KULT

Most már biztos: ez az év Herceg Erikáról fog szólni – X-Faktor Mentorház, 2. adás

Vitathatatlanul Herceg Erika válogatta össze magának a legerősebb csapatot, ebből viszont sajnos az is következik, hogy több olyan versenyzőtől búcsúznunk kellett, akiknél vannak rosszabbak a fiúk versenyzői között.


Vannak dalok, amiket szerintem már nem volna szabad elénekelni. Ilyen a The Sound of Silence is. Az eredeti Simon and Garfunkel változat is borzasztó erős, és amit feldolgozásban ki lehetett még hozni belőle, azt kihozták.

Ráadásul nagyon nehéz olyan hitelesen előadni, hogy ne váljon közhelyessé.

Puskás Peti versenyzőjének, Miszlai Mártonnak sem sikerült igazán. Olyan volt számomra, mintha összekeverte volna a különböző változatokat az eredetitől a Pentatonixon át a Disturbedig.

A mentorok megtapsolták, amire előző nap nem volt sok példa, és dicsérték is, de ezúttal ByeAlex véleménye állt hozzám a legközelebb, aki szerint semmilyen volt.

Marcira Marci a válasz: Boros Marci most is saját rappel készült, címe 17. Saját bevallása szerint nagyon félt, és ez rá is nyomta bélyegét a produkcióra.

Bármennyire is szimpatikus és tehetséges is Marci, nagy kérdés, tud-e mást is, mint hogy a saját kis rapdalait adja elő, és ha nem tud, ez mire lesz elég az élő adásokban.

Bevallom amúgy, nekem sokkal jobban tetszettek a tehetségkutatók akkor, amikor minden fordulóban egy adott stílusból, vagy akár egy eladó dalaiból kellett mindenkinek produkciót választani, és az igazán sokoldalúak jutottak tovább.

Beretka Ádám fura hatással van a mentorokra. Most először nem kísérhette magát gitáron. Alexnek ezért most először nem tetszett, Lacinak viszont most tetszett meg igazán. Nekem is jobban bejött a produkciója, amikor gitározott, de így legalább végre megmozdult.

Beri Zsolt alias Berry nagyon kapkodva énekelt, Alex nyögdécselésnek nevezte, Gáspár Laci szerint egyenesen mellényúlás volt elhozni ezt a fiút a Mentorházba. A szöveget is eléggé elharapta,

nekem olyan benyomásom volt, mint amikor kareoke-versenyt rendeznek a sarki kocsmában, a tizedik sör után.

Kornis Anna produkcióján Laci sírva fakadt. Pedig annyira azért nem volt rossz. Erika szemmel áláthatóan nem értette, mi meghatót talált kollégája a produkcióban. Laci is elbizonytalanodott, mert pár mondaton belül legalább háromféle indokot mondott.

Kiss Kevin maradt a végére. Akárcsak Ádám, ő is egy kicsit elveszettnek tűnt a gitárja nélkül, és ezúttal a saját dal sem volt valami nagy durranás. Viszont az vitán felül áll, hogy Kevin született tehetség, és rendkívül érdekes egyéniség.

Végül Berry és Miszlai Marci ment haza, Ádám és Anna reménykedhetett, hogy a többi mentor kimenti, Dávid és Boros Marci pedig örülhetett, mert bekerül Puskás Peti döntős csapatába.

Sokszor dicsértem már Herceg Erikát – aki a saját mentorházas fordulójára valamiért Slave Leiának öltözött –, mert az előválogatók alatt az volt a benyomásom, ő hozza a szakmailag legmegalapozottabb döntéseket, és sokkal ritkábban megy el a hülyéskedés felé, mint a srácok.

Ennek meg is lett az eredménye. Míg a fiúk mentorházas köre arról szólt, hogyan válasszák ki a bénázó versenyzők közül azt, aki nem bakizott akkorát, és talán még menthető,

Erikának talán ha egy olyan versenyzője volt, akiről egyértelműen kiderült, hogy mennie kell.

Mindjárt az elsőként színre lépő Lakatos Liliána hatalmasat énekelt.

A Bucca Brothers nem lett a szívem csücske, hiszen jóképű, fiatal, olasz srácok, és a feleségemnek is bejöttek.

Most viszont olyan zseniálisan dolgozták fel Billie Eilish Bad Guy című számát, hogy kénytelen voltam behódolni.

Mindig öröm számomra, ha egy versenyző nem igazán X-Faktorba illő dalt választ. Sajnos Nagy Gréta remegő lábakkal énekelte az Ain’t No Sunshine-t Bill Witherstől, és bár később sok vita volt a személye körül, Erika csapatában egyértelműen voltak nála jobbak.

Krága Renének  beletört a bicskája Bruno Marsba – de legalább nem hagyta egy matrózban, mit Fülig Jimmy.

Az idei évad egyik favoritja Bodrogi Enikő, aki Elvis Presleyt énekelt. Bevallom, a Király az egyik gyengém,

legyen akármilyen nyálas, oda vagyok a hangjáért.

Nekem tetszett a Can’t Help Folling in Love Enikő előadásában. A mentorok is lelkesek voltak, kivéve persze Alexet, bár bevallom, nála és Lacinál néha az az érzésem, olykor szándékosan próbálja elbizonytalanítani a versenytársakat egy-egy erős versenyzővel kapcsolatban.

Erika körét az általa gründolt lánycsapat zárta, akik a Sinergy nevet választották. Az az első pillanattól nyilvánvaló volt: nekik nagyon-nagyon rossznak kell lenniük ahhoz, hogy Erika – már csak hiúságból is – ne vigye őket magával az élő showba.

Így valójában a tét csupán az volt, hogy ki lesz a második egyeneságon továbbjutó versenyzője.

Mellettük Enikő örülhetett. René hazament, Gréta és Liliána kapott egy talánt –sajnos itt nem érvényes az örökbecsű mondás, miszerint ha egy úrinő talánt mond, az azt jelenti igen –, és nagy meglepetésemre a Bocca Brothersnek is távoznia kellett, pedig a mostani produkciójuk az egyik kedvencem a magyar X-Faktor teljes történetéből.

Hátra volt még a vigaszágra szorult versenyzők kiválogatása. Az új szabály szerint a mentorok által tartalékba tett 2-2 versenyzőből a többi mentor választhatott magának egyet. Alex és Peti gyorsan és határozottan választott, Laci és Erika viszont heves vitába keveredett Szofi miatt. Erika azt szerette volna, ha ő viheti Szofit, Laci pedig Grétát választja, hogy ne essen ki, és úgy tűnt,

nem is érti, kollégája miért ragaszkodik annyira a jogához, hogy ő választhassa meg, kivel szeretne dolgozni.

Végül azonban megadta magát. Így Lacihoz került Szofi, Erika Alexával egészítette ki a csapatát – amit őszintén szólva nem egészen értek –, Peti nagy örömömre megmentette Ábelt, Alex pedig a dalszerző gitáros Ádámot.

Kialakult tehát a döntő mezőnye. A Mentorház előtt úgy gondoltam, ez lehet minden idők egyik legszínvonalasabb X-Faktor évada, most viszont elbizonytalanodtam. Erika csapatán kívül jóformán senki nem győzött meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk