KULT

"Ipari méretekben fogyasztottam a nőket, de a Minivel nem bóvlit csináltunk" – Török Ádám benne van a 12 legjobb rockfuvolás közt a világon

Ha Bem-rakpart, akkor Török Ádám. Vagy fordítva, már azt sem tudjuk, ki volt előbb. A Mini alapítója, frontembere október 27-én örök törzshelyén ünnepli többgenerációs közönségével 70 évét és félévszázados pályafutását.


És ilyenkor mindig kirukkol valami újdonsággal. „Gyugyó” találkozónkra egy friss CD-vel érkezett, amelynek címe: Álomkoncert.

-Az utóbbi években több olyan felvételt kaptam, amiket koncertjeimen készítettek – keverőpultról, innen-onnan magnóval. Elhatároztam, hogy e kettős jubileumra összegezzünk egy ilyen lemez kiadásával. Ez a koncert természetesen sosem volt, de összeraktam 1973 napfordulóját, 1977 idusát, 1993 nyarát, különböző felállású zenekarokkal. Ezek a felvételek a magyar rock-zene aranykorát mutatják be. Akkoriban ezeket nem adták volna ki lemezen, mert túlságosan elvontak, hosszú zenekari részek, improvizációk vannak bennük. Most megjeleníthetjük velük fiatalságunkat. A kortársak kevésbé ismerték fel ezeknek az értékeit. Ugyanakkor nemrégiben egy 1980-ban született olasz zeneesztéta készített velem interjút, aki már több könyvet írt a progresszív rockról és a Minit e műfajban minden idők legjobbjai közé sorolta.

-A Mini 50 éves jubileumi koncertje nem is lehetne máshol, mint a Budavári Művelődési Házban, azaz a „Bem-rockparton”, hiszen ott kezdtetek játszani éppen fél évszázada. Emlékszel még az első Bem-rockparti koncertetekre?

-Az első Bem-rockparti koncertünket valójában 1969. szeptember 14-én, vasárnap tartottuk. Előzőleg óriási sikerünk volt a Budai Ifjúsági Parkban, és a művelődési ház igazgatónője, Kuhajda Istvánné, a nagyszerű Margó néni beírt bennünket a programfüzetbe, Radics Béla Tűzkerék együttese után következtünk. Mivel akkori szokás szerint kettesével kellett sorban állni, a sor a háztól egészen az Alagútig tartott. Legalább 800-an akartak bejutni, de csak 300-an fértek be. Az első bulin Jimi Hendrix- és Cream-számokat játszottunk. A 27-i koncertre már egy darab jegy sincsen! Januárban még tartunk egy dupla évfordulós koncertet itt, aztán nyártól megszűnik a Bem-rockpart. 2019. július 1-től az Andrássy-múzeum működik a helyén. De a tervek szerint augusztus 6-án csinálunk egy 50 éves Ifipark-bulit is.

-Hetven évedet újabb könyv is köszönti. Nem sokan mondhatják el magukról a magyar rock nagyjai közül, hogy három könyvet is írtak róluk, ráadásul rajongók.

-Igen, az új könyv egy rajongó hölgy műve, olvastam korábban írásait egy rock-zenei portálon. Egész életemet feldolgozta, a könyv végén pedig kedvenceimet szedjük lajstromba, minden lista 11 névből áll - mint egy futballcsapat.

-A foci számodra mindig is fontos volt, annak idején a Vasas ifiben játszottál, később rendszeresen feltűntél kispályás meccseken.

-Ma még nagyobb fociőrült vagyok, mint régen! Amióta létezik a kábeltévé, ugyanúgy otthon vagyok a világ futballjában, mint gyerekkoromban. Emlékszem, annak idején minden spórolt pénzemet azokra a francia sportlapokra költöttem, amelyeket kapni lehetett nálunk, mert a Francia Kommunista Párt adta ki őket. Franciául ugyan egy szót sem tudtam, de az összeállításokat betéve megtanultam. 1991-ben véletlenül a Batthyány téren találkoztam egy rajongómmal, akiről kiderült, hogy ő csinálja a kábeltévé-hálózatot. Mikor megmondtam neki, hogy a Vár oldalában, a Szabó Ilonka utcában lakom, képes volt egy kábelt felvezetni nekem a Moszkva-térről! Az első meccs, amit így láttam, a Maradona-féle Napoli volt. A nápolyi közönség szinte bent állt a pályán és úgy őrjöngött… Most már akár naphosszat kapcsolgathatok…

-Ez a történet is jellemző a Bem-rockparti Mini-közösségre, amely szintén egyedülálló a maga nemében.

-Tulajdonképpen véletlenül kerültünk oda, de valahogy éreztem, hogy ott kell maradnunk és be is jött. Ez a klub egy legenda. Kialakult egy törzsközönség, ami vitte tovább a hangulatot, az életérzést, a Minit. Még Kaliforniában és Kanadában is találkoztam olyan magyarokkal, akik a Bem-rockparti bulikat emlegették.

- E hosszú idő alatt mindig úgy tudtál megújulni, hogy közben önmagad maradtál.

-Mindig próbáltam valami újat kitalálni az általam kitalált stíluson belül. Mögöttem van legalább 100-120 saját szerzeményem, vagy olyan, amelynek legalább a szövegét én írtam. És érdekes módon ezek a fiataloknak is tetszenek. Itt van most például Kézdy Luca, aki világszínvonalú hegedűs. Többször hallottam őt rólam nyilatkozni, és a közös munkánkat pályája kiemelkedő eseményének nevezte. Boldog vagyok, hogy tudtam valami olyasmit csinálni, ami nemcsak a közönségnek, hanem más zenészeknek is örömet szerzett, és ezt ma már a szakma is elismeri.

-Olyan vagy a magad műfajában, mint John Mayall volt a brit blues-ban: több nemzedék nőtt fel a szárnyaid alatt.

-Mindig rengeteget jártam más zenekarok koncertjeire, és rendszeresen találtam olyan tehetséges fiatalokat, akiket be tudtam illeszteni a Mini szerkezetébe. Lucát például Pakson hallottam először. Aztán amikor Papp Gyuszkóval úgy döntöttük, hogy végre felvesszük a Bartók-darabokat, miután lejártak a jogok, őt hívtuk meg, hogy csinálja meg hozzá a vonósnégyest és óriási sikert arattunk. És nemrégiben találtam rá a kis gitárosra, a 12 éves Fehér Ádámra, aki hihetetlenül jól nyomja a bluest – valami ősi ösztön lehet benne.

-Milyen kritériumok tehettek valakit Mini-taggá?

-Fontos volt, hogy az a zenei közeg sugározzon belőle, amit én is szeretek, tudjon beilleszkedni a fúziós zenébe. Sosem követeltem senkitől hűséget, vagy azt, hogy engem imádjanak. Nem is szerettem sosem basáskodni senki felett. Azt azonban ma már nem tudom biztosítani, hogy zenészeim a Miniből éljenek meg. Ez körülbelül 2008-ig működött, azokban az években még évi 120-140 fellépést is le tudtam kötni.

-Kezdettől fogva bohém híred volt. Hogyan tudtad ezt összeegyeztetni a Mini vezetésével, összetartásával?

-Nehezen. Ma már tudom, hogy az első időkben sokkal többet kellett volna foglalkozni a zenekarral, a Papp Gyuszkó, Nagy Pista, Nemecsek (Németh Tamás) formációval. Ehelyett ipari méretekben fogyasztottam a nőket. Gyönyörű, csodálatos hölgyek vettek körül nap, mint nap. Voltak egyéb gondok is, piázás, miegymás. Aztán a 70-es évek vége felé elkezdtem komolyan venni a szakmát, a menedzselést is, akkor viszont egy idő után elfogyott körülöttem a levegő. 1983-ra ez a zene teljesen háttérbe szorult – nemcsak nálunk, a szinti-pop, az új hullám, a punk elásta a progresszív rockot. A 90-es évek elején viszont jött az új blues-boom, ehhez megtaláltam a régi haverokat, Závodi Janót, Köves Pinyót, Muck Ferit, létrejött a „Rabbocska” (R.A.B.B. – Rhythm and Blues Band), elkezdtünk Ausztriába, Svájcba járni. Ez 1997-ig működött. 1998-ban csináltunk egy Mini-nosztalgiabulit, és ekkor jött a progresszív rock feltámadása, amivel ismét sikerült tíz évvel meghosszabbítani az életünket – immár Török Ádám és a Mini néven, hogy elválasszuk a korábbi korszaktól. Azóta 2-3 évente csinálok újabb formációkat, különösen sikeres a Mini Acoustic World, amellyel az idén 16 koncertünk volt. A Bartók On Rock albumunk, a Moirasnál CD-n, a GrundRecordsnál dupla LP-n jelent meg. Ez utóbbi, 500 számozott példánya, amely Angliában készült, úgy tudom, már el is fogyott. Ezek kis sikerek, de a mai világban meg kell becsülni őket.

-Melyek azok a dolgok, amelyekre a legbüszkébb vagy pályádról?

-Most erre a Bartók-programra vagyok nagyon büszke. Gyuszkó élete formájában játszik orgonán és zongorán, az Allegro Barbarót ugyanabban a tempóban játssza, mint maga Bartók Béla. Volt egy rövid időszak, 1990 körül, amit ma már nagyon kevesen ismernek, György Ákos billentyűssel csináltunk néhány ragyogó számot. Ott vannak a kis- és nagylemezek. A Discdogs kiadta a 70-es, 80-as évekbeli LP-ket, és Fruit Pebbles címmel megjelentek 1972-es felvételek is. Ami a koncerteket illeti, jelenleg 9000 körül tartok, ebből csak a Bem-rockparton közel ezret adtam, ki lehetne közülük emelni legalább 50-et, amit fantasztikusan sikerült. A Tabánt mi találtuk ki… Jártam Amerikában, a Függetlenség Napján játszottam 400 ezer ember előtt. Remek bulijaink voltak Svájcban, Olaszországban, világsztárok előtt vagy után léptünk fel. És amire különösen büszke vagyok: van egy telefonos applikáció, az All About Flute (Mindent a fuvoláról) címmel, és a híres fuvolások rock-szekciójában ott vagyok a legjobb 12 között, Ian Anderson, Ray Thomas, John Hackett, Thijs van Leer társaságában. Azért nem kis elégtétel az embernek 70 éves korára, hogy bebizonyosodott: nem bóvlit csinált.

-A Te korosztályod világszerte ma is nyomja fáradhatatlanul a zenét. Miből jön ez a fantasztikus nemzedéki erő?

-Mi voltunk az első nagy rock-generáció, és sok mindent kitaláltunk, ami a mai napig érvényes. Itthon ennek van egy szomorú vetülete: az, hogy nincsenek tartalékaink. A zene tart életben bennünket, de ez is az életünk. Míg élünk, csináljuk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk