KULT

Itt az indián szuperhős! Bár az Echo csak visszhangja igazi Önmagának

Újabb év, újabb tartalom a Disney+-on. Most egy kevésbé sikeres sorozatuk mellékszereplője kapott egy saját sorozatot. A felvetése izgalmas, a megvalósítása kettes alá. Szódával elmegy, de ne ettől várjuk az MCU feltámadását.


A Marvel nem tanul semmiből. Volt egy jól működő, realista világuk, amikor visszakapták a Netflixtől a Daredevil sorozat jogait. Nem egy tökéletes képregényvilág, de megvolt a saját varázsa, egyedisége.

Egy földhözragadt, erősen 18-as korhatárú, akcióorientált dráma, jó karakterekkel.

Mikor megláttam, hogy sorozatot kap Echo karaktere – Maya Lopez a Hawkeye-sorozatból – én nagyon örültem. Ő volt a legjobb a Sólyomszem-szériában, és láttam benne a lehetőséget, hogy egy kemény akciósorozatot építenek köré, mint anno a netflixes szériák esetében.

Elindítottam, és jött is az első jó hír, a főcím előtt kapunk egy figyelmeztetést, hogy ez bizony egy felnőtt, véres sorozat lesz és nem gyerekeknek való. A probléma csak az, hogy az Echo maximum egy Disney-rajzfilmhez képest számít kemény tartalomnak. Egy Gumimacik mellett természetesen érezni a „felnőtt” vonulatot, de összehasonlítva korábbi Marvel-sorozatokkal, kimondottan visszafogott, 12-es karikás cukormáz. Rögtön az első rész történése úgy indul, mintha egy steak-vacsora után összeálmodnék mindenfélét. Aminek se füle, se farka.

Mire is gondolok pontosan?

Egy fura, pszichedelikus, sci-fikre jellemző bevezetés, ahol azt látjuk, mintha egy őslakos indián törzs egy idegen, nem evilági fajtól származna.

Gondoltam én naivan, ez csak valami metafora. Az első rész cselekménye egész pozitív szájízzel indul, sőt a folytatás sem lett rossz. Megismerjük Maya múltját, ami gyakorlatilag egy összefoglaló azoknak, akik nem látták a Sólyomszemet, illetve kis pluszinfó az MCU-ban jártasabbaknak. Még Daredevil is megjelenik egy rövid cameo erejéig.

Innentől viszont csak lefelé megyünk a lejtőn. A második résznél sikerült összeraknom, mit szerettek volna az őslakos/UFÓ szállal, nem akarok spoilerezni, de elég szánalmasra sikerült. A gondolat nem rossz, de annyira a néző arcába tolják a woke-ságot és az egyértelmű üzenetét, hogy még azoknak is ellenszenvesek lesznek ezek a témák, akiknek amúgy semleges vagy poziítv a dolog. Ezek a gondolatok a Mulan-rajzfilm óta klisések, hát még ha megkapjuk őket tisztán az arcunkba.

Erős női szuperhős, aki siketnéma, őslakos és mozgássérült, de semmi hátrányát nem érzi.

Daredevil is hasonlóan működött, de neki voltak gyengeségei, hiszen minden szuperhősnek van gyenge pontja – nos Mayának semmi nincs. Sőt Ms. Lopez öröksége a csaktó őseitől még egy szupererő is, ami most aktiválódik. Klisé klisét követ, és bumm, így lesz a Marvelnek egy újabb Marvel kapitány szintű woke-sorozata.

Legjobban az bánt, hogy ez megint egy elfecsérelt lehetőség. Ha megmaradtak volna a földhözragadtabb, kemény akciósorozatnál, és elhagyták volna ezt a pszichedelikus-ufó-őslakos, szellemvilág „miújságot”, kicsit feljebb tekerik a brutalitást, és reálisabbá tették volna az akciójeleneteket, akkor egy tök jó sorozatot nézhetnénk most. Az összes verekedés az Echoban túl steril, megkoreografált, túlstilizált és nem elég mocskos. Mindenhol digitális vérfröccenések, a kameramozgás próbálja kelteni az „egysnittes” hatást, de tele van rejtett vágásokkal, amik még zavaróak is.

Maya mozgása érthető okokból (egy lába van) kissé fura, de amikor verekedni kell, akkor a kaszkadőrének hirtelen kettő lesz, és mozgékonyabbá válik, mint egy gepárd.

Kiábrándító. Építhettek volna a testi adottságaira, és ügyes forgatókönyvvel megoldhatták volna, hogy ne csak menőn nézzen ki főszereplőnk, hanem tényleg maradandó karakterré váljon az MCU-ban.

Ha már forgatókönyv. Van egy elméletem, miszerint a mostani filmek és sorozatok forgatókönyveit AI segítségével fejezték be az írósztrájk alatt. Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba itt mindenki. A féllábú főhőst a műlábánál fogva kötik fel a plafonra a rosszfiúk?! Majd csodálkoznak, hogy leesik a protézis? Majd megkötözik, és amikor kiszabadul, akkor csak kifutnak és rácsukják az ajtót? Rendben, nem akarják megölni, de ha lábon lőnék, attól még nem halna meg. Olyan érzés, mintha tényleg egy mesterséges intelligencia dobálta volna össze a karaktereket egy helyszínre, és adott a szájukba hülyeségeket, miközben úgy viselkednek, mint Dumb és Dumber együttvéve.

De főhőseink is hasonlóan illogikus lépéseket tesznek.

Maya nem beszél gyerekkori legjobb barátjával és unokatestvérével, mert fél félti, hogy a bűnöző élete miatt bajba kerülne. Ezután visszatér otthonába, ahol az unokatestvére él, és ki akar robbantani egy bandaháborút, hogy ő legyen az alvilág királynője, és csodálkozik, hogy unokatestvére veszélybe kerül. Nem ragozom spoilerekkel, a forgatókönyv több sebből is vérzik, nem jó érzés nézni a buta szereplők rossz döntéseit. Nem álltam messze nagymamáimtól, akik kiabáltak a tévés Rosalindával, hogy mit tegyen.

Legalább színészek terén legalább nincs szégyellnivaló. Az amerikai őslakos színészek krémje szerepel az Echoban. Látjuk Graham Greene-t, Tantoo Cardinalt, Cody Lightningot, Devery Jacobsot, Chaske Spencert, akiknek a neve nagy eséllyel nem ismerős, de amint meglátjuk őket rögtön be fog ugrani, hogy ezekkel a karakterszínészekkel bizony már rengeteg filmben, sorozatban találkozhattunk.

A címszereplőt alakító Alaqua Cox tehetséges, és ahhoz képest, hogy a siketnéma színész a Sólyomszem előtt csak városi színdarabokban szerepelt, meglepően ügyes.

Nagyon karizmatikus, menő karakter, amit a színésznő is remekül hoz, és itt jön a kötelező: de. Ez is kiábrándító, hogy az alkotóknak lett volna lehetősége egy erős, autentikus, őslakos karaktert írni, de ez lett a végeredmény? Vincent D’Onofrio immár sokadjára tér vissza mint Wilson Fisk, kisujjból hozza a szimpatikus maffiavezér óriást. Még egy fontos információ: aki csak háttérben szereti nézni ezeket a műveket, azoknak kellemetlen hír, hogy nagyon sok jelbeszéd van benne (érthető okokból), tehát itt mindenki feliratot fog olvasni.

Nagyon csalódott vagyok, reményt adtak az első résszel, és egy teljesen közepes, már-már béna sorozatot kaptunk a végére. Annyifelé lehetett volna vinni a történetet: Fisk és Maya kapcsolatát, Maya őslakos múltját kifejteni, kisvárosi bandaháborúkat szíttani (a Reacher első évadjában működött), de valahogy egyiket se sikerült értelmesen összerakni. Pedig néha felvillan a kreativitás, a 3. epizód nyitánya kimondottan stílusos, a némafilmes korszakba vezet vissza. Sajnos csak stílusában kellemes felüdülés, tartalmában legalább annyira taszítóan szájbarágós, hogy már előre látom, hogy az internet szét fogja trollkodni az egész produktumot az ilyenek miatt.

Egy szerencséje lehet a Disney-nek, hogy már senkit sem érdekelnek a Disney+-os Marvel sorozatok.

A Loki második szezonja se volt már az igazi, de nézettség szempontjából rosszabbnál rosszabb eredményeket produkálnak az egeres cég streaming tartalmai. Itt nem lesz változás, amíg nem jön valami egyedi, valami új, vagy legalább valami értelmes. Megterhelő volt ezt nézni, és nem tudom ajánlani senkinek. Az Echo első – és egyben remélhetőleg utolsó – évada megtekinthető magyar szinkronnal és némi felirattal a Disney+ streaming-szolgáltató kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk