KULT

Lengyel Ferenc: A néző nem hülye! Egy ideig lehet ámítani a közönséget, de aztán kilóg a lóláb...

A Drága örökösök és a Keresztanyu Jászai Mari-díjas sztárja elmondta, miért baj, ha a celebek színésznek hiszik magukat, de beszélt arról is, miért nem láthatjuk a Hotel Margaretben.


Lengyel Ferenc azon színészeink közé tartozik, akik a komoly, művészi produkciókban és a könnyedebb műfajokban is egyaránt otthonosan mozognak. Most a Keresztanyu apropóján beszélgettünk.

– Lengyel Ferenc neve a színházba járó közönség előtt úgy gondolom, jól ismert, hiszen az egyik legnépszerűbb művészszínház, a Katona oszlopos tagja voltál 25 éven keresztül. A Drága örökösökkel és most a Keresztanyuval viszont egészen másfajta ismertségre tettél szert. Hogy éled meg?

– Alapjában véve semmi nem változott. Ugyanaz a színész maradtam, ugyanúgy közelítem meg a feladatot, mint korábban.

Az tényleg igaz, hogy népszerűbb lettem. De ez kizárólag mennyiségi kérdés. A sorozatokat közel egymillió ember nézi meg esténként, míg ha egy színházban játszik az ember, azt egy este négyszáz ember látja.

A napi sorozattal ráadásul a nézők életének a részévé váltam. Ez egészen más, mintha az ember elmegy a színházba megnézni egy művészi produkciót.

– Annak, hogy egy szappanoperában szerepelsz, volt-e negatív hatása az úgymond „komoly” munkádra? El tudják fogadni azok, akik a színházból kedvelnek?

– Soha nem kaptam negatív visszajelzést.

Ez csak attól függ, hogy az ember az adott produkcióban hogy teljesít. Ha én maximálisan teljesítek – és ez legyen Bulgakov vagy Csehov –, akkor fel sem merül, hogy a néző lenézze az alakításomat, azt mondja, hogy eladtam a lelkem.

– Akkor szerencsés vagy. Nem jártál úgy, mint Bárdy György…

– Igen, a Gugyerákkal, vagy Koltai az Illetékes elvtárssal. Annak szem és fültanúja voltam, hogy a Mester és Margaritán felnyerítettek a nézők, mert bejött „Illetékes elvtárs”, miközben azért elég komoly darabról volt szó.

De ez már nincs. Azt gondolom, más lett a mérce attól, hogy nagyon sok sorozat készül, és nagyon kevés a munka. Örülünk, ha a színház kinyit, és meg tudunk tartani egy előadást. A járvány idestova két éve tart, és elég nagy csapást mért a színházakra, mint ahogy persze mindenkire.

– Leegyszerűsítve a humorban kétféle színészi hozzáállás van, az egyik a ripacskodó, grimaszolós, fenékre ülős, kétségtelenül sok nevetést kiváltó, a másik, amikor a humoros szerepet is teljesen komolyan veszi a színész. Nekem úgy tűnt, hogy az utóbbi utat választottad. Ez mennyire függ tőled, mennyire a rendezőtől?

– Ha az ember a komoly színészet felől közelít meg egy szerepet, az átélés művészetével készül fel rá, akkor olyan nem lehet, hogy azt kifogásolja egy rendező.

Nekem ez az etalon, épp ezért ebből soha nem fogok engedni. Azon lehet vitatkozni, hogy tetszik, vagy nem tetszik az alakításom. De azon, hogy én milyen elánnal, felkészültséggel közelítem meg, azt nem lehet vitatni.

– Akkor tőled sosem láthatunk Louis De Funes-i grimaszokat és bohóckodást?

– Ha már őt kiemelted… neki ez jól állt. A sajátja volt. Ő eredetileg pincér volt. Gondolom így szolgálta fel az ebédet is a rendezőnek, aki felfigyelt rá.

