KULT

„Magamat látom tíz év múlva itt…” – új magyar film, az Együtt kezdtük forgatásán jártunk

Interjú Kerékgyártó Yvonne rendezővel és Mucsi Zoltánnal.


Tíz év nagy idő, különösen a 21. században, amikor a változások már-már követhetetlenek. És különösen olyan fiatalok életében, akik az érettségi után kirajzanak a világba, útjukat keresik, és amikor tíz év után találkoznak, kevesen mondhatják el magukról, hogy minden úgy alakult, ahogy elképzelték.

Kerékgyártó Yvonne Együtt kezdtük című nagyjátékfilmjének utolsó budapesti forgatási napján jártunk egy budai, kissé retró hangulatú szórakozóhelyen. Ha esetleg elfelejtettem volna, hogy még mindig járványhelyzet van, a stáb gyorsan eszembe juttatta: hiába 3 oltás, hiába védettségi igazolvány, nem úsztam meg a gyorstesztet. Mint Pék Csaba producer elárulta, éppen az aznapi forgatást kellett némileg átprogramozni az egyik szereplő megbetegedése miatt és nem ez volt az első eset.

Szerencsére „negatívnak” bizonyultam, így semmi akadálya nem volt, hogy a rendezővel és az egyik kulcsszereplővel, Mucsi Zoltánnal beszélgessek.

– A film középpontjában egy esküvő áll, amely egyfajta érettségi találkozóvá alakul át. A sors egybeesése, hogy éppen én is egy ilyen összejövetelre készülök, és tudom, hogy ezeken a nagy örömök mellett rendszerint traumák és konfliktusok is felszínre kerülnek. Hogyan született ez a történet?

– A forgatókönyvet Szentgyörgyi Bálint és Boros O. István írták. Én 2020-ban találkoztam vele, amikor a Nemzeti Filmintézet már elfogadta és a producerek, Romwalter Judit és Pék Csaba rendezőt kerestek hozzá. Tehát a történet, a főbb karakterek már megvoltak, koncentrálhattam a helyszínekre, a színészek kiválasztására. Nagyon fontosnak tartom a helyszínekre írni a jeleneteket, mert attól lesz egy film élő. Ezt a munkát Maruszki Balázs társforgatókönyvíró végezte el velem, a próbák során pedig lehetőséget adtam a színészeknek, hogy a dialógusokat változtassák saját karakterük szerint - mondja Yvonne.

– A színészeket szerepre válogatták?

– A történetnek 9 főszereplője van és számos mellékszereplője. A történet különlegessége, hogy ellentétben a legtöbb filmmel, ahol 2-3 főszereplő jelenik meg, itt kilenc hasonló súlyú drámát kell bemutatni. A casting során Mandel Helga casting direktor és Olasz Renátó színész-rendező segített nekem asszisztensként, hogy olyan kis feladatokat találjuk, amik a karakterekre fókuszálnak. Így találtunk meg egy olyan színészgárdát, akik néhány kivételtől eltekintve számomra teljesen újak voltak, de a tavaszi-nyári próbák során meg tudtunk alkotni egy hiteles „osztályközösséget”. Ekkor következtek azok a tapasztaltabb színészek, akik a főszereplők szüleit, tanárait alakítják.

Számomra nagyon fontos volt, hogy olyanokat találjunk, akik segítik a fiatalokat és ez sikerült is.

Fantasztikus volt együtt dolgozni Kerekes Évával, úgyszintén Mucsi Zoltánnal, akit ezerarcú színésznek tartok. Számomra nagy inspiráció volt az ő munkásságából Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjében nyújtott alakítása, ahol szintén tanárt játszik. Egy olyan figurát, akiben egyszerre van jelen tragikum és komikum. Ezt próbáltuk kicsit itt is megfogni, mert filmünk olyan dráma, amely nem nélkülözi a komikus és a romantikus elemeket sem. A kilenc szál közül hol az egyik, hol a másik dominál. Zoltánnal épp ma volt az utolsó forgatási napunk. Az elejétől kezdve nagyon sok energiát kaptunk tőle mindannyian, egyedül álló közösséget tudtunk vele alkotni, nagyon hálás vagyok neki ezért.

– Régóta érzem úgy, hogy a műfaji skatulyáknak nincs értelme, hiszen az életünk egyszer „drámai”, máskor vidám…

– Pontosan! Ha felidézzük kedvenc filmjeinket, azokról is nehéz elmondani, hogy azért szeretjük-e mert humorosak, vagy azért, mert egy olyan drámai élményt fogalmaz meg, amivel tudunk azonosulni. Azt a gondolom, hogy ez a film nagyon izgalmas kísérlet, mert tudunk műfajokat keverni egy nem kiszámítható történetben. A forgatókönyv nagy szabadságot ad a színészi játéknak. Nagyon sok múlik a színészeken, ahogy hangsúlyoznak egy mondatot, ahogy megélnek egy drámát, úgy árnyalatnyi különbségekkel tudjuk alakítani a drámát. Ezért is fontos volt, hogy a forgatást komoly próbafolyamat előzze meg és hogy kezdettől fogva tudtam: számíthatok a színészeimre.

– A Balaton-felvidéken, Badacsonyban forgattak, hamarosan mennek Londonba.

– A tervek szerint Londonban lesz az utolsó forgatási napunk, de hogy ez mikor lesz, nagyban függ a járványhelyzettől. Két főszereplőnk élettörténete is kapcsolódik ehhez a városhoz. Nem szívesen hagynám ki a filmből ezt a helyszínt. Arra számítok, hogy a film vizuálisan is jó élmény lesz Budapesttel, Balatonnal, és London is be tud kerülni.

– A 2000 körül született nemzedéknek már természetes, hogy életük több helyen zajlik, egyre ritkább az olyan egyenes, egy életen át tartó pálya, ami még az én korosztályomban dívott. Ez számukra új életérzéssel, új mentalitással is jár.

– Ez teljes mértékben jelen van a filmben, mert a szereplők a világ, illetve saját változásaikra próbálnak reagálni. Vagy pedig azzal küzdenek, hogy változik a világ, és a gimnáziumi évek álmai nem biztos, hogy úgy fognak beteljesülni, ahogyan azt elképzelték. Ez nemcsak az Y generáció konfliktusa, hanem akár az Önök korosztályáé is. A rendszerváltozás óta annyira gyorsan változik minden körülöttünk, és ahogy jönnek azok a kihívások, amelyekkel ez az egyre globálisabb társadalom szembesít minket, rájövünk, hogy a változással együtt kell élnünk. Vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy megpróbáljuk magunk alakítani az életünket.

A filmünkben mind a kilenc történet kínál erre megoldást, de legalább egy probléma-felvetést. Ezért abban bízom, hogy sokan, különböző generációkból tudnak vele azonosulni. A magam részéről több olyan történetet találok benne, ami most aktuális számomra, vagy az volt pár évvel ezelőtt, vagy pedig már érzem, hogy hamarosan aktuális lesz.

Az a célunk, hogy ne csak a harmincas korosztályhoz szóljon. Van benne egy kis nosztalgiaérzés, ahogy bemutatjuk, hogy milyen volt ez a közösség és most milyen, amikor tíz év után újra találkoznak, egy csomó álarccal, gátlással. Ez egy univerzális alaphelyzet, amely mindenkit megérinthet. A filmtörténetben már korábban is feldolgozták ezt, de most talán egy új szemszögből tudjuk ezt bemutatni.

– Én saját szakmámban is folyamatosan tapasztalom a változásokat, de sok mindent nagyon inspirálónak tartok, például az internetet, az online adta lehetőségeket.

– Ha nem gátként, hanem kihívásként tekintünk a körülöttünk lévő változásokra, lehet, hogy azok egy idő után új ablakokat, új utakat fognak jelenteni, és akkor örömmel és életkedvvel lehet őket átvészelni. A legnagyobb kihívás, hogy megtartsuk azt az energiát, azt a gyermeki, kamaszos figyelmet, ami induláskor bennünk volt. A filmben fiatalokat látunk elindulni az életbe, majd látjuk őket 10 év után, ahogy szép lassan kinyílnak, újrakezdődik a közösségben való feloldódás. Kell, hogy legyenek körülöttünk emberek, akikkel túléljük a globális világ elkerülhetetlen kihívásait.

– Soha nem hittem a „generációs szakadékban”, az értelmes, gondolkodó emberek kortól függetlenül mindig is megértették egymást. Most úgy érzem, hogy a globalizáció, az információ-áradat még közelebb is hozhatja egymáshoz a különböző nemzedékeket.

– Én is bízom ebben. A mi stábunk is nagyon vegyes korosztályú, a legfiatalabbaktól a filmes szakma „nagy öregjeiig”, ilyen például a nagyszerű hangmérnök Kőporosi János. Az energia az, ami minket közösséggé kovácsolt. Számomra rendezőként az volt a legizgalmasabb feladat, hogy ugyanazokkal a színészekkel hogyan tudjuk megteremteni kamasz, majd késő húszas énjüket. Nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy ők ebben a játéklehetőséget láttak, egy olyan jutalmat, amit ritkán kap meg egy színész. És ugyanez volt az idősebb színészeknél is. Ezek arra mutatnak rá, hogy nemcsak az életkor határozza meg, hogy mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben.

Én a húszas éveim elején sokkal jobban „meg akartam felelni”, mint manapság. Napjainkra sikerült körülvennem magam azokkal az emberekkel, akik ihletet, erőt, biztonságot adnak.

– Azért ahhoz kell némi élettapasztalat, hogy az ember rájöjjön: nem a megfelelés a legfontosabb, hanem az, hogy önmaga legyen.

– Ez így van. Mindegyik főszereplő történetében jelen van a szerepjátszás, a megfelelési vágy. Mindenki úgy érkezik erre a találkozóra, hogy megpróbál mutatni magáról egy képet, amiről tudjuk, hogy nem valóságos. Szép lassan oldódnak fel a felszínes viselkedések, a látszatéletek, amelyekkel el akarják fedni saját állapotukat. Amikor rájönnek arra, hogy lehet őszintén is létezni, akkor változik meg viselkedésük, és kerülnek helyre bizonyos történetszálak.

Még bepillanthattam Mucsi Zoltán ama bizonyos utolsó jelenetébe, amikor cipőjét hasonló inzultus éri, mint annak idején a Kontrollban. A színész Jani bácsit, a tornatanárt személyesíti meg.

– Úgy tudnám jellemezni őt, hogy szereti a gyerekeket, szeret mindenkit, de az a típus, akinél ez a szeretet addig tart, amíg mindenki elfogadja, hogy mindenben neki van igaza. Aki ezt nem fogadja el, azzal nemigen tud összebarátkozni. Tehát egy meglehetősen önfejű ember. A találkozó érettségi után tíz évvel zajlik éppen az én lányom esküvőjén, az említett malőrt pedig a vőlegény követi el, aki számomra nem túl szimpatikus – meséli Mucsi Zoltán.

Minden szülő aggódik azért, hogy a gyermeke milyen párt választ magának és hogy boldog legyen, de láttunk már olyat, hogy a szülő nem örül annak párnak.

Az eseményen azok az osztálytársak vannak jelen, akik szimpatikusak voltak az érettségi idején, de aztán kiderül, hogy nem az a legkellemesebb ember, akit Jani bácsi annak gondolt. Így aztán érezhető a filmben, hogy a vőlegényt nehezen tudja elfogadni.

– Sokszor hallok ellentétes véleményeket arról, hogy mi korosztályunknak vagy az új nemzedékeknek könnyebb-e fiatalnak lenni. Önnek mi erről a véleménye?

– Ezeknek a gyerekeknek még nagyon jó, éppen azért mert fiatalok, előttük az élet, és még sok jó dolog fog velük történni. Nem tudom, hogy nekünk volt-e könnyebb, vagy a maiaknak. Más volt. De hát minden korosztály más életet él, más élethelyzetben születik. Az én generációmnak, az 1945 után születetteknek abban a szerencsés helyzetben volt része, hogy nem kellett háborút átélniük és ennek lehet örülni. A maiaknak itt van ez a szörnyű Covid-járvány...

– Több színészgeneráció találkozik a filmben. Milyen volt az egyelőre még titokban tartott nevű szereplőkkel dolgozni?

– Nagyon jó fiatalok között lenni. Lehet, hogy a külsőmön nem látszik, de egy kicsit fiatalítottak is rajtam.

– Milyen fogadtatást vár a filmtől?

– Természetesen azt reméljük, hogy minél több emberre fog hatni. De ha ezt előre tudnám, minden film előtt elhívnának és elmondanám, mint egy próféta. Ha úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, akkor szeretni fogják azok, akik a közelmúltban érettségiztek, de talán az idősebbekben felidéznek régi emlékeket. Így az utolsó forgatási napon mindenképpen kedves, szerethető filmnek érzem.

– Mucsi Zoltánnal beszélgetve számomra kikerülhetetlen Jancsó Miklós, aki a napokban lenne 100 éves.

– Életemnek nagyon fontos találkozása volt. Kegyes volt hozzám a sors, hogy utolsó filmjeiben mindig szerepet kaptam. Nemcsak jó munkatársi viszony, hanem barátság alakult ki közöttünk. Jancsó Miklós minden szempontból nagyszerű ember volt. Munkásságát nem kell méltatnom, meghatározó alakja nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmművészetnek. Rendkívül intelligens, okos, a szó legnemesebb értelmében demokrata, nagyvonalú, igazi úriember volt. Hiányzik – mondja végezetül „Kapa”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk