Hullákról lerángatott katonaruhát adtak a civilekre, hogy meglegyen a létszám
A munkatáborok mindennapjai szigorú szabályok között zajlottak. Erről a téma kutatói szerint is hű képet ad az Örök tél című 2018-as Szász Attila film. Hajnalban volt az ébresztő, utána órákon át tartó sorakozó és létszámellenőrzés, ételosztás. A foglyok 12-14 óra munka után térhettek csak vissza a lágerbe.
A nők és a férfiak kivétel nélkül mind kemény fizikai munkát végeztek, és napi teljesítményük után kapták meg következő napi fejadagjukat. Naponta általában 10-17 deka fekete kenyeret kaptak, káposzta- vagy köleslevest, amiben szinte semmi tápanyag nem volt.
A higiéniás viszonyok is borzasztóak voltak. Havi egyszer volt lehetőség tisztálkodásra. Mindenki tetves volt, a táborokban terjedt a tífusz, és a vérhas. A gyógyszer hiánycikk volt, orvos, felcser vagy nővér pedig csak nagyon szerencsés esetben akadt az elhurcoltak között. Nem csoda, hogy a táborokban az első években egymást érték a halálesetek.
1947-es békeszerződés aláírása után némiképp javult a helyzet. Sok helyen propaganda célból a foglyok lefényképezését is engedélyezték. Az egyik ilyen csoportkép előtt tárlatvezetőnk megkérdezte, mit gondolunk, ki nem illik a képre? Sokan találgathatták, melyik életerősnek tűnő fogoly lóghat ki a sorból, én azonban döbbenten vettem észre a kakukktojást: a kisbaba!
Megtudtuk, hogy terhes nőket is hurcoltak el, illetve sokan a lágerben estek teherbe egy fogolytársuktól, vagy az erőszakos őröktől. Muszbek Frigyesné született Szloboda Mária történetét osztotta meg velünk a tárlatvezetőnk, akit Rakamazról hurcoltak el négy hónapos állapotos asszonyként. Kint a lágerben állapotosan is le kellett mennie dolgozni a szénbányába. Miután megszületett lánya, Nórika 1945 októberében egyik napról a másikra 13 édesanyát 13 újszülöttel hazaengedtek. Felpakolták őket a vagonba, és útnak indították őket. Szinte élelem és víz nélkül.
A három hetes utat a tizenháromból egyetlen kisbaba élte túl, Nóra.
Ez volt az a pont, ahol kigördültek a könnycseppek. A tárlatvezetés során elhangzottak közül számomra ez volt a legmegrázóbb történet, valószínűleg azért, mert én is édesanya vagyok. Belegondolni is borzalmas, hogy ezek a nők és gyermekeik mit élhettek át ott a vagonokban.
Az tárlatvezetés közben a “fiktív barakkban” alkalmunk nyílt beszélgetésre is. Kiderült, hogy a látogatók közül többen személyesen is érintettek a témában, mert egy-egy családtagjuk megjárta a munkatáborokat, vagy éppen ott vesztette életét.
Tárlatvezetőnk, Dán Vanda, fiatal történész hallgató ezzel kapcsolatban rámutatott arra is, milyen fontos munkát végeznek a téma kutatói. Makra Mónika, történész, a kiállítóhely koordinátora kutatótársaival több életutat sikeresen feltárt. Előfordult, hogy az áldozatok családtagjai végül tőlük tudták meg, mi lett a sorsa hozzátartozójuknak.
Az egyik túlélővel folytatott beszélgetés során derült fény a Wágner Teréz halálának körülményeire is, akit Dunavarsányból hurcoltak el. A lányt 17 éves korában hurcolták el, és se testileg, se lelkileg nem bírta a viszontagságokat. Amikor megbetegedett, fogolytársai minden nap adtak neki fejadagjukból, a lány azonban ennek ellenére meghalt. Társai annyira megkedvelték, hogy koporsós temetést rendeztek neki, holott a legtöbb áldozat a mai napig jelöletlen tömegsírban fekszik.
A tömegsírba a halottak mellé gyakran a haldokló betegeket is belökték.
A túlélőkkel folytatott beszélgetés során derült ki egy olyan eset is, hogy a beteg magához tért, és könyörgött, fogolytársainak, húzzák ki onnan.
A sötét termek és folyosók után az Áldozatok kamrájának fehérsége szinte vakítóan hatott. A hófödte sírhantokat imitáló helyiségben egy perces néma csönddel emlékezhettünk az elhunytakra.
Becslések szerint közel 1 millióra tehető a szovjet táborokban dolgoztatott magyar állampolgárok száma, és megközelítőleg 300 ezer magyar veszíthette életét a Szovjetunióban.
A halálos áldozatok pontos számát lehetetlen hitelesen megállapítani. Az oroszok nem, vagy csak elvétve regisztrálták azokat a haláleseteket, amelyek a deportálás során, vagy a munkatáborokban a tömeges pusztulást hozó járványok miatt következtek be. 2017-ben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum átadott egy online adatbázist, amelybe közel 65 ezer kint elhunyt áldozat adatait vitték fel.
A tárlaton szembesültünk azzal is, hogy a hazatérés sem volt mindig boldog és felhőtlen. A kommunista újság rendszeresen lehozta a hazaérkező túlélők névsorát. Előfordult azonban, hogy hiába várt a család, az elhurcolt a hazafele úton vesztette életét.
A túlélők sok esetben 40 kilósan, csontsoványan, betegen, tetvesen érkeztek haza. A családok néha meg sem ismerték hozzátartozójukat. Sokan pedig a hazaérkezés után szó szerint halálra ették magukat. A legyengült, nélkülözéshez szokott szervezetük képtelen volt feldolgozni az elfogyasztott étel mennyiséget.
A Magyar Kommunista Párttal ráadásul a szovjet elvárásoknak megfelelően a civil „málenkij robotosokat” összemosta a hadifoglyokkal, és hazatérésük után még hátrányos megkülönböztetés is érte őket.
Az Emlékhely különlegességéhez hozzátartozik, hogy a bunkerben nincs térerő. A másfél órás tárlatvezetés során így csakis az elhangzott borzalmakra és az emlékezésre koncentráltunk.
Ha felkeltette érdeklődésed a Pokol bugyrai tárlat, regisztrálj az egyik tárlatvezetési időpontra. A kiállítás látogatására csak így van lehetőség. Részletek az emlékhely honlapján és Facebook oldalán.
Nézd meg az alábbi videón az MNM Málenkij Robot Emlékhely kisfilmjét is:
