Hullákról lerángatott katonaruhát adtak a civilekre, hogy meglegyen a létszám
Pár napja derült ki, hogy szovjet munkatáborokba hurcolt hatszázezer magyar fogoly kartonját kapja vissza Magyarország. Ebből az apropóból meglátogattuk a Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhelyét, ami a Vörös Hadsereg által a Szovjetunióba hurcolt, majd a Gupvi táborokban kényszermunkára kötelezett közel 1 millió magyar tragédiájának állít emléket.
A témából adódóan sejtettem, hogy nem vidám dolgokról lesz szó, de nem gondoltam volna, hogy olyan borzalmakról hallok, amin elsírom magam.
A pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban” című állandó kiállítást nem a Magyar Nemzeti Múzeum impozáns belvárosi épületében rendezték be. A tárlatnak a ferencvárosi pályaudvar melletti hidegháborús légoltalmi óvóhely ad otthont. Már az 1-es villamos megállójából feltűnt az ablak nélküli komor épület rendhagyó cégére: a bunker oldalába vesző hatalmas vagonok.
A tárlatvezetés elején megnéztük a MNM Málenkij Robot Emlékhely díjnyertes kisfilmjét, ami átfogó képet ad a kiállítás történelmi háttérről: a szovjet katonák a „Málenkij robot”, “egy kis munka” szófordulatot mondogatták, amikor összegyűjtötték és bevagonírozták áldozataikat. Néhány napos romeltakarításról, újjáépítésről beszéltek.
Valójában azonban 3-5 éves kényszermunka várt a foglyokra a szovjet bányákban, kőfejtőkben és földeken.
Egyharmaduk sosem látta viszont szülőföldjét. Az éhezés, a járványok és a szélsőségesen nehéz fizikai munka végzett velük.
A kisfilm második felében a túlélők beszámolóit hallhattuk. Csak ültem, néztem, és szinte alig hittem el, hogy ezek a ma már idős, törékenynek látszó bácsik és nénik megjárták és túlélték a lágerek kegyetlen világát.
A legjobban az fogott meg, amikor egy idős hölgy arról beszélt, a nők sok esetben jobban bírták, mint a férfiak, akik elcserélték napi élelmüket cigarettára.
A tárlatvezetés során lépcsőn fel, lépcsőn le, 7 kamrán át vezettek bennünket, ahol a szenvedéstörténet különböző stációit ismerhettük meg.
A bunker szűk folyosói, nyomasztó sötétsége és a lámpák sárgás pislákolása tökéletesen fokozta a témából adódó nyomasztó hangulatunkat. Erre pedig csak ráerősítettek a kamrákban hallható vonatzakatolást vagy éppen szívdobogást imitáló hangeffektek.
Az első kamrában szembesültünk azzal, hogy habár a szovjetek felszabadításról beszéltek, valójában már a kezdetektől a megszállás volt a cél. Ezt bizonyítják azok az emlékérmek is, amiket a szovjet katonáknak osztogattak “Budapest elfoglalásáért”.
A Gulagnak nevezték a Szovjetunióban már régóta alkalmazott munkatáborokat, ahol milliószámra dolgoztatták a szovjet politikai és köztörvényes elítélteket. Magyarországról a jelenlegi kutatások állása szerint körülbelül 30 ezer főt hurcoltak el. Őket koncepciós perek ítélete alapján vittek el 10-15-20 év kényszermunkára, általában a Szovjetunió Urálon túli területeire.
A Gupvi táborokat a hadifoglyok számára hozták létre, de a háború előrehaladtával egyre több külföldi civil is került ide. Ő voltak azok a nők és férfiak, akiket bírói ítélet nélkül, tömegesen hurcoltak el “malenkij robotra”. A korabeli Magyarország területéről a jelenlegi kutatások állása szerint körülbelül 1 millió főt hurcoltak el ide a szovjetek. Ebből nagyjából 600 ezer volt a tényleges hadifogoly, a többi 400 ezer viszont ártatlan polgári személy volt, akikre csak később nyomták rá a hadifogoly bélyeget. Őket inkább a Szovjetunió európai felén, Urálon inneni lágerekben helyezték el. Három okból kifolyólag kerülhetett civil egy ilyen munkatáborba: hadifogolylétszám-kiegészítésként, etnikai tisztogatás miatt, vagy németként jóvátételi közmunkára hurcolták. Tulajdonképpen a Gupvi volt a “külföldiek Gulagja”.
Amikor Malinovszkij marsall nem tudta elfoglalni Budapestet a kitűzött időpontra, azt a hamis jelentést küldte Sztálinnak, hogy a fővárost 138 ezer német katona védi, holott ennek csak töredéke volt a valóság. A következmény az lett, hogy csak Budapest bevétele után közel 100 ezer civilt, főként férfiakat kellett összeszedni, hogy kipótolják az előzetesen jelentett hadifogoly létszámot.
Előszeretettel szedték össze egyenruhás testületek tagjait: postásokat, vasutasokat, tűzoltókat. Túlélők visszaemlékezései szerint az is előfordult, hogy
az elfogott civilekre utólag adták rá halott magyar vagy német katonák egyenruháját, csak azért, hogy meglegyen a létszám.