De ha bárki utánozni próbálná, az már illusztratív művészet, ami a kutyát nem érdekel. Hiszen ott nincs átélés, ott manírok vannak, ott azt a mesterségbeli tudást fitogtatja, ami nincs. Az első órán, a színházművészeti egyetemen elmondják, hogy ilyet nem szabad csinálni, ez tilos.

Focizhat az ember a grundon vagy nagypályán, a foci akkor is szent, életre-halálra kell játszani.

– Egy sorozat vagy akár egy film nagyban különbözik a színháztól, hisz itt nincs ív, építkezés. Ráadásul egy sorozat története sokszor végeláthatatlanul hömpölyög. Ilyenkor folyamatosan követned kell a sorozat történéseit, vagy csak azokról tudsz, amik közvetlenül érintik a karakteredet?

– Való igaz, hogy amikor már nagy tempóban folyik a forgatás, akkor az ember leginkább csak a saját jeleneteit tanulmányozza. De azért elbeszélget a kollégákkal, rendezőkkel, hogy holt art a történet, hova fut ki, mi fog történni a karakterrel.

Arra, hogy ez befolyásolja-e a játékot, azt tudom mondani, nem. Hiszen már az első forgatáskor fel kell rakni a figurát. Azt a jellemet, sorsot, azt az idegrendszert és gondolkozási módot. Ez mind-mind hozzátartozik egy szerep megformálásához.

Ha ezeket tudom, akkor már csak azzal kell foglalkoznom, hogy az adott szituáció mit követel tőle.

Ha kiborult, ha jókedvű, ha számon kér, ha parancsnok lesz, ha szerelmes vagy csalódott, akkor pontosan tudni kell, hogy az a típus hogyan reagál erre.

Órákon át tudnék improvizálni, hogy ha az a szerep vagyok. Tudok annak az embernek a nyelvén beszélni.

– Nem állítom, hogy minden sorozat minden egyes részét megnézem, inkább csak bele-bele nézek, hogy mégis képben legyek az adott produkcióról. De azért azt nem lehet nem észrevenni, hogy a tévéműsorokban igen vegyes színészi teljesítménnyel találkozik az ember.

Belülről ez milyen élmény? Ha például azt tapasztalod, hogy egy kolléga nem áll a helyzet magaslatán, próbálsz hatni rá, vagy nem foglalkozol vele, mert nem a te dolgod?

– Bár valóban nem az én dolgom, nem tudom szó nélkül hagyni. Itt mindig az a lényeg, hogy az ember hogy tálalja.

Én például kérdés formájában szoktam megfogalmazni. Nem lenne jobb úgy…? Vagy: A szituáció nem azt követelné meg inkább, hogy…?

Nagyon finoman, patikamérlegen kimérve lehet porciózni, és ez szokott hatni. Hámori Barbara producer-rendezővel, és a rendezőgárdával a Drága örökösöket, és a Keresztanyut is visszük. Immár három éve dolgozom velük. Ismerjük egymást és hallgatnak rám.

Ebből nem szokott vita lenni. Az is előfordul, hogy amikor összerakunk egy jelenetet, direkt megkérdezik, mit gondolok róla. Akkot elmondom. Természetesen udvarias formában, úgy, hogy a munkát előre vigye, ne pusztán okoskodás legyen.

– El tudsz képzelni egyébként olyan szituációt, hogy melléd akarnak adni egy olyan partnert, akire azt mondod, vele nem vagy hajlandó dolgozni?

– Nem. Senkivel nem vagyok haragban, nincs olyan, hogy bárkire ilyet mondanék, soha nem is fordult elő.

– Azért merült fel bennem, mert egyre gyakrabban lehet látni olyat a tévében, a filmekben, de már a színházban is, hogy kvázi szakmán kívüliek, celebek kapnak színészi feladatokat. Tehát inkább arra a helyzetre gondoltam, ha egyszer csak ott találsz magad mellett egy valóságshow szereplőt.

– Ez nyilván a showbusiness. Ilyenkor valakik azt gondolják, hogy nézettebb lesz tőle a sorozat.

De szerintem ez olyan, mintha valaki azt gondolná magáról, hogy orvos, csak mert felvett egy fehér köpenyt, és a nyakába tett egy fonendoszkópot.

Még akkor sem lesz az, ha egy náthára azt tudja mondani, hogy „vegyen be aszpirint”. Nagyon kacsakaringós, nehéz út vezet odáig, hogy orvos legyen. Ezt tanulni kell.

Ugyanez igaz a színészetre is. Filmben elfogadom. A Biciklitolvajokban kiválasztottak egy ipari munkást, ő lett a főszereplő, és világsztár lett belőle. Ez érthető, mert Vittorio De Sica megtalált egy embert Lamberto Maggiorani személyében, aki nagyszerű volt arra a szerepre. De nem színész!

Azért idézem fel most ezt a történetet, mert annak az embernek aztán ez lett a tragédiája. Ő azt gondolta magáról, hogy ő már színész. Azt hitte, a filmezésből meg fog élni, de soha többé nem tudta megismételni azt a sikerét. Apró statisztaszerepeket kapott csak.

A munkások nem fogadták vissza, hiszen filmsztár lett, a filmeseknek viszont már nem kellett, mert speciálisan arra az egy filmre volt szükségük rá. Tragédiába torkollott az élete.

Nem ezt jóslom a celebeknek és a népszerű showműsorok szereplőinek, csak arra próbálok rávilágítani, hogy azért ez nem úgy van. A színészet nem „hamm gombóc, bekaplak”. Még akkor sem, ha néha úgy tűnik.

Egy ideig lehet ámítani a közönséget, de aztán kilóg a lóláb.

A néző nem hülye, pontosan látja, hogy ez nem az igazi. Ott valami sántít, valami hamis. Ezen tud egy színész túllépni, ha tanulta. De még akkor sem biztos, mert nem kerülhetjük meg a tehetség és a tapasztalat kérdését. Mindezek kellenek hozzá.

– Beszéljünk kicsit a színházról is, bár említed, hogy ott nehezebb a helyzet.

– 2020-ba mutattuk be Kulcsár Lajos Love.hu című darabját a Fórum Színházzal, aztán sokáig nem játszhattuk. Most úgy tűnik, újra előadhatjuk, reméljük, nézni is fogják.

Nagyon keserédes, de humoros komédia. Az egyik volt tanítványom, Kiss Anna Laura a partnerem, akivel egyébként a Drága örökösökben is dolgoztam, ott a nevelt lányomat játszotta.

Jó szórakozás, de elgondolkoztató és van benne költészet is. Én magam rendeztem.

Január 31-én pedig a József Attila Színházban elkezdtem rendezni Egressy Zoltán Portugál cím darabját, amiban a Katona József Színházban 423-szor játszottam Retek szerepét.

Ezt most kívülről, rendezőként kell újra alkotnom. Nagyon lelkes és tehetséges színészi csapattal dolgozom, akik tényleg csillogó szemmel dolgoznak.

Nagy örömmel megyek be minden nap, mert engem is felvillanyoz.

– Drága örökösök, Keresztanyu… elképzelhető, hogy Hámori Barbara új projektjében, a Hotel Margaretben is feltűnsz?

– Nem hiszem, mivel egymás után van a két sorozat a Keresztanyuval. Abban talán mondhatom, hogy az egyik meghatározó szereplő vagyok. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy valaki bekapcsolja nyolc órakor a televíziót, nézi a Keresztanyut, aztán megnézi a krimit is, és egyfolytában az én képemet látja.

– Biztos van, aki nem bánná.

– Lehetséges, de szerintem jobb a változatosság. Így is rettentő hálás vagyok Hámori Barbarának, hogy a Drága örökösök után a Keresztanyuban is bizalmat szavazott nekem.

Fotó: RTL Klub


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk