The Voice: jó énekléssel is ki lehet esni, a zsűriszékbe viszont autotune-nal is beülhetsz
Elsőre furcsának tűnt, hogy az RTL a jól bejáratott X-Faktor helyett másik zenei tehetségkutató formátumot hoz be. Ráadásul a The Voice-t, aminek egy évada már lement itthon a konkurens TV2-n. Nem volt túl sikeres, igaz, a TV2 igazi hungarikumként még a Big Brotherrel is képes volt megbukni.
Az első adást megnézve el kell ismernem, jó döntést hozott a csatorna. Először is, magamon is észrevettem, hogy a X-Faktor kezdett kissé rutinszerűvé válni, az utóbbi időkben kicsit untam is már. Jön az ősz, kezdődik az iskola és jönnek az X válogatók, a végén pedig nyer ByeAlex. Izgalmat legfeljebb az jelentett, ki lesz adott évben a női mentor.
Legszembetűnőbb sajátossága más tehetségkutatókkal szemben, hogy a zsűritagok (itt coach a nevük) az első fordulóban háttal ülnek, a jelentkezőnek csupán a hangját hallják.
Ha úgy gondolják, szeretnék a versenyzőt a csapatukban, megnyomják a gombot. Csupán ekkor – vagy ha nem nyomnak gombot, akkor a produkció után – fordul meg a székük, hogy lássák is, ki áll a színpadon. (Látszik, hogy öregszem, az első gondolatom az volt, én biztos elszédülnék a sok forgástól.)
Ezzel kiiktatják a hasonló műsorok egyik nagy gyengeségét, miszerint rendszeresen továbbjuttatnak olyanokat, akik nem jó énekesek, viszont érdekes, eladható személyiségek.
Itt nem kell végignézni a hiányos önismeretű pancsereket sem. Vélhetően már az előválogatásnál kiszűrik őket. Az első adásban tíz jelentkezőből kettőnél nem fordult meg egyik coach sem, pedig ők is elég jól énekeltek. (Szerény véleményem szerint jobban mint némelyik továbbjutó.)
Bevallom, amikor bejelentették, kikből áll a The Voice zsűrije, felvontam a szemöldökömet. Miklósa Erika személye nem szorul magyarázatra. Elismert operaénekes, aki szívesen kirándul más műfajokba, az ő imidzsébe egy Voice abszolút beleillik.
Trokán Nóra sikeres színésznő, aki ha nem is épített énekesi karriert, azért tud énekelni. Többek között a Nagy Duettben hallhattuk, Caramel oldalán.
A másik két zsűritag személye viszont jócskán vet fel kérdéseket. Előre bocsátom, Curtis és Manuel is olyan műfajokat képvisel, amelyek tőlem nagyon távol állnak, ezért még azt sem tudom megítélni, mennyire tehetségesek abban, amit csinálnak. Az tény, hogy tudnak a színpadon létezni, de részemről ennyi.
Curtisről azt azért tudni lehet, hogy elég gázos dolgai vannak. Majka sem véletlenül szakított vele, többször is. Nemcsak koncertekről késik el, de a Sztárban sztár egyik felvételén sem jelent meg annak idején, amiért ki is zárták a celebvetélkedőből.
Lehet, hogy azóta sikerült összeszednie magát, de mindenképp kockázatot jelent. Persze nem kizárt, hogy pont ezért esett rá a választás, egy két lábon járó időzített bomba megfűszerezi a show-t. Kérdés, mennyire korrekt rábízni olyan felelősséget, ami a zenei mentorkodással jár. Mondjuk önbizalomból nincs nála hiány, de hát a nagy arc önmagában édes kevés.
Aztán itt van Manuel, aki pár éve került a szakmába. Erősen kérdéses, hogy egy fiatal, kezdőnek számító énekes, ha még olyan tehetséges is, képes-e másokat (akár nála idősebbeket is) segíteni a felkészülésben, fejlődésben. Az efféle szerephez nem árt némi élettapasztalat.
Különösen nagy volt a kontraszt a coachok közös nyitó éneklésénél, ahol Manuel részénél erősen befigyelt az autotune.
Csak összehasonlítás végett, az előző Voice zsűrijében Malek Andrea, Somló Tamás, Mező Misi és Caramel ült.
Bár azt reméltem, jobb döntéseket hoz a zsűri, ha csak a hangra figyel, tévedtem. Rögtön az első versenyzőt, a 14 éves Dani Jánost az égbe magasztalták, pedig szerintem kissé hamiskásan énekelt, és nem túl érdekesen. Amúgy én a coachokon is azt láttam, hogy a dal második felénél már nem tudtak mit kezdeni magukkal, mindenféle pótcselekvésbe kezdtek.
Ennek kapcsán megjegyezném, valaki elmagyarázhatná Curtisnek, hogy mit jelent az, ha valaki felrobbantja a színpadot. A „Szállj fel magasra” című dallal még soha senki nem robbantotta fel a színpadot, maga Révész Sándor sem.
A versenyzők között érdekes színfolt a kuvaiti-magyar rapper, aki jó figura, de változatlanul nem gondolom, hogy a rapnek énekversenyben a helye. Nyugodtan szervezhetnek rapversenyeket, biztos lenne közönsége.
Mindig vannak újra próbálkozók, őket ezúttal Kovács Harmat képviselte, Kovács Gyopár húga, akit pár éve az X-Faktorban láthattunk már. Akkor a mentorházig jutott. Sokat fejlődött a még most is csupán 17 éves lány, az első válogatóból ő a favoritom.
Kiemelem még Szabó Bencét, aki a Reptért énekelte más felfogásban. Szép hangú, érzékeny fiú, sok minden rejtőzhet még benne.
Nem sorolom fel egyenként az összes versenyzőt, akit érdekel, úgyis visszanézi őket. Azt azonban még meg kell említenem, hogy értetlenül állok Gálos Vica és Márkus Liza kiejtése előtt. Szó se róla: tök jó lenne egy olyan erős mezőny, ahová ez a két lány nem fér be, de ez egyelőre még nem az.
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
Ne maradj le a legfrissebb, legérdekesebb hírekről! Töltsd le a mobil alkalmazásunkat!
