KULT

Nem tabu a bőrkabátos Hamlet és a metroszexuális Polonius

A Spirita Társulat úgy értelmezi újra a klasszikus színdarabokat, hogy a mai generáció is maradéktalanul azonosulhasson velük.
Láng Dávid - szmo.hu
2016. február 21.



Budapesten több újító szellemiségű, független színjátszó csoport is működik, de a Spirita Társulat az egyik legegyedibb színfolt mind közül. A fiatal, húszas-harmincas átlagéletkorú csapat ritkán látott merészséggel nyúl a drámairodalom alapműveihez: úgy dolgoznak fel Shakespeare-t és Szophoklészt, mint még soha senki. Az alapító rendezővel, Egressy G. Tamással arról beszélgettünk, hogyan jutottak el eddig, mit szól formabontó megoldásaikhoz a közönség és mennyire fenntartható ez az egész anyagilag.

– Filmes irányban tanultál, és az első munkáid is inkább ehhez voltak köthetőek. Miért és hogyan tolódtál el a színház felé?

– Eredetileg színész akartam lenni, aztán úgy alakult, hogy a gimnáziumi filmfesztiválra készített egyik alkotásunkat, amiben szerepeltem, más lehetőség híján én is rendeztem meg. Már akkor megtetszett, hogy mennyire komplex dolog összehozni valamit, amiben a saját látásmódom érvényesül. Ehhez jött hozzá az irodalmi érdeklődésem: mindig is az átlagnál jobban vonzódtam a klasszikusokhoz, rengeteg ötletem volt arra vonatkozóan, egy-egy darab hogyan nézhetne ki, ha napjainkban játszódna.

Molière Tartuffe-je Parti Nagy Lajos átiratában különösen nagy hatással volt rám. Annyira kidolgozott elképzeléseim voltak a színpadra állításáról, hogy elhatároztam, összeszedem a színjátszásra kapható embereket a környezetemből. Össze is jött egy nagyon vegyes társaság különböző évfolyamokból, és megcsináltuk az előadást. Ettől annyira fellelkesültem, hogy bár még mindig filmes akartam lenni, a rákövetkező évben (amikor már nem jártam oda) megrendeztem a Dorian Gray-t is. Ez már saját átirat volt a regény és a film ötvözeteként. Utána pedig jött a Rómeó és Júlia, ami a Spirita Társulat megalakulását is jelentette.

egressy

– Innentől már csak ezzel foglalkoztál?

- Közben filmes munkáim is voltak, de fokozatosan rájöttem, hogy a filmezés technikai része – tehát például a hosszú átállások a forgatások alatt – eléggé lefáraszt. Ezért egy idő után már a tanulmányaim során is inkább csak a színészek rendezésében vettem részt, a többit rábíztam valaki másra, aki ilyen irányban volt kompetens. Ehhez képest egy darab próbái során csak az utolsó pár hétben jönnek be a technikai kérdések, előtte hónapokig a szereplők instruálásán van a hangsúly. És ez egyértelműen jóval közelebb áll hozzám.

Tehát a színészközpontúság volt az egyik ok, ami megfogott. A másik pedig, hogy egy egész estés filmet minimális költségvetésből megcsinálni szinte lehetetlen feladat. Vagy ha mégis lehetséges, hosszú évek munkája kell hozzá. Pályázni nagyon nehéz, szponzort szerezni úgyszintén. A színház esetében is komoly probléma a pénz és az erőforrások előteremtése, de a rendelkezésre álló játékidő-keret mégis sokkal nagyobb.

"
Egy három és fél órás darab esetén sokkal inkább ki lehet bontani a cselekményt és az egyes karaktereket, mint egy fix forgatási szituációban.
Névjegy

Egressy G. Tamás 1992-ben született Budapesten, édesapja Egressy Zoltán regény- és drámaíró. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK magyar- és a BKF mozgóképkultúra és médiaismeret szakán tanult. Színházi tevékenysége mellett dramaturgként és fordítóként dolgozik.

A Spirita Társulatot 2014-ben alapította, a kezdeti gimnáziumi előadások után tavaly a Bethlen Téri Színházban is bemutatkoztak. Az idei tavaszi évadban két darabjuk van műsoron: a Szophoklész műve nyomán készült "Antigoné 016" és a "Hamlet - Let That Mother*cker Burn" fantázianevű Shakespeare-újraértelmezés.

spirita_tabloA társulat tagjai az idei évadban (Fotók: Schwendtner Bálint és Sebestyén Anna)

– A színházi ismereteidet tehát lényegében magadtól sajátítottad el?

– Tulajdonképpen igen, ilyen irányú képzésre nem jártam. De ahogy egyre inkább eltolódtam a színház felé, nagyon sok könyvet elolvastam a témában és nézőként is rengeteg darabot láttam. A filmes tanulmányaimat szintén sokszor tudom hasznosítani: eleve nagyon filmszerűen gondolkodom, ha a színpadi jelenetek ritmizálásásról, fényeléséről vagy vizuális stílusáról van szó.

– Nem a tiéd az első társulat, akik klasszikus darabokat adnak elő modern köntösben. Miben vagytok mások, mint a többiek?

– Valóban elég divatos ez a koncepció már évtizedek óta, nem is akarok úgy tenni, mintha mi találtuk volna fel a spanyolviaszt. Amiben pluszt tudunk nyújtani, az leginkább az egyedi szövegkezelés, és persze az életkorunk. Sokkal merészebben nyúlunk az eredeti művekhez, a szereplők többségét megfiatalítjuk.

A legjobb példa erre Polonius karaktere a Hamletből: az eredetiben ő egy reszketeg, szerencsétlen öregember, igazi generációs szakadék van közte és a főszereplő között. Nálunk ezzel szemben egy karrierista, törtető fiatal hivatalnok lett belőle, aki ráadásul magára vett egy nagyon extravagáns, már-már metroszexuális külsőt.

Pedig igazából normális családapa, de az érvényesülése érdekében szándékosan ezt a piperkőc, affektáló, tenyérbemászó figurát adja.

– Mennyire kell belenyúlni az eredeti szövegbe ahhoz, hogy ezek a változtatások átjöjjenek?

– A Hamlet és a Rómeó és Júlia esetében csak húztam rajta, hogy a hangsúlyok megfelelő helyen legyenek, de egyébként teljes egészében Nádasdy Ádám fordításait vettem alapul. Tehát hozzá nem írtam semmit, a zenés betéteket leszámítva. Az Antigonénál más a helyzet, mert abból egy saját átiratot állítottam színpadra, amiben új karakterek is szerepelnek a Szophoklész-műhöz képest. Viszont a fentiek ellenére fontos kiemelni, hogy az alapszellemiségnek sehol nem mondunk ellent: a sztori és a mondanivaló főbb vonalaiban mindenhol követi az eredetit.

spirita_polonius

Nádas Gábor Dávid Polonius szerepében (Fotó: Kalász Vivien)

– Vágták már a fejetekhez, hogy túlzásba estetek és a klasszikus művek meggyalázása, amit csináltok?

– Persze, erről nagyon sok anekdotát tudnék említeni, már a gimnáziumi bemutatók idejéből is. A Tartuffe-rendezésemhez például olyan plakátokat csináltunk, ahol a T betű helyén egy kereszt volt. Ezt az egyik tanár rendkívül zokon vette, mondván egy iskolában ilyet nem lehet. A Rómeó és Júlia után szintén voltak kisebb botrányok az Eötvösben, sőt a Bethlen Színházban is. Igaz, ebbe a darabba valóban belekerült egy merészebb megoldás: Párisz a kriptajelenetben nekrofil módon közeledik Júlia tetszhalott testéhez, és pont erre érkezik meg Rómeó, aki a helyzetet látván szétveri a fejét.

Ez azért kellett, mert én az egész Párisz-karaktert úgy építettem fel, hogy egy nagyon fura és ijesztő figura legyen, akivel valami nagyon nincs rendben. Rómeónak a koncepcióm szerint ezek a tulajdonságok segítettek benne. hogy könyörtelenül meggyilkolja.

"
Volt olyan néző, aki ennek láttán felállt a székéből és otthagyta a darabot. Előadás után pedig odajött hozzám egy teljesen idegen, középkorú úr, és közölte, hogy Júlia egy világirodalmi toposz, akit nem lehet így megszentségteleníteni.

Szóval szedjem össze magam és 22 éves fejjel ne csináljak ilyeneket, mert ez botrányos.

– És erre te?

– Megköszöntem a véleményét, de hozzátettem, hogy szerintem az ilyesmi bőven belefér a művészi szabadságba. Persze megértem, ha valakinél kicsapja a biztosítékot, nyugodtan lehet szidni is miatta, bocsánatot kérni viszont nem fogok. Más kérdés, ha szakmai jellegű hozzászólást kapok. Valaki például szóvá tette, hogy Hamlet a mi verziónkban nem reflexből szúr be a függöny mögé, ahol Polonius rejtőzik, hanem kirángatja onnan, jól megnézi magának és utána öli meg. Az illető szerint ezzel a lépéssel dramaturgiailag nagyon csúnya irányba vittük el Hamlet karakterét, ami teljesen ellentmond az eredeti műnek. Szerintem nem, de jellegét tekintve mindjárt más az ilyen kritika: erről már lehet építő jellegű vitát folyatni.

spirita_hamlet

Ez és a következő kép: jelenetek a Hamletből (Fotó: Kalász Vivien)

spirita_hamlet2

Fotó: Gieszer Richárd

– Mi a helyzet a pozitív visszajelzésekkel, azok kiktől jönnek leginkább?

– Nyilván többnyire fiataloktól, illetve Nádasdy Ádámnak is nagyon tetszett a Rómeó és Júlia előadásunk. Persze általában a dicséretekkel is vigyázni kell: én eleve külön kezelem azokat, akiknek csak figyelemfelkeltő mai zenék és ruhák maradnak meg. Persze ennek is örülök, de sokkal jobban esik, ha a mögöttes munkát is átlátják és értékelik. Tehát azt, amire az egész újraértelmezés épül, a karakterek személyiségétől az egyes dalok kiválasztásáig, hangszereléséig és darabbeli elhelyezéséig. Elvégre ezeken a dolgokon minden alkalommal hosszú órákig ötletelünk a színészekkel.

– Hogy állt össze a társulat, milyen az amatőr és hivatásos színészek aránya?

– A kezdeti időkben eléggé meg volt kötve a kezem, hiszen csak arra a nagyjából húsz-huszonöt iskolatársamra támaszkodhattam, akiket érdekelt a színjátszás. Nyilván ügyeltem rá, hogy jól osszak szerepet, és sok remek emberrel dolgozhattam, de így is többször voltak kényszerű mellényúlásaim. Aztán idővel egyre több embert ismertem meg, akiknek már jóval több közük volt a profi színészethez. A régiek fokozatosan kikoptak, és a Hamletnél eljutottunk addig, hogy már kizárólag színészekkel dolgozhatunk. Érkeztek fiatalok a KoMod Színházból, a József Attila Színházból, a Kolibri Színházból, a Pesti Magyarból, és persze sok-sok színitanodából.

Az Antigoné esetében más a helyzet: ott a hivatásosak mellett maradt még néhány Eötvösös öregdiák is, viszont ők is mind nagyon tehetségesek és abszolút illik rájuk az adott szerep. A jövőt ezzel együtt én mindenképp a profi társulatban látom. Szerencsére már most vannak húzóneveink, akiket ismerhet máshonnan is a közönség. Görgényi Fruzsina, a Hamlet Színészkirálynője például Vastag Csaba partnere a nemrég bemutatott Grease-musicalben, a Claudiust alakító Gere Dénes pedig Veszprémben volt vezető színész, utána játszott a Vígszinházban, most pedig velünk is. Illetve a filmjeimben és – vetítés révén – a színpadi rendezéseimben is dolgozhattam már neves színészekkel, ilyen volt a Rómeó és Júliában Stohl András, mint a modern kori Shakespeare, illetve a Hamletben László Zsolt, mint Hamlet apjának szelleme.

A két jelenleg játszott előadás beharangozója:

– Anyagilag mennyire jövedelmező, amit csináltok?

– A Bethlen Színházas előadásokból már van kézzelfogható bevételünk, de ennek a legnagyobb része eddig elment a bérleti díjra és a technikai költségekre, így a színészek még egyszer sem kaphattak részesedést. Viszont mivel mindannyian játszanak más színházakban is, annyira talán nem elsődleges szempont ez számukra. Az itteni munkát inkább kihívásként fogják fel, valamint az is nagy hajtóerő szerintem, hogy hisznek benne.

Persze a meredekebb ötletekről előbb meg kell győznöm őket, de ha ez sikerül, onnantól mindannyian a személyes szívügyüknek tekintik az adott projektet.

"
Számomra fantasztikus érzés, hogy sokan inkább bent maradnak próbálni akár este 11-ig, csak tényleg jó legyen az adott jelenet, és egyáltalán nem jönnek azzal, hogy 'na, már megint ingyen túlórázunk'.

A célom mindazonáltal az, hogy egy napon teljesen önfenntartóak lehessünk, és szerintem erre van is esély. Külön öröm nekem, hogy a profiljukon többen már most a Spirita Társulatot állították be munkahelyként.

– Édesapád hogy viszonyul a színházi munkáidhoz, ki szoktad kérni a véleményét?

– Beszélgetni persze szoktunk róla, de egyébként nem vesz részt a próbafolyamatokban és más téren sem szól bele abba, amit csinálok. Az igazat megvallva tőle elég távol állnak a nagyszabású külsőségek, irodalmilag abszolút realista, nem az ő világa a show meg a revü, ami az én rendezéseimet jellemzi. Ettől függetlenül alapvetően szimpatizál a tevékenységemmel, mindig eljön az előadásokra és utána elmondja a benyomásait.

spirita_antigone

Ez és a következő kép: jelenetek az Antigoné 016-ból (Fotó: Remes Zsófi)

spirita_antigone2

– Előfordulhat, hogy egyszer majd az ő egyik darabját is megrendezed?

- Érdekes kérdés, pont mostanában került ez szóba közöttünk. Igaz, a társulat alakulóban lévő profiljába (tehát a klasszikusok modern átértelmezésébe) pont nem illik bele, de nem zárkózom el tőle. Mindenképp nagy levegő kell hozzá – részemről is, hogy alkalmazzam rá a saját látásmódomat, valamint részéről is, hogy áldását adja erre.

– Merre mentek tovább a következő évadban?

– Több ötletem is van, néhány színésszel már beszéltem is ezekről. Valószínű, hogy legalább az egyik bemutatónk ismét egy Shakespeare darab lesz, de mellette hosszabb távon már kortársakban is gondolkodom. Arról is tárgyalunk a színházzal, hogy a Hamlet maradjon műsoron, mert az eddigiek alapján nagyon nagy rá az érdeklődés: az első két előadás teltházzal ment le és a márciusira is alig van már jegy.

Aktuális előadások

Hamlet - Let That Mother*cker Burn: március 18., április 15.

Antigoné 016: február 26., február 27., március 31., április 16.

Jegyvásárlás a színház oldalán: KATT IDE

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk