KULT

Nagy Feró: Az X-Faktort a mentorok adják el, az énekesek másodlagosak

Követi-e műsort, amióta kiszállt? Meg tudja-e szólítani a Beatrice a fiatal generációt? Milyen a fiával együtt zenélni? Interjú közelgő koncertje apropóján.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. április 01.



Fennállása egyik legnagyobb bulijára készül a Beatrice a Papp László Sportarénában április 7-én.

A maratoni hosszúságú koncerten a zenekar egész munkásságát összefoglalják, de ezen kívül Nagy Feró mások számára írt dalai közül is jó néhány elhangzik majd.

Ennek kapcsán beszélgettünk a frontemberrel, de szóba kerültek más témák is, például a mostanában berobbanó fiatal együttesek felszínessége, valamint az X-Faktor, aminek zsűrijében három évig Feró is benne volt.

– Az arénakoncertet egyszerre hirdetik a Beatrice 40. születésnapi bulijaként, illetve az ön életműkoncertjeként. Melyik lesz hangsúlyosabb?

– Az utóbbi abból a szempontból helytállóbb, hogy egész este azokat a dalokat fogjuk játszani, amiket én írtam. Nem csak a Beatrice repertoárjából, bár végig ez a zenekar marad a színpadon, de lesznek például Bikini- és Pokolgép-számok is. Négy nagy részből fog állni: az 1978-as „ősi” nótákkal kezdünk, utána következik az ős-Bikini, hiszen velük is készítettem két lemezt – ezeknek az anyagából játszunk nagyjából egy órát. Utána egy „vegyes felvágott” vendégekkel, például Pásztor Annával, Mező Misivel, Varga Miklóssal és Kalapács Józsival, tehát csupa olyan zenésszel, akiknek vagy köze volt a Beatricéhez, vagy egyszerűen csak szeretjük őket. A legvégére pedig a mainstream dalokat hagyjuk, így lesz az egész koncert minimum 2 és fél órás.

– Milyen a viszonya a zenekar legelső, 1978 előtti korszakához? Miért alakult úgy, hogy azt nem veszik számításba a kerek évfordulóknál, így a mostaninál sem?

– Valóban, szigorúan véve nem 40 éves a Beatrice, hanem majdnem 50, de az első időszakot a lányokkal nem vettem bele. Amikor ők megalakították a zenekart, én még nem voltam a tagja, csak a 70-es évek elején csatlakoztam. Én lettem a zenekarvezető, intéztem az üzleti dolgokat, illetve a meglévő pop repertoárt kiegészítve rockdalokat énekeltem a koncerteken, hiszen erre már akkor is komoly igény volt.

Azonban az a zenekar, ami most feláll a színpadra, szellemiségében 1978-tól létezik, ekkor váltam én a főhőssé.

Mindenesetre az arénás bulin eljátsszuk a Gyere, kislány, gyerét, az első korszak legnagyobb slágerét is, így ez is meg lesz azért idézve.

nagyfero1

– Ha ilyen éles volt a váltás, miért nem változtatták meg akkor a nevet?

– Felmerült, 1978 közepe táján be is jelentettük egy koncerten, hogy nevet fogunk változtatni. A közönség azonban rendkívüli módon tiltakozott: mondták, hogy őket nem érdekli, hogy ez addig csajzenekar volt, maradjon csak Beatrice. Nekünk pedig tulajdonképpen mindegy volt,

a névnél sokkal jobban számított az, mit adunk át a színpadról.

Emellett talán üzleti megfontolásból is szerencsésebb volt így, hiszen csomó buli le volt kötve Beatrice néven, bonyolultabb lett volna az átmenet.

– Nyilatkozta nemrég, hogy folyamatosan a mostani nagy buli jár a fejében, akár az éjszaka közepén is feljegyzi, ha eszébe jut valami jó ötlet. Mi az, amit elárulhat ezekből?

– Sok apró részlet van, amit ki kell dolgozni, egészen onnan kezdve, ki milyen sorrendben jön majd fel a színpadra. Írtam egy részletes forgatókönyvet, ami szeretném, ha megvalósulna. Persze a zenekar sokat segít a megvalósításban, nem egyedül döntök, de az én fejemben van meg legteljesebben az este menete.

Lesz három fúvós, két boszorkány, akik vokálozni fognak (a Gyere, kislányt pedig énekelni), az egyik általam írt Pokolgép-dalt pedig én kezdem el, majd a vége felé megjelenik Kalapács Józsi, és folytatja. Utána pedig marad a színpadon és elénekli a többi nagy slágerüket, amiket közösen jegyzünk. Ezeket mind végig kellett gondolni dramaturgiailag.

– A klasszikus slágerek mellett, amiket nyilván a rajongók jó része vár, mennyire lehet helyet adni új daloknak a repertoárban? Erre is vevő a közönség?

– Úgy gondolom, hogy egy zenekar nem élhet kizárólag a múltjából, emellett mindenképp kell valamit mutatnia a jelenéből és jövőjéből is. A mostani koncerten is biztosan lesz például a Jól érzem magam, mint Krisztus a kereszten, a Lúzer, vagy A 80-as évek dagonyája. Az egy dolog, hogy a rádiók és a televíziók nem játsszák ezeket a nótákat, mi attól még ugyanúgy szeretjük őket. És minden igaz, a mostani koncertet felveszi egy tévécsatorna, majd pedig le is adják.

– A fiatalabb generáció mennyire hangsúlyosan van jelen a közönségben? Őket is meg tudják szólítani?

– Szerintem nem lenne túl jó, ha csak a fiatal korosztálynak játszanánk, mivel ők manapság elég hamar továbbállnak, amit találnak maguknak egy másik „divatos” zenekart.

Az utóbbi évtizedből is lehetne mondani jó pár olyan példát, akik 6-7 éve még felkapottak voltak, mára pedig jó, ha a második vonalban meg tudtak maradni.

Mi mindenkinek próbálunk megfelelni, például a Nagyvárosi farkast nem is hagyhatnánk ki, hiszen sokaknak az a dal jelentette a fiatalkorát. De egyébként pont ez a szám elég népszerű most is a fiatalok körében. És ha mondjuk egy borfesztiválon játszunk, ott a közönség túlnyomó része a húszas-harmincas éveiben jár.

– Mennyire fontos ön szerint manapság, hogy egy zenész közvetítse világnézetét a közönsége felé?

– Nagyon fontos. Egyre több olyan zenekar van, akiknek egyáltalán nincs világnézetük, vagy legalábbis nem mutatják, ehelyett szinte csak értelmetlen hülyeségekkel foglalkoznak. Minden dalban a szerelemről énekelni úgy, hogy ki sem derül, végül megkapta-e a lányt vagy nem, ennek szerintem nincs sok értelme. Amatőr, alternatív zene, hozzá valami buta szöveg – elég sokan követik ezt a receptet. Ha szerencséjük van, bekerülnek vele a rádiókba, megismeri őket a közönség, így még rajongótábort is szerezhetnek. De kevés igazán fajsúlyos együttest tudnék mondani az utóbbi évekből. Mindazonáltal leszólni se akarom őket, az egynyári popslágerek is lehetnek jók, még ha hozzám nem is állnak közel.

– A Beatrice mostanában kap politikai megkereséseket?

– Nem jellemző. Alapvetően politikamentesek vagyunk, bár nyilván akadnak olyan dalaink, amire rá lehet sütni, ha valaki akarja. De mondjuk a 8 óra munka milyen politikai irányultságú? Baloldali? Vagy az Azok a boldog szép napok? Erre sokszor rásütötték, hogy az oroszok kivonulásának örömére írtuk, pedig igazából egy anti-szerelmes dal.

Mi nem is akarunk politikailag állást foglalni, semmi értelme. Mindenkinek a magánügye, kire szavaz vagy kit támogat, nekünk ugyanúgy, mint a közönségnek. Nem az én dolgom, hogy a színpadra kiállva bárki mellett kampányoljak.

– Ezek szerint a világnézet közvetítését, amit az imént fontosként említett, nem erre érti.

– Aki az én szövegeimbe politikai tartalmat lát bele, téved. Ezzel az erővel Petőfire – akit a nemzet költőjeként emlegetnek – is rá lehetne mondani, hogy akkor biztos jobboldali. Nyilván ennek se lenne sok értelme. Furcsa egy világot élünk, maradjunk abban...

beatrice1

A zenekar aktuális felállása

– Az X-Faktorral kapcsolatos híreket, a műsor alakulását nyomon követi azóta, hogy kiszállt?

– Nem igazán foglalkoztat. Úgy gondolom, mi annak idején egészen másfajta műsort csináltunk, mint a mostani mentorok. Ettől persze mindkettő lehet jó, de a nézettség nem ezt mutatja.

– Eszerint ma már nem venne részt benne, ha felkérnék?

– Ezt nem állítom, de mindenképp lennének bizonyos feltételeim. És ezt nem a gázsira értem, sokkal inkább azzal kapcsolatban, merre menjen egy ilyen műsor, hogy ismét két és félmillióan nézzék. Hiszen egy kereskedelmi csatornának a nézettség a legfontosabb, az szinte mindegy, hogy amivel ezt elérik, mennyire művészi. De ettől még lehetne művészi dolgot is csinálni úgy, hogy sokan nézzék. Mindenesetre ezeket csak elméletben mondom, mivel nem kaptam semmilyen megkeresést.

– Mit gondol, ennyi széria után ki tud még termelni a műsor évente 12 olyan énekest, akik tényleg tehetségesek, és helyük van a magyar zenei életben?

– Téves a kérdés. Szerintem ezek a műsorok egyáltalán nem tehetségkutatók. Az én olvasatomban arról szólnak, hogy van négy mentor, akik ha ügyesek, minden mástól függetlenül eladják a műsort. Aki énekesként lehetőséget kap, nagyon kell igyekeznie, és ha igazán tehetséges, akár még be is futhat. De nem róla szól a műsor.

Kutat a fene tehetséget: a nézők többsége úgy áll hozzá, hogy „megnézzük ma este is a Ferót, hátha megint mond valami hülyeséget, és röhöghetünk rajta egy jót...”

Persze aki felmegy a színpadra, azt is tucatnyi kamera mutatja és milliónyi ember nézi a képernyőn keresztül. Ha jó, akkor nyerhet. Ha meg nem, jót nevetünk rajta. Nem véletlen, hogy minden szériának az eleje a nézettebb, akkor lehet nevetni az amatőrökön, akik nagyon profinak hiszik magukat.

nagyfero3nagyfero4beatrice2

– A Beatricére visszatérve: milyen a fiával együtt zenélni?

Marha jó. Nem véletlenül szoktam mondani a koncerteken, amikor lenyom egy nagy sikerű dobszólót, hogy egész életemben kerestem egy nagyon jó dobost, de nem találtam – hát inkább csináltam egyet... (nevet) Persze ez vicc, de a lényege tényleg így van. Szeretek vele dolgozni, bár sokszor mondom, hogy itt nem ezt vagy azt kéne ütni. Ilyenkor előfordul, hogy ingerülten visszavág, mondván „jó, akkor halljam, mit üssek helyette?!” Erre általában javaslok valamit, de végül aztán mindig sokkal jobbat üt, mint amire én gondoltam.

– Elválasztják az apa-fiú viszonyt és a munkakapcsolatot, vagy előfordul, hogy keveredik a kettő?

– Mindkét fiamra ugyanaz igaz, Hunor mellett ugyanis Botond is a Beatricével dolgozik, menedzserként.

Általában úgy beszélnek velem, mint zenekarvezetővel. Ha viszont valamit nagyon akarnak, akkor átváltanak, és úgy beszélnek velem, mint az apjukkal.

Tudják rólam, hogy egyébként sok szempontból szabadelvű vagyok és elfogadom a véleményüket, ha mást gondolnak bizonyos dolgokról – már egészen kiskorukban is így volt. Gyakran kijátsszák ezt a kártyát, ha nem értenek egyet valamelyik zenekarvezetőként meghozott döntésemmel. Apaként nyilván könnyebb nekik boldogulni velem, hiszen imádom a gyerekeimet.

– Mik a zenekar tervei az arénás buli utánra? Mennyire lesz sűrű a tavasz és a nyár?

– Egyáltalán nem, „csak” 60 koncertünk lesz a nyáron... Mármint annyi van lekötve eddig, akár bejöhet még több is. De örülünk neki: járjuk a Felvidéket és Erdélyt, megyünk mindenhová, ahova csak lehet.

– És ön ugyanúgy bírja ezt a tempót, mint régebben?

– Jól néznék ki, ha úgy bírnám... Nem, persze spórolnom kell az energiával, amit ezelőtt negyven évvel csináltam, az ma már nagy feladat lenne.

– De 60 koncert azért így is belefér...

– Bele, persze... Nem azt mondom, hogy nem fér, meg működnie is kell ennek a dolognak. Unokám is van, szóval neki is muszáj pénzt keresnem. (mosolyog)

(Koncertfotók forrása: a zenekar hivatalos Facebook-oldala)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk