Radikálisan át kell alakítani az emberiség működési modelljét – beszélgetés Molnár Zsolt botanikus-etnoökológussal
Erről beszélgettünk Molnár Zsolt botanikus-etnoökológussal, a Magyar Tudományos Akadémia doktorával, az Ökológiai és Botanikai Intézet (ÖBI) Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportjának vezetőjével.
– Évtizedek óta hallunk, beszélünk, írunk a Föld, az élővilág pusztulásáról, egymást követik az ilyen irányú kutatások. És mégis, mintha a világ nem fogná fel, vagy nem akarná felfogni. Mi az oka Ön szerint ennek a tehetetlenségnek vagy nemtörődömségnek, és meddig lehet ezt még csinálni?
– Már ezen is 40 éve gondolkodunk, mármint hogy miért nem veszik észre az emberek, hogy itt már most nagy baj van. Nincs konkrét válasz a kérdésre. Ami talán némi magyarázatot adhat: hiszünk abban, hogy az ember mindenre képes, és ha nagyon nagy baj lesz, majd megoldjuk. Azt is sokaktól megkérdezték már, hogy mikor lesz a világösszeomlás. Erre minden korosztály olyan időpontot adott meg, amikor ő már ’fentről nézi’ a földi dolgokat. Az idősek szerint 20-30, a középkorúak szerint 40-50, a fiatalok szerint 80-100 év múlva…
– „Utánunk az özönvíz” jeligére…
– A dolognak van másik oldala is. Egy tanárnő mesélte nekem, hogy régen azt kellett elmagyarázni az iskolában, hogy melyik az egyszikű, meg a kétszikű növény, mert az összes növényt ismerték a gyerekek a mezőről. Később már el kellett magyarázni, hogy nemcsak vadrózsa és nőszirom létezik, napjainkban pedig még kevésbé van kapcsolata a gyerekeknek a természettel.
Már azt sem tudják, hogy miben függenek a természettől.
Mert amikor még minden kislány és kisfiú kint rohangált a réten a jószágot őrizve, akkor ők megtapasztalták a természettől való függést. Most nem tapasztalják meg, mert ha egy országban aszály van, hoznak élelmiszert a szomszéd országokból. Ha nem terem meg itthon valamilyen gyümölcs, helyettesítjük egy déligyümölccsel. Tehát nem érezzük, hogy mennyire függünk a természettől, és ha nem érezzük, miért ügyelnénk rá?
– Szélsőséges példa, de vannak gyerekek, akik azt sem tudják, honnan jön a tej…
– …de azt, hogy hogyan függ össze a nutella fogyasztása az orángutánok kihalásával, még a „vájtfülűek” is csak nemrég tudták meg (a kapocs a pálmaolaj). Nemrégiben csináltak egy modellt, amelyben azt vizsgálták, hogy melyik ország melyik másik országban hány faj kihalásáért felelős, hogy amikor valaki egy országban él, és ott étkezik és vásárol, az mely országokra van hatással. Mondok egy példát: Kenyában voltunk, az Elgon-hegyen. Odarohantak hozzánk a kicsik, és megkérdezték: ti is kínaiak vagytok? Pedig nincsen vágott szemem, ellenben közel két méter magas vagyok. De ők nemigen ismernek más külföldit, csak kínait. Mert Kína vásárol fel ott mindent. Afrikában…Olyan mértékben kapcsolódtak össze az országok egymással, hogy az még egy kutató számára is hihetetlen. Ugyanakkor a laikusnak, aki dönt a boltban, a nyaralásáról, életviteléről, fogalma sincsen erről.
– A jelentés erre az összekapcsolódásra is felhívja a figyelmet: egyik országban kitermelnek valamit, egy másikban feldolgozzák, a harmadikban eladják. Ugyanakkor ennek a globalizációnak óriási lehetőségei lennének az együttműködésben is.
– Az a kérdés, hogy az együttműködésben rejlő lehetőségek uralkodnak-e, vagy a kihasználásban lévők. Egyelőre úgy tűnik, hogy az utóbbiak.
– Transzformatív változásra van szükség – szögezte le a Platform. Mit jelent ez hétköznapi nyelvre lefordítva?
– Évtizedek óta próbálkozunk, hogy fenntartható módon éljünk. Ilyen a szelektív hulladékgyűjtés, fogmosáskor elzárjuk a vizet, autó helyett biciklivel közlekedünk, kisebb lakás is elegendő, inkább hazai terméket vásárolunk, mint távolról jöttet. Közben a világ úgy hat ránk, hogy bizonyos dolgokat akkor is csinálunk, ha tudjuk, hogy az rossz. Én például konferenciákra utazom repülőgéppel. Tudom, hogy rossz, de ahhoz, hogy ’jó’ kutató legyek, megfelelő nemzetközi beágyazottsággal kell rendelkeznem. Megyek terepre, hol egy-két napra, hol egy hétre, közelebbre-távolabbra, autóval. Megint pöfögöm ki a széndioxidot, de egy kutatónak az a dolga, hogy járjon ki terepre. Fénymásolok, olvasok, papírra nyomtatok.
Egy sor olyan tevékenységet folytatok, amikről tudom, hogy környezetszennyező, de ahhoz, hogy a mai világnak részese lehessek, ezeket csinálnom kell.
Van egy ismerősöm, aki arra büszke, hogy nő a cégének teljesítménye, egyre több kilométer-futása van az autóinak, egyre több tonnát ad el. Neki ez a szakmája, és ez a szakmai sikere.
– Ebből látszólag nehéz kilépni…
– A transzformatív vagy átalakító változás azt jelenti, hogy nem tudjuk megoldani a problémát sem a szelektív hulladékgyűjtéssel, sem a víztakarékossággal, sem más hasonló tevékenységgel. Ezek az apró lépések túl kicsi hatásúak ahhoz, hogy 2100-ra is fennmaradjon az emberiség. Az egész rendszert kell átalakítani – erről szól a jelentés utolsó nagy fejezete. Az országok, régiók szintjén újra kell gondolni, hogy mire költjük az adófizetők pénzét, mit mennyire adóztatunk meg, mit mennyire támogatunk.
Például a mai napig támogatunk olajkitermelést, az óceáni halászatot, az intenzív mezőgazdaságot, miközben tudjuk, hogy ezek fenntarthatatlanok.
Az oktatási rendszerünk alkalmatlan arra, hogy a helyi, regionális fenntarthatóságot megértsék a gyerekek. Tehát a jelentés azt hangsúlyozza, hogy drasztikusan, radikálisan át kell alakítani az emberiség működési modelljét, hogy 2100-ban kimondhassuk: még mindig van esélyünk az életben maradásra a Földön.
Fotó: Farasis Energy
A CeraCharge apró akkumulátor, mégis százszoros energiasűrűséggel bír. Fotó: TDK
