„A kis hétköznapi szemétségek összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek nagyobb bajhoz” - Tóth Krisztina irodalomról és mindennapi játszmáinkról
– Emlékszem a 70-es évek végén egy egyetemi tanárom jellemezte így az akkori helyzetet: „Ami itt van, ahhoz képest Kafka sültrealista.”
– Valami olyan begyakorlott közép-európai társasjátékot játszunk, amelynek játékszabályait már csecsemőkorukban magukba szívják a gyerekeink…
– És közben emberek tömegei, ilyen-olyan okból feladják a saját értékrendjüket, és innentől kezdve saját méltóságukat is.
– A méltóság nagyon fontos. Ami ma Magyarországon történik, az az emberi méltóságot veszélyezteti. Nemcsak az ápolónőkét, a tanárokét, a mentősökét, az írókét, közmunkásokét és sorolhatnám.
Mindennek ellenére ragaszkodni kell a belső mércéhez. Akkor is, amikor a világban mindenki szembejön, mégiscsak az lehet a helyes, amit én megtanultam, és aszerint kell viselkedni.
Nekem ez nagyon nagy kérdés, mert a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben naponta merül fel, hogy ha ide vagy odamész, akkor te áruló vagy. Minden egyes lépés szimbolikus jelentést kap. Sokan nekem támadtak például, amikor kiderült, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz a könyvbemutatóm a Margó fesztiválon. Számon kérték, miért megyek be abba az épületbe. Sokak szerint a demonstratív távolmaradás az egyetlen érvényes válasz. Én harminc éve olvasok fel rendszeresen a PIM-ben, én ott otthon vagyok. Nekem pillanatnyilag semmi okom sincsen arra, hogy ne menjek be oda, és amíg ezt meg nem akadályozza valaki, vagy olyat nem tesz, hogy végleg elvegye a kedvemet.
– Mindenki csak azt nézi, hogy ki hová tartozik, és mit tesz le az asztalra…
– Ezt mondtam, igen, a terek szimbolikus terekké válnak, és a viták sem a viták tárgyáról szólnak. Gondoljon csak a Liget-projektre! Valójában nem lehet az épületekről, a zöld felületek arányáról beszélni, mert nem erről van szó, hanem arról, ki melyik tábort képviseli. Ugyanígy szimbolikussá vált az is, hogy elmegy-e valaki egy felolvasó estre egy adott térbe vagy nem. Így nem lehet élni és alkotni! Vagy belső emigrációba vonul az ember, és tényleg sehová nem megy, de az is őrület.

– Az Ön novelláiból gyakran készítenek kisjátékfilmeket. Nyilván azért is ihleti meg a filmeseket, mert írásai nagyon alkalmasak mozgóképen is a sűrű atmoszféra megteremtésére. A Fehér farkasból is nagyon szép film készült Szilágyi Fanni rendezésében.
– Igen, Szilágyi Fanni akkor volt végzős rendező szakon a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Gothár Péter osztályában. A lányt a filmjében Farkas Franciska játszotta. Most a Metropolitan Egyetem végzős hallgatói dolgozták fel több novellámat, köztük A pálya őrét, ami nagyon megérintett, mert mutatja, hogy mennyire fogékonyak a huszonévesek a hétköznapi hatalmi játszmákra. Ezekben az apró történetekben kicsiben tükröződnek azok a hazugságok és manipulációk, amelyeket nagyban olyan jól ismerünk…
– Ugyancsak METU-s hallgató, Moldovai Katalin vitte filmre az Ahogy eddig történetét, amelyet a Cannes-i Filmfesztiválon is bemutattak.
– Nagyon szép lett az a film is, Venczel Vera alakította az anyát és Tóth Ildikó a lányát.
– Gyakran zenésítik meg verseit, a legkülönbözőbb stílusokban.
– A Mojzer kiadó jelentetett meg nemrégiben Felhőmesék című gyerekkönyvemből egy hangoskönyvet, legutóbb pedig a Magashegyi Underground adott ki egy lemezt, amelyen az én verseim is szerepelnek. Szeretem azt az elfogulatlanságot, amellyel a Magashegyi hozzányúl irodalmi szövegekhez, kiváló érzékük van ehhez. Az a legizgalmasabb az ő közelítésükben, hogy nemcsak azt igyekeznek kibontani, ami szerintük a versekben van, hanem megpróbálják zeneileg ellenpontozni és ezzel valami újfajta minőséget létrehozni. Olyan, mint amikor egy könyvillusztráció nemcsak alámegy a szövegnek, hanem új villanásokat mutat meg a szövegből.
Nemrég jelent meg a Kiscsoport zenekar első lemeze, azon is vannak gyerekverseim. A kislányom imádja ezeket a dalokat. A fiam annak idején Halász Judit előadásában hallgatta a neki írt verseket, és közben Gryllus Vilmossal is készítettünk dalokat. Ezek eleve dalszövegnek íródtak, Vilmos zenésítette meg őket. Dalok reggeltől estig, ez volt a könyv és a lemez címe.
– A könyvünnepek kapcsán mindig eszembe jut, hogy minden vészharang ellenére a nyomtatott könyv élménye iránti igény megmaradt az emberekben.
– Én is így gondolom, sőt, mintha megint divatos is lenne a nyomtatott könyv. Egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, mert azt látom, hogy vannak fanatikus, hűséges, érdeklődő olvasók.
– És a könyvolvasás is egyfajta elszakadás a virtuális világtól, az internettől…
– Én az eszközök tekintetében sem vagyok merev: szerintem tulajdonképpen mindegy, hogy nyomtatott könyvet vesznek-e kezükbe a fiatalok, vagy letöltik az internetről az e-bookot. Nem ez számít. Az a lényeg, hogy az olvasás által egy burokba kerülnek, és átlépnek egy másik világba. Ez az olvasás csodája: egy párhuzamos valóságban találjuk magunkat, amely arra a kis időre ugyanolyan érvényes, mint a külső valóság és ez végtelen szabadságot is ad.
– Néhány éve azt nyilatkozta, hogy amikor meglátta egy könyvesboltban az első kötetét valaki másnak a kezében, szinte megrémült a gondolattól. Milyen visszajelzéseket kap mostanában?
– Hát, ez azért elég régen történt. Harminc éve, mondjuk. Rengetegen olvassák a könyveimet, és jó érzés arra gondolnom, hogy követnek. Sok írásom jelenik meg fordításban, és nekem mindig nagyon izgalmas, hogy idegen nyelven mit vált ki a szöveg az ottani olvasóból, aki egészen más körülmények között szocializálódott, más kulturális környezetben él. Amikor az első prózakötetem megjelent, sokan mondták, hogy ez egy „generációs könyv” és azért szólt akkorát, mert a nemzedékem számára ismerős élethelyzeteket vonultatott fel.
Azóta a Vonalkód gyakran előkerül érettségin, és az újabb korosztályok is szeretik, értik, mert igaz, hogy egy adott korszakot mutat be, de szituációk dramaturgiája állandó, és a mostani tizenévesek is magukra ismernek.
Azt szokták mondani az olvasáskutatók, hogy világszerte leginkább a középkorú nők olvasnak a legtöbbet, ők a legnagyobb könyvvásárlók, én viszont azt látom, hogy nők és férfiak, fiatalok és idősek is olvasnak. És akkor ott a gyerekkönyvek közönsége! Találkoztam már olyan olvasómmal, aki gyerekkönyvemmel ismerkedett meg először, még általános iskolás korában, és később jutott el a felnőtt könyveimhez.