KULT

Oroszlánszelídítő volt, táncosnak készült, majdnem ő lett Han Solo - Christopher Walken 80 éves

A 70 éves szakmai múlttal rendelkező és a legkönnyebben parodizálható színész unalmas, átlagos fickónak tartja magát, aki lemondott az apaságról azért, hogy fényes karriert fusson be.


Christopher Walken egy vérbeli, nyughatatlan hollywoodi legenda. Már kisgyermekként belekóstolt a szereplésbe, és hosszú évtizedek óta megállás nélkül dolgozik, ezt pedig saját elmondása szerint annak köszönheti, hogy a feleségével úgy döntöttek, nem vállalnak gyermeket…

Színészünk 80 évvel ezelőtt, 1943. március 31-én született Ronald Walken néven a New York állambeli Queensben. A szülei: a skót bevándorló Rosalie Russell és a német emigráns Paul Wälken, akik együtt vezettek egy pékséget New Yorkban, nem vesztegették az időt, fiukat korán megismertették az előadóművészettel. A kis Ronald már 3 éves korában táncórákat vett (a nevét egyébként az 1891 és 1958 között élt angol színész, az Oscar-díjas Ronald Colman után kapta). Ő és a testvérei, Kenneth és Glenn végül statisztaként találtak munkát tévéműsorokban, miután a Rockefeller Center gyakori törzshelyükké vált. Walken legjelentősebb kamaszkori szerepe egy szkeccs volt Dean Martinnal és Jerry Lewisszal a The Colgate Comedy Hour című varietéműsorban.

A színész különcségei tinédzserkorában váltak még nyilvánvalóbbá: 15 évesen választotta ki magának jellegzetes frizuráját (amit máig hord), miután a barátnője megmutatta neki egy magazinban Elvis Presley képét. „Ez a fickó úgy nézett ki, mint egy görög isten. Aztán láttam a tévében. Mindent imádtam benne” – mondta róla.

Ugyanebben az időben csatlakozott egy vándorcirkuszhoz, ahol oroszlánszelídítőként is dolgozott. Később egy évig járt a Long Island-i Hofstra Egyetemre, de otthagyta az iskolapadot, hogy inkább színházban dolgozhasson. Kezdetben táncosnak képezte magát egy washingtoni stúdióban, majd a drámai színpadi, később pedig a filmszerepek felé vette az irányt. Tánctudásáról egyébként mindenki meggyőződhetett többek között a Fatboy Slim egyik 2000-es dala, a Weapon of Choice videoklipjében, amit Spike Jonze (A John Malkovich-menet, Adaptáció, A nő) rendezett, és amiben az 57 éves Walken fiatalokat megszégyenítően ropta.

Gyerek nélkül

Na de vissza a kezdetekhez! A West Side Story 1963-as turnéján Riff szerepét játszotta, amit élete egyik legfontosabb élményének tart. Ekkor ismerkedett meg Georgianne Thonnal, egy színésztársával és későbbi castingigazgatójával, akit 1969-ben feleségül vett, és azóta is együtt vannak, négy éve ünnepelték az aranylakodalmukat. 1964-ben változtatta meg a keresztnevét Christopherre, méghozzá egy bizonyos Monique van Vooren javaslatára. Az illetőnek volt egy éjszakai klubja, amelyben Walken táncosként dolgozott. A főnöknő ugyanis úgy vélte, hogy ez a név jobban illik hozzá, mint a Ronnie (a Ronald becézett formája, amit addig használt). Walken egyébként jobban kedveli, ha Chrisnek szólítják.

A gyerekszínészi élet persze időnként olyannyira elbizonytalanítja az embert a szórakoztatóiparral kapcsolatban, hogy az illető gyakran lemond erről a karrierről, és más megélhetés után néz.

Walken azonban, úgy tűnik, soha nem veszítette el a színészkedés iránti szenvedélyét: eddig kb. 140 filmben és tévéműsorban, valamint több száz színházi produkcióban tűnt fel. Az eddig leélt nyolcvan éve ellenére még mindig Hollywood egyik legkeményebben dolgozó színésze, aki folyamatosan forgat.

S hogy miként ért el ennyi mindent? Ő maga ezt két dolognak tulajdonítja: egyrészt a Georgianne-nel való gyerekmentes életüknek, illetve az egyfajta „szerzetesi” életmód iránti elkötelezettségének: "Nos, az életem tényleg eléggé konzervatív. Közel 50 éve vagyok házas. Nincsenek hobbijaim, sem gyermekeim. Nem nagyon érdekel az utazás. Soha nem volt nagy társasági életem. Igazából mindig otthon vagyok, kivéve persze, amikor dolgozom" - árulta el Walken a The Guardian című lapnak még 2013-ban: "Szóval ilyen értelemben, azt hiszem, egy teljesen átlagos fickó vagyok."

Örült, hogy nem ő lett Han Solo

Walken tévés karrierje egyébként az 1950-es években indult, a The Wonderful John Acton című 1953-as sorozat egyik epizódjában tűnt fel tízévesen. Első mozifilmes szerepét pedig az 1969-es Me and My Brotherben játszotta. A 70-es évek hozta meg számára a sikert és a világhírnevet, hiszen olyan alkotásokban lehetett őt látni, mint Az Anderson-magnószalagok (1971), Az őrszem (1977) vagy a Kojak, majd Woody Allen az Annie Hall-lal (1977) és Michael Cimino A szarvasvadásszal (1978) sztárt faragtak belőle. Utóbbiért ráadásul 35 évesen megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat is. Ezek a merőben különböző karakterek - az egyik egy nyugtalan testvér sötétbe hajló fantáziákkal, a másik egy traumatizált vietnami veterán – együtt adják ki Walken vonzerejét, amire a további években, évtizedekben is kíváncsi volt a közönség.

Ráadásul nem sokon múlt, hogy ő lövöldözhetett lézerpisztollyal a gaz birodalmiakra Csubakka oldalán, hiszen versenyben volt Han Solo szerepére az 1977-es Csillagok háborújában. Állítólag George Lucas őt választotta volna, ha Harrison Ford kiesik a projektből.

Maga Walken azért örül, hogy nem győzte meg akkor az alkotókat. „Igen, ott voltam a meghallgatáson, de nem hiszem, hogy közel jártam ahhoz, hogy megkapjam a munkát, körülbelül 500 másik színész is jelentkezett. Viszont nagyon örülök, hogy Harrison Ford lett a kiválasztott, én szörnyű lettem volna” – emlékezett vissza a színész.

Sosem tűnt el

Az 1979-es Oscar-gálán elnyert díja természetesen kitárta előtte Hollywood kapuit, a nyolcvanas években nagyjából azt csinálhatott, amit csak akart. Ő pedig ki is használta a lehetőségeit, ám főként a szerzői irányt lőtte be magának. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Jonathan Demme (Utolsó ölelés), Herbert Ross (Filléreső), David Cronenberg (A holtsáv), Robert Redford (A milagrói babháború), Mike Nichols (Biloxi Blues), Abel Ferrara (New York királya) vagy Paul Schrader (Idegenek Velencében), ráadásul 1985-ben Bond-gonosz is lehetett, ő játszotta ugyanis Roger Moore 007-esének fő ellenlábasát, Max Zorint a Halálvágtában.

1992-ben aztán a „blockbusterkedésbe” is belenyalintott, a Batman visszatérben a gaz cégtulajdonos Max Shreckként Michelle Pfeiffer Macskanőjével és Michael Keaton Denevéremberével akasztotta össze a bajszát. A kilencvenes években egyébként az olyan gonoszkodások mellett, mint amiket például az Angyalok háborújában (1995), a Holtidőben (1995), vagy Az Álmosvölgy legendájában (1999) nyújtott, két legikonikusabb szerepét a Tiszta románcban (1993) és a Ponyvaregényben (1994) kapta, amelyekben úgy alakított maradandót, hogy mindkettőben csupán egyetlen jelenetben tűnt fel (az előbbiben szicíliai maffiózóként és Dennis Hopper megkínzójaként, az utóbbiban a Bruce Willis óráját a fenekében dugdosó háborús veteránként).

Már majdnem hatvanéves volt, amikor megkapta a második Oscar-jelölését, méghozzá Steven Spielbergnek köszönhetően, a 2002-es Kapj el, ha tudsz!-ért, amelyben Leonardo DiCaprio apját alakította csodálatos rezdülésekkel.
S noha akkor a legjobb férfi mellékszereplő díja végül Chris Coopernél (Adaptáció) landolt, Walken pedig azóta nem részesült jelölésben, a karrierje ennek egyáltalán nem látta kárát, hiszen az elmúlt 20 évben is olyan produkciókban tűnt fel többek között, mint Az Amazonas kincse, A tűzben edzett férfi, A stepfordi feleségek, az Ünneprontók ünnepe, a Távkapcs, a Hajlakk, A hét pszichopata és a si-cu (amelyért simán kijárt volna neki egy újabb Oscar-jelölés), A búcsúkoncert, a Született gengszterek, a Fiúk Jersey-ből, vagy az Eddie, a sas.

Újabban pedig rengeteg színésztársához hasonlóan ő is rákapott a sorozatokra, amiktől amúgy eddigi karrierje során eléggé ódzkodott. A 2021-ben startolt Törvényen kívül című brit krimikomédiában Stephen Merchant és Eleanor Tomlinson mellett brillírozik immár két évadon keresztül, tavaly pedig az év egyik legjobb sorozatában, a Különválásban alakította Burtöt, akit nagyon várunk vissza a következő szezonra is.

Utánozni könnyű, megismételni lehetetlen

S hogy miként viszonyul hozzá a szakma? Nos, a sokszínűként, excentrikusként és generációjának egyik legelismertebb színészeként jellemzett Walkent az Empire magazin "Minden idők 100 legnagyobb filmsztárja" közé választotta, a Premiere magazin pedig minden idők 88. legjobb filmes alakításának hozta ki A szarvasvadászban nyújtott játékát. Quentin Tarantino a karrierje egyik legbüszkébb pillanatának tartja, amikor megtudta, hogy Walken alakítja Don Vincenzót a Tiszta románcban, Benicio del Toro kijelentette, hogy a legjobb tanács, amit valaha kapott a színészettel kapcsolatban, tőle származik ("Amikor egy jelenetben vagy, és nem tudod, mit fogsz csinálni, ne csinálj semmit!"), Johnny Depp pedig egyszer azt mondta, az volt az egyik fő oka annak, hogy szerepelt a Holtidőben, hogy Walkennel akart dolgozni.

Aki egyébként arról is híres, hogy csak ritkán utasít vissza filmszerepeket. Állítása szerint csak akkor mond nemet egy felkérésre, ha túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy elvállalja, mivel minden egyes szerepét egy újabb tapasztalatnak tekint, és holtáig szeretne tanulni.

És van még valami, amit nem említettünk. A hangját. Christopher Walken egyedi hanghordozása legenda a szakmában és a közönség köreiben is, a komikusok szerint ő a legkönnyebben parodizálható színész. Ő maga úgy véli, e jellegzetessége abból ered, hogy bevándorló szomszédok közt cseperedett fel, akik a világ számos pontjáról érkeztek: "A környékünkön nem sok angolt lehetett hallani. Inkább görögöt, olaszt, lengyelt, németet, jiddist. Úgy nőttem fel, hogy olyan embereket hallgattam, akik erősen törték az angolt. Azt hiszem, ezt én akaratlanul is a magamévá tettem."

Walken vurstlija pedig nem áll le, a Különválás második évadán kívül ugyanis Denis Villeneuve Dűnéjének második epizódjában is láthatjuk (tehát tavaly ő is Magyarországon forgatott), ő alakítja majd az Atreidesek ellen áskálódó IV. Shaddam császárt. Szóval csak gonoszkodik, a szokásos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk