősöm ment el jobb híján kőművesnek vagy pizzafutárnak, hogy elkerülje az anyagi csődöt. Hozzájuk képest én még szerencsés vagyok, de leginkább a színdarabjaim jogdíjából tudtam eltartani a családot az utóbbi időben, amiket szerencsére itthon és külföldön is sokfelé játszanak, de a színház is létbizonytalanságban vergődik.

Ami viszont biztos: február 21-én a Müpában koncertezik az AndFriends a Danubia Szimfonikus Zenekar társaságában. Általában banálisnak éreztem az ilyen együttműködéseket, de amit ők csináltak korábban a Quimbyvel, az megfogott. Kirschner Péter barátom már dolgozik Ott Rezsővel az átiratokon és a hangszerelésen, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Nagy öröm, hogy most először ott leszünk a Kaláka Fesztiválon, az viszont legalább ennyire fáj, hogy az egyik kedvenc fesztiválom, a körmendi AlteRába sajnos nem bírta tovább. A többi dátum is egymás után körvonalazódik.

Mindezen felül megkerestek, hogy a Napidalokat adjuk ki könyv formában, kommentárokkal, anekdotákkal kísérve. Sokszor megdicsérnek, mennyire jó költő vagyok, ehhez képest eddig egyetlen „igazi” verseskötetem se jelent meg, „csak” a Dalszövegkönyveim, versek csak folyóiratokban és antológiákban. Jövőre ez is megváltozhat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk