„A kis hétköznapi szemétségek összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek nagyobb bajhoz” - Tóth Krisztina irodalomról és mindennapi játszmáinkról
Vasárnap, június 16-án, a Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján, Tóth Krisztina írásai ismét színre kerülnek. Este 19.30-tól válogatást láthatunk megfilmesített novelláiból. Levetítik a Fehér farkast, az Ahogy eddiget, továbbá a Pápai Pici rendezte Hátsó lépcsőt, Baranyai Gábor Benőtől a Hol a nyuszi? feldolgozását, valamint Idegenek címen a METU kreatív producer szakos hallgatói által készített szkeccsfilmet, amelyhez az írónő előző kötetéből, a Párducpompából merítettek. Tóth Krisztina a Fehér farkast vasárnap 12 órától a Magvető kiadó sátránál dedikálja.
– A Fehér farkas egy 2006-ban megjelent írása, főszereplője egy magányos cigánylány, akinek minden vágya, hogy az állatkertben bejusson e nemes vadhoz. Miért éppen ezt a novellát választotta címadóul?
– Elárulhatom, hogy több címlehetőség is felmerült, de azt gondoltam, hogy talán ez az egyik legerősebb írás a könyvben, apró mozzanatokban visszaköszön benne mindaz, ami alapmotívum a többi novellában is. A lány, mint áldozat, az alárendelt állatok, a visszaélés, az otthontalanság. Ha valaki csak ezt az egy írást olvassa el, sok mindent megsejt abból, hogy miféle könyvet tart a kezében.
– Az ön prózájában, verseiben, meséiben gyakran szerepelnek állatok, hol a maguk konkrét valóságában, hol egyfajta szimbólumként.
– Nagyon szoros kapcsolatom van az állatokkal, az egész életemet végigkísértek a kutyák, macskák. Nem volt testvérem, de gyerekkoromban olyan bensőséges viszonyom volt az állatokkal, mintha testvérek lennénk.
A történetekben az állatáldozat kicsit olyan, mint a gyerekáldozat: ezek a lények védtelenek és kiszolgáltatottak, rajtuk csattan az ostor, mindenki erősebb náluk. Nem tudnak beszélni, nem tudják elmondani, hogyha fáj nekik valami.
Talán éppen azért, mert én a szavakkal dolgozom, fontosak nekem ezek a kis lények. Mindig nagyon nehezen hevertem ki, ha elveszítettem egy állatot.
– A nagy francia színész, Michel Simon íratta a sírjára, hogy „jobban szerette a kutyákat, mint az embereket, mert a kutyákban sosem csalódott.”
– Én nem gondolom, hogy jobban szeretném őket, de nagyon elcsodálkozom, amikor valaki adakozik egy kutyamenhelynek és megszólják, hogy miért nem a gyerekeknek adja azt a pénzt. Ilyen szembeállítás nem létezik. Az ember vagy irgalmas a világban és akkor minden kiszolgáltatott iránt az, vagy nincs benne irgalom, és akkor az emberek iránt sincsen. Azt sem gondolom, hogy ha az ember nagy állatbarát, akkor az emberekkel van valami nagy konfliktusa. Egyébként, ha már francia művészeket említünk: az író André Malraux is nagy állatbarát volt, és ő egy egyiptomi macskaszobrot tetetett a sírjára, ami most a párizsi Pantheonban van. Tehát az irgalom és a szeretet a legfontosabb. Az állatok nagyon kedves, őszinte lények.

– Írásaiban gyakoriak a kibeszéletlen konfliktusok, vagy olyan helyzetek, amikor tudjuk, hogy nagyon nagy baj van, és mégis úgy éljük az életünket, mintha minden rendben lenne.
– Egyre nagyobb szerepe lesz az írásaimban annak, hogy mennyire meghatározzák életünket a múltbeli elhallgatások és titkok. Észrevétlenül befolyásolják a döntéseinket, a cselekedeteinket. A novellákban hétköznapi szituációkban látjuk a szereplőket, aztán egyszer csak beköszön a múlt, és valami rémületes dologra derül fény. Ott van például a Túlpart című novella, ahol egy egykori securitatés fut össze az áldozat gyerekével, egy másik országban, egy váratlan élethelyzetben. Vagy a Hinta, ahol a lakótelepen élő feleség hirtelen rádöbben, hogy a férje meleg és viszonya van az albérlővel. Nem tudjuk meg, hogy mi történik aztán, előbb ér véget a novella, de valószínűleg élnek tovább együtt, ahogyan addig, mintha semmi sem történt volna. A figurák nem képesek arra, hogy radikálisan megváltoztassák az életüket. Sokszor csak széttárják a karjukat: ez van, ezzel kell együtt élni. Mintha valami apátia uralkodna rajtuk és nem hinnének abban, hogy az adott helyzet megváltoztatható vagy hogy a múlt elgennyesedett sebei még kitisztíthatóak…
– Nemcsak az egyes embereknél pusztít ez az érzés…
– Azért is tartottam fontosnak, hogy most kötetbe rendezzem az ilyen tematikájú írásokat, mert sokszor társadalmi szinten is érzem ezt az apátiát és lemondást: úgysem lehet semmin sem változtatni, minek ugrálni, egy életünk van.
Van valami öreg és fáradt ezekben a mondatokban – én is tapasztalom néha magamon ezt a fajta megkeseredett belenyugvást. Ugyanakkor a szövegeimben megpróbálom megmutatni, hogy a sebek így csak tovább gennyesednek. Most már az a tét, hogy a gyerekeinknek tovább nyomjuk-e ezt a sok mocskot, mert már a következő nemzedék is viszi.
És ez azért borzasztó, ha belegondolunk…
– A Lift történetét bármelyikünk átélheti – például egy tízemeletes, hatvanlakásos panelházban…
– Beszállunk egy liftbe, vagy egy metrókocsiba, és elkezdünk az emberekről találgatni, a ruházata, a viselkedése, a nála lévő tárgyak alapján. Most írtam egy színdarabot, ami a júniusi Jelenkorban jelenik meg. Eltűnik egy apró tárgy az óvodában és a szülők, akiknek a gyereke elvesztette ezt a tárgyat, vagy ellopták tőle, egy másik szülőpáros gyerekét kezdi el gyanúsítani. Ez a két szülőpár soha nem beszélt egymással, nem is tudnak semmit egymásról, csak azt látják, hogy ki milyen autóval jár az óvodába, milyen ruhát hord a gyerek, és egy komplett kép alakul ki bennük arról, hogy milyen az „Audis” apuka: biztosan lop, már a gyerekét is arra neveli, hogy ha hazavisz valamit, azt ne adják vissza. A másik apukának is vannak előítéletei, érdemes belegondolni, mit képzel például az értelmiségi szülőkről, vagy hogy az óvónéninek mi jut eszébe a színésznő anyukáról…

– Mert klisékben, kategóriákban gondolkodunk…
– A szereplők alig tudnak valamit egymásról, interakció is alig van, de fejben lejátszanak teljes történeteket. Amíg csak képzeletben játsszák ezeket az egyre durvuló játszmákat, addig ez nagyon mulatságos, de aztán az a végén tragédiába torkollik az egész. Valami olyasmit akartam megmutatni ezzel, hogy ezek a kis hétköznapi szemétségek tét nélkülinek tűnnek, de mind összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek sokkal nagyobb bajhoz. A másik pedig az, hogy társadalmi szinten is ezt játsszuk.
Pontosan tudjuk egy beszélgetésben, hogy kik az „ők” és kik a „mi”. Ha egy kis távolságból ránéznénk a saját beszélgetéseinkre, rájönnénk, hogy ez maga a téboly. Éppen azt éljük át, amitől annyira megijedtünk szüleink és nagyszüleink generációjánál.
És mindezt megspékelik valami elképesztő militáris szóhasználattal: „térfoglalás”, erőközpont”, „kultúrharc”. Azt gondoltam, hogy egy ilyen teljesen eltávolított környezetben megmutatva, hogy mit játszunk egymással, kiderül ennek a totális abszurditása.