Tom Hanks sosem volt még ennyire utálatos, Az ember, akit Ottónak hívnak mégis csodaszép film
10 évvel korábbra nyúlik vissza Az ember, akit Ottónak hívnak elkészítésének kezdete. 2012-ben adták ki ugyanis Svédországban Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című könyvét. A regény főhőse egy Ove nevű mogorva özvegy férfi, akinek határozott elvei vannak, szigorú rutinjai, és eléggé rövid a gyújtózsinórja, könnyű kihozni a sodrából.
A megkeseredett felszín mögött azonban egy szomorú történet rejtőzik. Így amikor egy novemberi reggelen egy túlságosan is kommunikatív fiatal pár két szintén nem túl visszahúzódó kislánnyal a szomszédba költözik, és véletlenül szétlapítják Ove postaládáját, elstartol egy komikus és szívmelengető történet egy ápolatlan macskáról, egy váratlan barátságról és a teherautó tolatásának ősi művészetéről. Mindezek alapjaiban változtatják meg az házsártos öregembert és a helyi lakóközösséget...
Backman könyve másfél évvel kiadása után felkerült a New York Times bestsellerlistájára, és 42 héten át rajta is maradt. Nem is csoda hát, hogy 2015-ben elkészült belőle a svéd filmadaptáció Hannes Holm rendezésében és Rolf Lassgård (Esküvő után, Kicsinyítés) főszereplésével. A film is nagy siker lett, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy két Oscar-díjra is jelölték: a legjobb smink mellett a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. És bár Asghar Farhadi Az ügyfél című iráni filmje miatt nem lehetett Ovéé a díj, a sztori itt még nem ért véget.
A rendezésre pedig felkérték a Szörnyek keringője, az Én, Pán Péter, a Felforgatókönyv, a Papírsárkányok, A Quantum csendje és a Z világháború hétpróbás rendezőjét, Marc Forstert, aki noha a karrierje során hullámzó minőségű darabokat pakolt elénk, szerencsére ezúttal a jobbik formáját hozta, ehhez pedig a kétszeres Oscar-jelölt David Magee (Én, Pán Péter, Pi élete) forgatókönyve adott remek táptalajt.
Most is adott egy kiállhatatlan méregzsák, akit Ove helyett Ottónak hívnak (a durván lefogyott Tom Hanks alakításában), aki egy kis lezárt utcában lakik. A szabálykövető fickó minden reggel megteszi a szokásos körútját, amelynek során ellenőrzi, hogy a szelektív kukákba a megfelelő szemetet dobták-e, hogy minden ott van-e, ahol lennie kell, vagy hogy egyáltalán történt-e bármilyen apró kár vagy kihágás a környéken. Kétségtelen, hogy a lakóközösség rajta kívül birkatürelmű emberekből áll, akik az öregúr rigolyái ellenére is kedvesen szólnak hozzá, hiszen tudják, hogy ő ilyen, ráhagyják, és kész. Bár az is igaz, hogy több évtizede ismerik egymást a szomszédok, így nagyobb a felé mutatott tolerancia is. Egy reggel azonban megjelenik a szemközti házban egy nagy dumás dél-amerikai házaspár (Mariana Treviño, Manuel Garcia-Rulfo) a két cuki kislányukkal (Christiana Montoya, Alessandra Perez), és természetesen fenekestül felforgatják Otto életét.
De persze megismerjük, és könnyedén a szívünkbe zárjuk a többi lakót is, a minden reggel kocogó, kissé túlsúlyos és csupaszív Jimmyt (Cameron Britton), az egykori legjobb barátokat jelentő fekete házaspárt, Anitát (Juanita Jennings) és a mára szinte teljesen lebénult Reubent (Peter Lawson Jones) vagy épp a fiatal újságkihordó transz fiút, Malcolmot (Mack Bayda). Ha pedig így nézzük, akár sorozatként is kiválóan működne a sztori, hiszen szívesen alámerülnénk hétről hétre e családias légkörbe, és megnéznénk, mi minden történik ezekkel az emberekkel.
Az ember, akit Ottónak hívnak azonban játékfilm lett, és nem véletlenül az a címe, ami: itt Otto van a középpontban, az ő életébe nyerhetünk betekintést, és jóval több fronton, mint azt képzelnénk. Sorozatos flashbackek által (amelyekben Ottót egyébként Tom Hanks fiacskája, Truman Hanks alakítja) megismerjük a zsémbes fickót fiatalkorát, a NAGY szerelmet és persze azt is, hogy mi történt az asszonykával, Sonjával (Rachel Keller), s hogy miért lett Otto a hatvanas éveire olyan, amilyen.
Az emberi kapcsolatok, az egymásra figyelés, az egymás mellett élés és a nehézségek közepette is fontos életöröm itt a lényeg (akár Szomszédok is lehetett volna a film és a könyv címe, hiszen ugyanazt hirdeti fennen, mint a kultikus magyar teleregény, bár kissé más színvonalon).
Kétségtelen, hogy mindezt eléggé hollywoodiasan prezentálja Forster, és ne értse félre senki, amikor kijelentem, giccs az, ami a vásznon zajlik, ugyanis ez a fajta giccs szép és jó, és működik. Ez a nézői könnyekre pofátlanul ácsingózó hatásvadászat igenis, működik! S ettől lesz kellemes néznivaló ez a film. Na meg persze Tom Hanks miatt is, aki, bár valóban nagyon más típusú karaktert formál meg, mint amit megszokhattunk tőle, de most is képtelenség nem szeretni őt. A Marisolt alakító Mariana Treviño pedig sokszor ellopja a show-t, nem csodálnánk, ha a jövőben sokat hallanánk még róla.
