KULT

Mardoll a rap Oszvald Marikája – X-Faktor, 2. élő show

Eddig tudtam nevetni a mentorokon, de most már legtöbbször csak irritálnak. Kritika.


Igen, eljutottam arra a pontra, hogy egyszerűen idegesít, ahogy a mentorok egymás szavába vágva próbálják letolni a torkunkon magukat és a versenyzőiket. Néha tényleg úgy érzem magam, mint a piacon, ahol kofák veszekednek a vevőért. Ami sokszor akkor is elriaszthatja a "vevőt", ha amúgy az áru esetleg tetszik.

Csak akkor támogatom, hogy Miller Dávid minden adás elején énekeljen, ha utána a mentorok értékelik. A mostani produkciója szerintem nem ért széket. Szerencsére nem hagyták kibontakozni, de szerintem 20 másodpercig bőven elég azt hallgatni, hogy „süt a nap”.

Azért ide teszem nektek a klipjét, mert gonosz vagyok.

Miután az első élő show végén harmadolták a mezőnyt, mostanra a székek száma is csökkent, így immár csak három versenyzőt juttathattak tovább a mentorok, a maradék ötöt odadobták a mókusok elé.

Miller Dávid ezután alaposan rám ijesztett. Megtudhattuk, hogy anyukája ott van a stúdióban. Ha esetleg valaki nincs otthon annyira a celeb családfákban, Ullmann Mónikáról van szó, és hát egy ilyen bejelentés után az ember érthetően aggódni kezd, hogy netán anyuci is dalra fakad.

Szerencsére nem tette, bár már láttam lelki szemeim előtt, ahogy elénekli, hogy „Írtam a fiamnak egy dalt”.

Ehhez képest az RTL-nek még egy vágóképet sem ért meg, hogy „itt a műsorvezetőnk celeb anyukája”.

A mentorok egész visszafogottan öltöztek. (Az, hogy Alex haja sötétpiros, és egy kettétört, piros szívecskét rajzoltak a halántékára, nála teljesen normális és visszafogott.)

A múltkor Adél, Alex és Peti extravagáns volt, Laci visszafogott. Nyilvánvaló, hogy akkor ma Lacinak kellett vicces ruhát felvenni: kanárisárga zakót húzott. Alex el is nevezte kollégáját Dáridó Lacinak, és én el is képzeltem Csocseszt Laci gúnyájában. Jól állt neki.

Újítás: megmutatták a múlt hétről a mezőny hátsó traktusában hogyan alakultak a szavazatok százalékban. A 4 továbbjutóról ugyan nem árulták el, melyik fantomkép kit rejt, de az kiderült, és Dávid ki is hangsúlyozta, hogy Tóth Roland csupán fél százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint az utolsó bennmaradó versenyző.

A meszidzs az, hogy mindenki szavazzon, mert hát ugye fél százalék milyen kevés. Lehet, ha én is szavaztam volna (amit sosem tettem), akkor talán Roland nem esik ki.

Persze ez így, ebben a formában nem több parasztvakításnál. Akkor lehetne kezdeni valamit ezzel az információval, ha a szavazatszámokat látnánk. A fél százalék az lehet 5 szavazat és 5000 is, ami nem mindegy. Ne feledjük, az ember és a csimpánz DNS készlete csupán 2%-ban különbözik.

Sőt, épp tegnap olvastam egy cikket arról, hogy voltaképp 50%-ban banánok vagyunk.

Nagy Regina Martina kezdte a műsort, és nem aprózta el, a New York, New Yorkot énekelte, amit előtte ugyebár olyan „jelentéktelen” művészektől hallhattunk, mint Liza Minelli, Frank Sinatra vagy épp Cserháti Zsuzsa.

Az elején kicsit bizonytalannak tűnt, de aztán belejött, megjöttek az energiák, amik ehhez a dalhoz kellenek (legalábbis, amennyire egy 14 éves lánytól elvárható).

Még emlékezhettek, a Mentorháznál nem voltam Regina híve, de az utolsó két előadásával engem is levett a lábamról.

Mivel Regina produkciójáról sajnos nem elérhető hivatalos videó, hallgassátok Cserháti Zsuzsa verzióját.

Viszont bevallom, kicsit értetlenül hallgattam a mentorok értékelését. Adél arról beszélt, tetszik neki, hogy nem léptek ki abból a stílusból, amit Reginától megszoktunk. Peti és Alex is egyetértett vele, egyedül Laci mondta ki azt, ami szerintem is teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon is kiléptek.

Nem is értem, hogy lehet azt mondani, hogy Szécsi Pál és Késmárky Marika ugyanaz a stílus, mint a New York, New York. A „Nem vagy te Néró”, amit az első élő show-ban énekelt Regina, tipikus szocpop. Balaton, Bambi és Antal Imre műsorvezetésével készült zenés műsorok jutnak az ember eszébe róla. A New York, New York ennek a világnak pontosan az ellentéte: New York, Broadway, csillogás, a nyugat ópiuma, és nem utolsó sorban Martin Scorsese.

Csak arra tudok gondolni, a mentorok annyival fiatalabbak nálam, hogy onnan nézve minden, ami 1990 előtt volt, az egy stílus.

(Aztán csodálkozunk, ha a Retro rádió Soho Partyt játszik.)

Regina előadásának pont az adja az értékét, hogy ezt az egészen más fílinget is hozni tudta. Mint kiderült, ez a kedvenc dala neki és a családjának is. Örülök, hogy elénekelte, hiszen – SPOILER – a következő adásban már nem lesz rá lehetősége.

Abban igaza lehet Lacinak, hogy Reginának még kell érnie, mert ha hiányzott talán mégis valami, az a fajta finom piszkosság, ami azoknak a sajátja, akiket párszor már megtaposott az élet.

Laci végül nem adott széket a kislánynak, így csak három igennel ülhetett le.

Mehringer Marci következett. Hozzá épp ellentétesen viszonyulok, mint Reginához. Az elején nagy rajongója voltam. Most is elismerem és nagy tehetségnek tartom, de ez a produkciója számomra kissé unalmasra sikeredett, olyannyira, hogy ha választhattam volna, inkább őt engedtem volna haza Regina helyett.

A mentorok is hasonlóan érezték, nem épült a produkció, Adél szerint Marci most nem csinált pillanatot. Így csak saját mentorától kapott igent, tehát a veszélyzónába került.

Bevallom nagy csodálója vagyok a természetnek, és mindig is lenyűgöztek a megmagyarázhatatlan természeti jelenségek. Hogy keletkezik a gömbvillám? Miként képesek a fák a gombafonalakon keresztül kommunikálni egymással?

Miért akar valaki Burai Krisztián dalt énekelni, ha senki nem kényszeríti erre?

Feltétlenül megkérdezem Tabatabai Nejad Flórát, ha találkozunk. Ő már az első élő show-ban is Burai dalt énekelt, és nagyon megörült, amikor a slágergyáros megkereste Puskás Petit, hogy szeretne Flórával dolgozni.

Készült is egy közös dal, amihez videoklip is van, ezért ezt meg tudom mutatni.

A mentorok nem repdestek a boldogságtól, Adél szerint még korai volt saját dalt énekelni. Alex szerint nem volt önazonos.

Szerintem pedig egészen egyszerűem ez egy rossz dal.

Csontig lerágott téma (a mocskos pénz mindent elront, pedig a gazdagságot nem vihetjük a sírba magunkkal, és egyébként is mennyivel jobb lenne boldognak lenni. Köszönjük Emese.)

Következett Paulina, és kiderült, hogy Laci miért öltözött sárgába. Versenyzője Kovács Kati Most kéne abbahagyni című slágerét énekelte – ami egy tehetségkutatóban akkora magaslabda, hogy méltóságon alulinak érzem lecsapni –, Laci pedig ehhez valamiért a Kill Billből merített ihletet, és Uma Thurmanre hajazó sárga ruhát tervezett a lánynak. (Igen, Laci tervezte a ruhát.)

Petinek nem tetszett, jól kezdődött, de hiányzott a vér, a dög. Alex szerint jó ötlet volt a fúzió. Végül a vegyes fogadtatás ellenére Paulina kapott széket, így zsinórban másodszor jutott tovább egyenes ágon.

Rögtön a reklám után megint Laci csapata következett, Mardoll – akit az SZMO Facebook oldalán a kommentelők valamiért Marvellnek hívnak.

Laci ezúttal arra kérte a versenyzőjét, hogy legyen visszafogott, úrinő. Megijedtem, mert ha Mardollban van valami, amit szeretni lehet, az az őrültsége. Mellesleg erről is szólt a dala: I’m Crazy. Ezúttal énekelt is, amit a mentorok szerint nem kellett volna.

Szerintem nem volt hallgathatatlanul szörnyű az énekes rész sem, ebben a produkcióban elment. Összeségében most volt először, hogy Mardoll teljesen magával tudott vinni, nagyon sok jó ötlet volt a produkcióban – állítólag mindent Laci talált ki.

Majd ha felkerülnek a videók az RTL felületeire, feltétlenül nézzétek vissza. Addig be kell érni egy lyric videoval:

Sokat gondolkoztam rajta, ki jut eszembe Mardollról, és ma rájöttem: Oszvald Marika. Tudom, ég és föld a két hölgy világa, de mégis, Mardollan valahogy ugyanaz a huncut energia dolgozik, mint mindenki kedvenc szubrettjében.

A The Harmonies ismét jött, látott és győzött. Kicsit csodálkozom is, hogyhogy ez a három lány nem jutott tovább saját jogon, miközben ők azok, akik folyamatosan hibátlanul teljesítenek.

Ők számomra azok a mezőnyben, akik eddig bármit énekelhettek, nagyon bejött. Pedig higgyék el, T. Danny munkássága legalább annyira távol áll tőlem, mint Burai Krisztiáné, és az Utoljára sírtam érted pontosan az a dal, amire alapból azt mondanám, kár volt megírni. De lám, mégsem, mert a The Harmonies valahogy értelmet adott a dal létezésének.

A lányoktól hitelesebben hangzott, talán azért, mert az ő hangjuk nem igényel autotune-t.

Peti szerint a The Harmonies tagjai voltak ma este a legjobb énekesek, és nehéz vitatkozni vele. Jelen pillanatban a múlt heti produkciójukat tudom megmutatni.

Aleeról megtudtuk, hogy tüszős mandulagyulladása volt ezért nem nagyon tudott készülni. A produkcióján nem látszott meg, hozta a kötelezőt. A fiatal rapper produkciójában nem találtam kivetnivalót, annál értetlenebbül szemléltem a körítést, amit kapott. Valamiféle pankrátor mérkőzésbe csöppnetünk, ami nem teljesen rétem, hogy jött a dalhoz, ráadásul zavaróan elvonta a figyelmet Aleeról.

Ferenci Kamilla zárta a műsort fantasztikusan, pedig az Egyedül ballagokat énekelte a Váradi Roma Cafétól. De Kamillára is igaz ami a The Harmoniesra: az egyéniségével a gyengébb, közhelyesebb dalokat is hitelesebbé tudja tenni.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen sok múlik a műsor szerkesztésén. Azzal, hogy Kamilla lett az utolsó fellépő, gyakorlatilag eldőlt a továbbjutása. Hiszen tudni lehetett, nagyon-nagyon csapnivalóan kellene teljesítenie ahhoz, hogy ne kapjon széket, és utolsóként nem fordulhatott elő ami múltkor, hogy a közönség felállítja.

Ha például Nagy Regina lett volna az utolsó, akkor ő örülhetett volna a tálcán kínált továbbjutásnak, és lehet, hogy Kamilla esik ki. A műsorkészítők nyilván azt is látják, ki kap hétről-hétre rengeteg szavazatot, tehát a favoritjaik közül ki az, akit nyugodt szívvel felállíthatnak, ha úgy jön ki, mert akkor is továbbjutnak.

De hát ilyen ez a popszakma. Alee, Paulina és Kamilla jutott tovább székből, a veszélyzónából pedig a The Harmonies, Mardoll és Mehringer Marci menekült meg. Távozott Regina és Flóra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk