KULT

És egyszer csak…: Carrie Bradshaw-nak már ciki a szex

A Szex és New York reboot első két része után akkor is elkezdünk félni az öregedéstől, ha addig nem gondoltunk rá. Kritika.


Az És egyszer csak… ott folytatja Carrie-ék történetét, ahol a Szex és New York annak idején abbahagyta. Na nem úgy, hogy semmissé teszik az azóta eltelt időt, de a beszédmód és a hangulat ugyanaz. Ez egyfelől szerencsés, mert könnyen visszahelyezkedhetünk a jól ismert atmoszférába, másfelől viszont zavarbaejtő. A politikai korrektséget fullba nyomó ötvenes Carrie, Miranda és Charlotte csetlés-botlásait nézve ugyanis olyan érzésünk van, mintha ezek a kozmopolita csajok az eltelt éveket nem New York közepén töltötték volna, hanem mondjuk egy magyar zsákfaluban, hogy most, 2021-ben nagy szemekkel csodálkozzanak rá azokra a társadalmi változásokra, amik már az ő fénykorukban elkezdődtek, csak akkor még nem akartak tudomást venni róluk.

Részben ezért a Szex és New York reboot az első két epizóddal nem győzött meg száz százalékig arról, hogy el kellett készülnie, de rögtön az elején felvet egy csomó olyan kérdést, amik miatt mégis várom a folytatást.

„Carrie Bradshaw tudja, milyen a jó szex… vagy nem fél megkérdezni.” Az ikonikussá vált mondat 2002. december 14-én hangzott el először. Ekkor kezdte el vetíteni az Egyesült Államokban már négy és fél éve hatalmas sikerrel futó sorozatot a magyar HBO, és ezzel nálunk is felrobbant a Szex és New York bomba. Velem együtt lányok és nők tömegei rohantak haza minden héten, nehogy lemaradjanak a következő epizódról, a sorozatban felmerülő kérdések pedig a csajos beszélgetések állandó témái lettek, sőt, jobb helyeken egyetemi tananyag is.

Hamarosan a magyar nők nagy része, köztük én is úgy akart érezni, gondolkodni, szexelni, dolgozni és persze öltözködni, mint a négy New York-i szingli. Felpezsdült a női magazinok párkapcsolati és szexrovata, opcióvá vált párválasztási bakikat elkövetni és elfogadott lehetőséggé az utolsó utáni szívtörésig hajszolni a nagy Ő-t, megkockáztatva ezzel, hogy „kifutunk az időből” és nem teljesítjük be a „női princípiumot”.

Hogy mindennek több jó vagy rossz hozadéka lett az utóhatásait tekintve, azzal világszinten könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik (és megkockáztatom, hogy Novák Katalin inkább az utóbbira voksol), de tény, hogy a Szex és New York akkor és ott olyan társadalmi jelenségekre és újszerű igényekre tapintott rá, amiket ideje volt végre megmutatni és kibeszélni. Forradalmisága pedig akkor sem vitatható el tőle, ha a lezáráshoz közeledve belesimult a királyfikeresős, happyendes mesék sorába, vagyis minden szókimondása, polgárpukkasztása és vagánysága ellenére végül a boldog házasság és a klasszikus családi élet felé terelte főszereplőit.

Durva utánaszámolni, de a sorozat záróepizódja óta majdnem tizennyolc év telt el, a sorozatot követő mozifilm óta pedig már tizenhárom. (A második filmet, mint gigantikus baklövést próbálom magamban meg nem történtté tenni, ezért nem veszem számításba.) Ennyit kellett várnunk arra, hogy megtudjuk, hogyan élnek az egykori menő szinglik ötvenes feleségként New Yorkban, egy világjárvány két hulláma közt ma, 2021-ben.

Nem titok, hogy a sorozat felélesztését legalább annyian ellenezték, mint amennyien várták, pláne, miután már biztos volt, hogy a Samanthát alakító Kim Cattrall nem vesz részt a projektben. Nekem is voltak fenntartásaim, de egykori fanatikusként biztos voltam benne, hogy nézem majd a rebootot.

Kezdjük a jóval. Már önmagában tök menő, hogy egy sorozat felvállalja a mai ötveneseket érintő kérdéseket, mert róluk, pro-aging mozgalom ide vagy oda, még mindig nem nagyon szólnak filmek. És az is nagyon jó, ahogy az első jelenetben Carrie, Miranda és Charlotte beül egy étterembe és úgy csapnak bele egy téma kellős közepébe, mintha tegnap láttuk volna őket utoljára. Ahogy elhangzik tőlük az első önironikus replika, egyből átjár minket az a jóleső, otthonos érzés, ami miatt szerettük a Szex és New Yorkot, már be is rántott minket a sorozat, ott vagyunk a csajokkal és tudni akarunk róluk mindent.

A kreátoroknak azt a nem kis feladatot kellett megoldaniuk, hogy úgy hozzák vissza a régi fílinget, hogy ne csússzon át az egész valami giccses nosztalgiázásba. Egyszerre kellett megteremteniük az egykori sorozat hangulatát, közben pedig belecsempészni a karakterek fejlődésébe és a cselekménybe az idő múlását meg a mai kor kihívásait és problémáit.

A szereplők pedig, akiket egytől egyig öröm látni, szépen haladnak is a korral. A Mr. Biggel boldog házasságban élő Carrie már nem újságot ír, hanem podcastet csinál és egy gender-témákat feszegető, szókimondó rádióműsorban szerepel – vagyis egyelőre inkább leszerepel. Miranda felhagyott a társasági ügyvédeskedéssel, mert rájött, hogy emberi jogi aktivista szeretne lenni, és újra egyetemre jár, Charlotte pedig a kamaszlányai életét igyekszik elnavigálni, közben pedig fekete nőkkel barátkozik a PC-jegyében.

De hiába van meg a régi hangulat és jönnek be a mai témák, már rögtön az első jelenetben az arcunkba van tolva három olyan dolog, ami rossz szájízt ad az egésznek, és nagyon remélem, hogy a folytatásban ezek majd szépen belesimulnak a cselekménybe. Ezek közül az egyik, ahogy Carrie (vagy inkább Sarah Jessica Parker?) megindokolja Samantha távolmaradását. Nyilván reagálni kellett valahogyan Kim Cattrall kiesésére, de ezt elegánsabban is lehetett volna. Ezek után ne csodálkozzanak a készítők, ha végig azt várjuk majd, hogy az egyik ajtón egyszer csak belép Samantha (vagy inkább Cattrall?) és elmondja az ő verzióját. A másik, hogy bár a sorozat hangsúlyosan az öregedés méltóságát hivatott hirdetni, mégis indokolatlanul hosszan lamentálnak azon már az első jelenetben, hogy festessük-e az ősz hajat vagy sem. És akkor még a továbbiakban előkerülő hallókészülékről, derékfájásról, altatókról és egyebekről nem is beszéltünk.

Emiatt van az, hogy bár a sorozat szándékoltan öregedéspárti, annak folyamatos hangsúlyozásával éppen az ellenkezőjét éri el, vagyis az első két rész után akkor is elkezdünk félni az öregedéstől, ha addig nem gondoltunk rá.

És a végére hagytam a leginkább zavaró dolgot, amivel hőseink egyelőre nem tudnak mit kezdeni, és csak reméljük, hogy az alkotók igen, ez pedig a túltolt politikai korrektség. A főszereplők úgy csodálkoznak rá a különféle nemek megnevezéseire és a New York-i társadalom sokszínűségére, mintha az elmúlt tizenpár évet nem ebben a nagyvárosban, hanem egy időgépben hibernálva töltötték volna. És akkor azt még nem is említettük, hogy Carrie-ék, az egykori szókimondó csajok mennyire szégyenlősek lettek a szexet tekintve. Innen nézve már értjük, hogy a sorozat címe miért nem Szex és New York lett, de mindezek ellenére vagy éppen ezek miatt alig várom a következő csütörtököt.

Az És egyszer csak… a HBO Go-n látható, a sorozat dupla epizóddal nyitott, a további részek pedig hetente, csütörtökönként érkeznek majd a streamingfelületre.

És egyszer csak… (And Just Like That...)

Amerikai romantikus dráma, vígjátéksorozat, perc, 2021

Kreátorok: Michael Patrick King, Darren Star

Szereplők: Sarah Jessica Parker, Cynthia Nixon, Kristin Davis, Chris Noth, Sara Ramirez


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk