KULT

Mi lenne, ha az összes szegény embert egy kerületbe költöztetnénk? – The Kitchen megmutatja, de nem mert keményebb lenni

Nem akarták lefordítani a legújabb netflixes sci-fi címét magyarra, mert megijedtek, hogy mindenki azt hiszi, a Paprika tévére tévedt. Pedig egy korrekt családi dráma, sci-fi disztópiába oltva.


A Netflix legújabb nagy dobása a The Kitchen a londoni film fesztiválon debütált és ez Daniel Kaluuya első rendezése.

Eddig az ő nevével főleg színészként találkozhattunk, de mint kiderült multitalentumhoz van szerencsénk, még a forgatókönyvbe is besegített.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jordan Peele kedvenc színésze társrendezővel dolgozott Kibwe Tavares személyében, és a forgatókönyvet is a gyakorlottabb Joe Murtagh-val együtt írta. De ez nem vesz el semmit az érdemeiből. The Kitchen egy meglepően visszafogott, személyes történet egy közeljövőben játszódó disztópikus sci-fibe oltva.

Történetünk szerint Izi (Kane Robinson) London egyik legszegényebb negyedében éli mindennapjait, és keményen spórol, hogy kitörhessen a nyomorból. Jó munkája van, de a lakhelye megbélyegzi az életét. Egy temetkezési vállalkozásnál dolgozik, akik az elhunytak hamvait kapszulába helyezik, és facsemetét ültetnek a hamvakból. Egyik alkalommal Izi meglátja egy korábbi szerelmét az elhunytak névsorában és elmegy a temetésére, ahol találkozik a hölgy tizenéves fiával, Benjivel (Jedaiah Bannerman).

A fiú rögtön meglátja főszereplőnkben a nem létező apa képét és megpróbál közelebb kerülni a férfihez, hiszen neki már senkije nem maradt.

Az állam – jó disztópiához híven – nem gondoskodik a fiatal Benjiről, amikor hazamegy, elektromosság nélkül van a lakása, mert nincs ki fizesse az áramszámlát. Ekkor elindul megkeresni Izit a hírhedt Kitchen negyedbe, mert úgy gondolja ő lehet az édesapja.

A címet adó negyed maga, több félig elkészült megakomlexumból áll, mintha a Dreddből szabadult óriás nyomortanya lenne. Több hatalmas épület, amit nem tudtak befejezni a befektetők, és a szegények beköltöztek. A rendőrök nem akarják őket kilakoltatni, mert akkor ez a társaság rászabadulna a társadalom többi részére, igazából egy megtűrt nyomortelep, amit kívülről próbálnak kordában tartani, rendőri razziákkal és drónokkal. A lakók néha víz, néha áram nélkül tengetik az életüket.

Ebbe a számára teljesen ismeretlen világba kerül önként Benji, aki külső szemlélőként ismeri meg ezt az koszos, sötét negyedet, aminek azért megvan a maga szépsége, ha erősen figyelünk.

Természetesen Benji rögtön egy nem túl törvénytisztelő társaságba botlik, akik beveszik a bandájukba, de amikor újra találkozik Izivel, elkezdődik a kötelező apa-fiú ismerkedés.

Mi tetszett? Kezdjük a pozitívumokkal. Nagyon ügyes döntés volt, hogy nem mondják ki a film alatt egyszer se, hogy Izi Benji apja. Inkább úgy látszik a szülők nélkül felnőtt férfi megpróbál gondoskodni az elesett fiatalabb társán. A kapcsolatuk szép és teljesen hihető, az amúgy magányos Izi önmagát látja az apátlan-anyátlan árvában. A disztópikus jövő kép szintén nagyon reális, el tudom képzelni, hogy ha ilyen lehetőség lenne a jövőben Angliában, a gazdagok inkább hagynának egy ilyen „vadnyugati” részt a városban, minthogy segítsenek a szegényeken. Néha túl reális a szociális háló és állami intézmények hiánya.

Érdekesen indít a sztori, egy rablást is látunk, ahol egy motorosbanda kirabol egy élelmiszer-szállító kocsit, hogy legyen étel a Kitchenben.

A vizuális effektek korrektek, nem azt mondom, hogy álleejtő CGI-ban lesz részünk, de tisztességes a megvalósítás, mintha egy közepes költségvetésű Black Mirror epizód lenne. A realisztikus sci-fi rész és a negatív utópia működik, teljesen el tudom hinni, hogy egy pár éven belül ilyen technológia lesz és ekkora önkényuralmi rendszer. A szegények csak szegényebbek lesznek, míg a gazdagok csak tovább gyarapodnak. A film ezen részébe nem lehet belekötni.

Mi volt a baj? Na ez a lista sajnos hosszabb. Ahhoz képest, hogy egy nyomortanya a Kitchen, mindennemű erőszakos atrocitás nélkül jól működik. Egy ilyen törvénytelen hely sokkal kegyetlenebb lenne, már most egy Nyugati aluljáró veszélyesebb helynek tűnik, mint a Kitchen az egész játékidő alatt. Mindenki tiszteli egymást, és próbálnak egymásnak segíteni az emberek. Ha a való életben ilyen vízhiány lenne, már egy hosszabb zuhanyért megkéselnék az embert, az erősebb bandák pedig egyeduralmat alakítanának ki. Nagyon visszavettek az erőszakból, nem akarták a kegyetlenségeket a képernyőn, valószínűleg a korhatár miatt, pedig lett volna helye a történetben. Az sem volt az igazi, hogy ennek világnak csak a szegényebb rétegét mutatták be, semmit nem tudtunk meg a másik oldalról.

A jó kezdés után egyébként erős visszaesés következik, nagyon lelassul a történet.

Az előzetes senkit ne tévesszen meg, ez nem egy akciófilm, sci-fi vagy mozgalmasabb történet, ez egy családi apa-fia dráma. Felnövés-történet, ahogy Izi felnő az apaság szerepére, és Benji elfogadja, hogy már csak ők vannak egymásnak, pedig nem tudjuk igazából, hogy vérrokonok-e. Az első órában az első akciójeleneten kívül szinte semmi nem történik, nagyon lassú a cselekmény, így kicsit elveszik az érdekes jövőkép a művészi koncepcióban.

Az ismeretlenebb brit színészek alapvetően ügyesek, a probléma inkább a karaktereikkel van. Nincs igazán olyan szereplő, akiért drukkolni lehet. Nincs egy főszereplő, aki mögé be lehet állni. Valószínűleg ez volt a cél is, hogy itt mindenki a maga sorsának kovácsa, önző, és nincs egy pozitív hős, aki majd jól megmutatja a rendszernek. Sőt, az egész film kicsit érdektelenül ér véget. Ezt is meg lehet magyarázni, miért van, de nem egy felemelő érzés a film vége. Nem spoilerezni akarok, de akit zavar a befejezetlenség érzése, annak nem tudom ajánlani a The Kitchent. Egy korrekt elsőfilm Kaluuya legújabb dobása.

Hiába tűnik úgy, hogy a negatívumok listája hosszabb, mint a pozitívumoké, de a végére egyértelműen a jó oldalra billen a mérce.

Nem kiemelkedő alkotás, de a készítők büszkék lehetnek arra, amit letettek az asztalra. Nem ajánlható mindenkinek, de egy esti filmezést megér. The Kitchen megtekinthető, magyar szinkronnal a Netflix műsorán.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk