Gyermekagy felnőtt testben: Emma Stone mindent megmutat az év legbizarrabb remekművében – Szegény párák-kritika
Nem semmi karriert járt már be eddig is Yorgos Lanthimos Szegény párák című filmje. Itthon először akkor lehetett hallani róla, amikor jöttek a híradások arról, hogy Emma Stone, Mark Ruffalo és Willem Dafoe Magyarországon forgatnak egy filmet, nagyrészt a budapesti Origo Filmstúdióban. Majd kiderült, hogy ez a bizonyos film a Poor Things címet viseli, Alasdair Gray Poor Things: Episodes from the Early Life of Archibald McCandless M.D., Scottish Public Health Officer című könyvén alapul, és hogy a Kutyafog (2009), az Alpok (2011), A homár (2015), az Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) és A kedvenc (2018) igen egyedi látásmódú rendezője, Yorgos Lanthimos ül a direktori székben.
Ezután bukkant fel Magyarországon is a film, a tavalyi CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol az alkotást megtekintő szerencsések már négy hónappal a magyar mozipremier előtt láthatták Lanthimos következő agymenését. Majd nem kevés további fesztiválsiker és filmes díjözön (pl. két Golden Globe: egy a filmnek, egy Emma Stone-nak) után érkezett a 11 Oscar-jelölés, aminél idén csak az Oppenheimer kapott többet (13-at).
S bár ezek után minden bizonnyal sokan kíváncsiak a filmre, azoknak, akik még sosem láttak Lanthimos-filmet, álljon itt egy aprócska figyelmeztetés: a Szegény párák nem való mindenkinek. Persze egyetlen mozgóképre sem mondható el, hogy mindenkinek való lenne, Lanthimos azonban valóban annyira egyedi filmes, hogy sokan vannak/lesznek, akik nem tudják majd befogadni azt, amit ő egyébként parádés eszközökkel szokott a vásznakra festeni. A homár például az egyik leggonoszabb film, ami valaha készült, és kegyetlenül megviseli az ember lelkét, s ez elmondható a Kutyafogról és az Egy szent szarvas meggyilkolásáról is.
A Szegény párák története szerint egy, a valóságtól elemelt világban járunk, ami egyszerre múlt és jövő: az eltorzult arcú sebész/tudós, Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) egy fiatal, terhes, öngyilkos nőbe (Emma Stone) lehel új életet úgy, hogy a magzata agyát beleoperálja a fejébe, s némi elektromos segítséggel visszahozza a halálból. Így azonban Bella (mert ezt a nevet adta neki) valójában egy felnőtt női testbe zárt gyermek, aki sokkal gyorsabban fejlődik agyilag, mint egy igazi gyerek. A doktor lányaként szereti és neveli Bellát, a segédjével, Max McCandlesszel (Yami Roussef) folyamatosan tanulmányozzák a fejlődését, és elzárják őt a külvilág elől. Egy nap azonban egy élvhajhász ügyvéd, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) kerül a kúriába, akinek Bella felkelti az érdeklődését, és ráveszi, hogy tartson vele világot látni. Több országot érintő kalandjaikon (eljutnak pl. Lisszabonba, egy tengeri hajóútra, Alexandriába és Párizsba is) aztán Bella a maga módján reagál a világra és a világ is Bellára, miközben a naiv lény felfedezi többek között a szexualitást, a férfiakat, a társadalmi különbségeket és az emberi gonoszságot.
A Szegény párák egy sokrétű film, telis-tele rétegekkel, amelyeket szépen lassan fejthetünk le a nagy egészről, miközben mi is végigkísérjük Bella fejlődését és ráeszmélését a világra. E fenti történetből pedig minden bizonnyal sokaknak ugrik be (a film ezt nem is titkolja) Mary Shelley Frankensteinje.
Rá azonban nem a külleme miatt néznek ferde szemmel az emberek, hanem a gyermeki gondolkodásából fakadó viselkedése okán, és nemhogy elutasítják, a férfiak valósággal megőrülnek érte, kívánják, uralni akarják. S bár eleinte Bella jóleső játéknak tekinti a szexet, s egy ponton pénzkereseti lehetőségnek is, később, ahogy egyre többet tanul a világból, kezd átlátni a szitán.
Kétségtelen, hogy Emma Stone teljesen alárendelte magát a szerepnek, lelkileg és fizikailag is. A kedvenc előtt például sosem dobta le a textilt (abban is csupán néhány másodperc erejéig), itt azonban Lanthimos teljesen kivetkőzteti önmagából, minden létező szempontból. Karrierje talán legjobb alakítását mutatja be itt a konvenciókra fittyet hányó, magabiztos és az élete feletti irányítást egyre inkább magához ragadó Bellaként a (Kaliforniai álomnak köszönhetően) már amúgy is Oscar-díjas Emma Stone, akit tökéletesen kiegészít Mark Ruffalo egy tőle teljesen szokatlan, már-már ripacskodó szerepben, a kívülről ijesztő, belülről csupaszív Willem Dafoe vagy a hősszerelmes Ramy Youssef.
A Szegény párák 18-as karikája abszolút megalapozott, mivel bővelkedik vérben, kendőzetlen szexben és káromkodásokban, és bár az alapsztorija (ahogy a Frankensteiné is) egy félelmetes drámát sugall, egyértelműen ez Lanthimos eddigi legviccesebb és legkönnyedebb filmje, amely persze még így is sokakat fog megbotránkoztatni. Aki viszont képes átengedni magát neki (mondjuk nem lehet nem odafigyelni mindarra, ami a vásznon zajlik), az egy elgondolkodtató és mással össze sem hasonlítható, hatásos élménnyel gazdagodik majd, amit az elméje bizton nem töröl majd ki az évek során. Nevetünk, elborzadunk, félrenézünk, bedühödünk, meghatódunk. Szeretjük, ha időnként így ki tudnak minket billenteni a komfortzónánkból, nem mellesleg pedig jól is szórakozunk közben.
