KULT

Juhász Anna: Belül ugyanaz a lány vagyok, aki szeretne irodalmi közösséget teremteni – a 13 év adott biztonságot ehhez

Túl van a 150. esten a Juhász Anna vezette Irodalmi Szalon. A kortárs irodalom alkotóinak nagy része járt már a Szalonban. Arról beszéltünk Annával, mi változott az elmúlt 13 évben.


Juhász Anna 2010-ben fogott bele az Irodalmi Szalonba, amely azóta elköltözött a Hadik Kávéházból, és felvette az alapítója nevét. Juhász Ferenc költő lánya az édesapja révén költők és művészek közt nőtt fel, és őt is végigkísérték életében a könyvek, a munkái is mindig az olvasáshoz kötődtek. A Szalon mellett most már más projekteket is menedzsel, mind kapcsolódik az irodalomhoz, sokat utazik, előad, beszélget, szervez.

– 150 est, 13 év, 45 000-es közösség – ez számokban az Irodalmi Szalon. Szinte az elejétől követem, amit csinálsz, még a Hadik Kávéház-beli, kezdeti estektől. Azóta még fél tucat más dologban is benne vagy hasonló intenzitással. Mi motivál még? 

– A folyamatos újnak a felfedezése. Új könyvek, új aspektusok, új nézők, új közösség. Az irodalom az otthonom, és ebben a világban sosincs két ugyanolyan olvasat, este, beszélgetés. És persze olyan nagy ünnep ez – majdnem másfél évtized, több kávéház, immár Budapesten kívüli országjárással és határon túli Szalon-estekkel. Azt hiszem, egyre motiváltabb vagyok az idővel. A kezdetben, 2010-ben, amikor ez a történet indult kíváncsi voltam és eltökélt. Az évek során egyre több célom lett az olvasásnépszerűsítéssel, a közönség szeretete és az eredmények vittek mindig előre.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb estek neked, és miért? Kettőt-hármat említenél? 

– A legemlékezetesebb estek a nagy találkozások estéi. A 100 éves Bálint Gyuri bácsival a beszélgetés 2019. szeptemberében – többszázan voltunk, mégis csendben hallgattuk élettapasztalatait.

Felejthetetlenek nekem a Fodor Ákos-, Márai- és Szerb Antal-estek, vagy amikor olyan barátok a vendégeim, mint Kemény István, Csányi Vilmos, Vecsei H. Miklós, Háy János, Grecsó Krisztián, Berecz István vagy legutóbb Gubik Petra. Igen, a Szalon zene is: Szabó Balázs, Hrutka Róbert, Kollár-Klemencz László vagy a Budapest Bár is fellépett nálunk, és otthonra talált sok beszélgetés.

Ez a legnagyobb kihívás is egyben: tizenhárom éve hónapról hónapra olyan vendégeket hívni, akik kíváncsiak egymásra, és a közönségnek a kezdetektől fontos témákat, könyveket, aktualitásokat mutatni. Volt, amikor elbizonytalanodtam, hogy kell-e a Szalon – na ilyenkor is visszanézem az estek fotóit, és folytatom tovább.

– Elbizonytalanodsz?

– Igen, ennyi idő alatt több este volt, ahol úgy éreztem nem voltam jó. Sokszor vagyok bizonytalan magamban és félek, ha csalódást okozok. Leginkább magammal vagyok szigorú, ez talán a maximalizmusom. Ha nem voltam elégedett, előfordult, hogy órákig ültem az autóban, régebben Papám’lökött túl’ ezen az állapoton, és a tanácsai vittek előre.

– Az édesapád sokszor ült ott az estjeiden. Mennyire inspirált annak idején, hogy elkezdd a szalont? Megbeszélted vele? 

– Az ő jelenléte nagyon sokat számított – ez egy tanítói viszony volt. Figyelt, értékelt, biztatott. Arra a tiszteletre nevelt engem és a nővéremet, hogy a művészet küldetés, az irodalommal foglalkozni pedig alázatot kíván. Ma már édesanyám vagy a férjem ül az első sorban, az ő jelenlétük sokat számít.

– Mennyit változtál a kezdetek óta? Izgulsz meg néha? 

– Változtam, nem is kicsit, szerencsére a változás az életünk része, és jól van ez így. Belül, a célokban ugyanaz a lány vagyok, aki belép egy kávéház ajtaján, és szeretne irodalmi közösséget teremteni. Ott áll szemüvegben, izgul, fél, és közben tudja, hogy jó lesz.

A tizenhárom év adott biztonságot, a sok száz est, beszélgetés, műsorvezetés pedig gyakorlatot, de itt nincs rutin: mindig mindent újra kell kezdeni. Talán úgy fogalmaznék, hogy a mai Anna határozott, kíváncsi, és még mindig kifogyhatatlan energiái vannak, de ezeket már megtanultam jobban kezelni és csoportosítani. Izgulni azért izgulok leginkább, hogy a vendégeim és a közönség jól érezze magát, úgy távozzon egy programról, hogy többnek érzi magát tőle.

A Szalon-élményhez persze támogatók is kellenek, akik a hátteret biztosítják – a csodás munkatársaim mellett nekünk évek óta a Szerencsejáték Zrt. ad bizalmat, így a működésnél a művészi munkára tudok koncentrálni.

– Kit sajnálsz nagyon, hogy (még) nem jött el, vagy már nem is jöhet el hozzád? 

– Vannak elmaradt beszélgetések, amiket tologattam, aztán nem valósulhattak meg. Térey János sokszor volt nálam, de nem elégszer – az ő távozása hatalmas űr, sokat gondolok rá, olvasom a könyveit.

A kortárs irodalom alkotóinak nagy része járt a Szalonban, és ez nagy boldogság: Kányádi Sándor, Spiró György., Háy János, Bartis Attila, Tóth Krisztina, Dragomán György és Szabó T. Anna, Csányi Vilmos, Kepes András, Zalán Tibor, Szöllősi Mátyás és Ughy Szabina – hosszú még a sor.

Van persze cél is – viszont nem árulom el, kiket hívnék el, remélem, hamarosan köszönthetem őket a közönséggel együtt.

– Ha a világirodalom nagyjai közül hármat választhatnál, hogy leüljön veled beszélgetni, kik lennének azok? 

– Hemingway, Tolsztoj és Cortázar – apropó, ő most november 15-én lesz a Szalon fókuszában, Henri Gonzo és David Yengibarian zenei, felolvasós vendégeskedésével. Ha kortárs, akkor Ferrante, Knausgård és Ulickaja – vele többször összefutottam, de még beszélgetni nem sikerült. Szívesen bepótolnám.

– Szereted vegyíteni a művészeti ágakat egy-egy esten. Az irodalom szerinted melyik másik művészettel van a legerősebb kölcsönhatásban? 

– Az irodalom képekben gondolkodik, de a zene nélkül talán nem értenénk ezeket a képeket. Szóval a zene és a képzőművészet szorosan összefonódik a szavak erejével, a költészettel és a prózával. Valahogy így is élem meg gyermekkorom óta az irodalmat: Papám legjobb barátai festők voltak – az ő műtermeikben ültünk Eszter nővéremmel és a festményeket nézve hallgattuk a felnőttek beszélgetését. Erős, élő élmény.

Ezt követően egyre többször jött szembe, milyen fontos a zene és kép az alkotóknak: Fodor Ákos, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Kántor Péter, Zalán Tibor és Háy János életében ezek a társ-területek otthonosak, nemcsak ihletet, de levegőt is adnak saját munkáiknak.

– Sokszor tartasz rendhagyó irodalomórát középiskolásoknak. Provokatív kérdés: olvasnak még ők egyáltalán? Kicsit olyan retro dolognak tartják, ahogy én látom. 

– Kezdjük egy példával: Tiszaföldvár, alig pár hete. Késve érkezem, a Művelődési Házba, mégis ennek ellenére többszáz diák vár. Szinte üdvrivalgás fogad, amikor belépek, és azonnal közös versmondásba kezdünk. Majd éneklünk, ekkor már több tucat diák mellém ül a színpadon. Van olyan diák, aki amúgy felelni sem mer az osztálya előtt – ekkor önszántából áll ki, és boldogan olvas. Ez a közösség ereje.

Együtt gondolkodunk a versekről és arról, hogy a mai világban, a gyorsulás, a képek tömege és a videók tartalmai mellett egy ebből a világból kitekintő könyvélménynek, a csöndnek és figyelemnek hol van helye. Az olvasás idő ugyanis.

Az elmúlt három évben sok ezer diákkal találkoztam, és folyamatosan járok rendhagyó, tematikus irodalomórákra – bejártam az országot, és jó látni azt, hogy ma is változatlan a könyv értéke – az utat kell megtalálni hozzá közösen a tanárokkal, könyvtárosokkal. Hiszem, hogy jó úton haladunk.

– Arra nem gondoltál, hogy neked is írnod kellene? Mondjuk a Szalon történetet, személyes sztorikkal, vicces történetekkel, amik az esteken előjöttek - meg persze rólad es a szalon történetéről. 

– Egyre többet foglalkozom az írással és a történetek lejegyzésével. Az írás első lépésben búvópatak, legalábbis számomra. Formálódik bennem valami, van, amit már leírtam belőle, és van, ami még formálódik. Bízom abban, hogy hamarosan előbújnak a sorok, és amit a papíron látok, nem lesz idegen tőlem.

IRODALMI SZALON #152.

Julio Cortázar / Henri Gonzo / David Yengibarian estje

2023. november 15. 19.00

Háziasszony, szerkesztő: Juhász Anna irodalmár

Részletek: Facebook-event

Helyszín: MITZI (Bartók Béla út 1.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk