KULT

Gyilkosság az elátkozott kastélyban - még Agatha Christie is megjelenik a Szeánsz Velencében néhány jelenetében

Kenneth Branagh teljes alkotói szabadságot kapott, és rendezett nekünk egy jó kis thriller-elemekkel operáló krimit.


De vajon 2023-ban van-e helye egy ilyen filmnek a mozikban? A válasz erre a kérdésre, egy bizonytalan igen. Hogy miért bizonytalan? Nem feltétlenül érzem a legújabb Kenneth Branagh-féle Poirot filmet kötelezően mozivászonra valónak. Ugyan látványosak a helyszínek és a díszletek, de a tartalom egy feszültséggel teli kamaradráma a branagh-i rendezés minden előnyével és hátrányával.

Rendezőnk ugyanis előszeretettel használja a közeli felvételeket, ami az izgalom fokozása végett valóban hasznos eszköz, de a hatalmas IMAX-vásznon szinte feleslegesen hat.

Van egy csodálatos olasz város, Velence, és jóformán csak egy tomboló vihar közepén látjuk a sötét éjszakában? Szerintem szerencsésebb lett volna Poirot legújabb kalandját a tévéképernyőkre bízni. Kisebb költségek, nagyobb megtérülés!

Történetünk szerint Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, már nem fogad ügyfeleket, kizárja a nagyvilágot, szürkeállománya csak vegetál, amíg

egyik régi barátja, Ariadne Oliver (Tina Fey) elrángatja egy titokzatos palazzóba, amit sokan elátkozottnak hisznek.

Ariadne szeretne lebuktatni egy médiumot, Mrs. Reynolds-ot (Michelle Yeoh) akiről úgy véli pusztán egy csaló, és csak ki akarja használni a háziasszony, Rowena Drake (Kelly Reilly) gyászát. Poirot kalapot ragad, és barátja unszolására elfogadja a meghívást a gyilkos halloweeni szeánszra.

Filmünk az egyik kései Agatha Christie-könyvet dolgozza fel, az 1969-es idehaza Ellopott gyilkosság címen megjelent kötetet.

Az alapanyagból a készítők szinte semmit nem használnak fel, csupán az enyhén túlvilági elemek köszönnek vissza.

Más korszakban, más helyszínen és teljesen más ügyet old meg mindenki kedvenc bajszos zsenije. Egy teljesen új Poirot-történetként lehet rá tekinteni, Agatha Christie-vel az egyik mellékszerepben, hiszen Ariadne Oliver mindig is az írónő „paródiája” volt saját könyveiben, és most végre nagy vásznon is találkozhatunk vele.

A sztori sokkal gyorsabban halad, mint Branagh előző két Poirot mozifilmjében. Érezhetően feszesebb, feszültebb a tempó, még a játékidőben is bőségesen alulmarad a korábbi darabokhoz képest, ami nem feltétlenül baj. Erősen építkezik horror és thriller elemekből, amitől kicsit frissebbnek hat a legújabb kaland. Ugyan ez sem haladja meg a 12-es korhatárt, de azért befigyel egy-két enyhébb jumpscare. A film végleges 16-os karikás korhatárbesorolását nem teljesen értem.

Persze, a végén kiderül, hogy mindenre van logikus magyarázat, de a klasszikus Poirot történetektől eltérő hangulat dicsérendő.

Ami maradt, az a régi recept: történik egy gyilkosság, nyomozónk mindenkit kihallgat, emellett bekövetkeznek váratlan események. Először mindenki gyanús, aztán aki a leggyanúsabb, az biztosan meghal, és aki eddig gyanún felül állt, ő a gyilkos. Persze a film folyamán fellelhetők az apróbb utalások, amit senki sem rak össze, csak Poirot. Ekkor jön a feketeleves: aki Agatha Christie-könyveken szocializálódott, valószínűleg a film első negyedében megfejti a nagy rejtélyt. Nincs új a nap alatt, maximum a megvalósítás minősége és a hangulat.

A színészek teszik a dolgukat. Mindenki alapos munkát végez, de annyira a középpontban van a bajszos detektív, hogy hiába van ismét remek színészkoszorúban, a többiek nem kapnak nagy teret, hogy megmutathassák, mit is tudnak. Azért Michelle Yeoh a nézőkkel fog maradni a csaló médium szerepében, aki nagyon ügyesen játszott mind a szerepével, mind a nyomozóval.

Tina Feyen látszott, hogy élvezte a forgatást, végre kicsit kiszabadul a vígjátékok világából, és komolyan színészkedhet.

Jamie Dornan korrekten hozta a poszttraumás stresszben szenvedő katonadoktor szerepét, de a legnagyobb meglepetés számomra a fiát játszó Jude Hill volt. Ez a srác korát megszégyenítő módon lopta el a jeleneteket nagynevű színésztársaitól. Branagh őt az Oscar-nyertes 2021-es filmjéből, a Belfastból hozta magával, és esküszöm, kedvem támadt újra megnézni a filmet, csak Jude Hill miatt.

A rendezés és a látványvilág az, amin úgy érzem kissé elvérzik a Szeánsz Velencében, mint mozifilm. Rengeteg közeli felvételt használnak, az egész mű tónusa sötét ezektől az árnyékos képektől. Sokszor zavaró a döntött kameraállás (angolul dutch anglenek nevezik) túlzott használata, ez alapból jellemző Branagh rendezéseire, de most, hogy szabad kezet kapott, ember legyen a talpán, aki nem szédül el néhány jelenetnél. Főleg, amikor mindezt kézikamerával kombinálja.

Haris Zambarloukos operatőr képei nagyon szépek, de ahogy említettem, kár, hogy olykor zavaróak a beállítások, vagy nagyon sötétek.

Ez természetesen a atmoszféra építését segíti, de a film megértéseben akadályozhat egyeseket. Különösen nagy vásznon. Ezért mondtam az elején, hogy én úgy gondolom, Poirot harmadik ügyére elég lett volna egy streamingplatform, nem kellett neki az IMAX vászon. A zenére nem lehet panasz, a Jokerrel és Tárral berobbanó Hildur Guðnadóttir ismételten tökéletes munkát végzett. Nem is igazán zenei témáival, inkább hangulatával marad a nézővel a zene.

Úgy tűnhet, nem tetszett Branagh szeánsza, mert megkérdőjelezem a formátumát, pedig igen is szórakoztató kalandnak tartom Poirot nyomozását. Még akkor is, ha az ügyben akadnak forgatókönyvírói butaságok,

az atmoszféra, a hangulat, a nyomasztó helyszín, nyomozónk lelki világának bemutatása, mind-mind érdekes adalék volt egy klasszikus Agatha Christie-történethez.

A megvalósítással nem értek teljesen egyet, de ez Branagh művészi szabadságának róható fel, mintsem a film hibájaként. Ha nem is lesz hatalmas siker a Szeánsz Velencében, úgy gondolom fogunk még találkozni a Poirot és Kenneth Branagh kombinációval a jövőben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk