KULT

KaposFest: A magyar komolyzenei világsiker titka

A Kaposfest a maga nemében legalább olyan híres magyar fesztivál, mint a Sziget. Hogyan került Kaposvár a komolyzene világtérképére?


Idén augusztus 13-19. között ötödször rendezik meg a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált (Kaposfestet), ahol olyan világsztárok lépnek fel, mint Rados Ferenc, Alina Ibragimova, Kelemen Barnabás, Jan Erik Gustaffson, Kocsis Zoltán, Kirill Gernstein vagy az Amadinda Ütőegyüttes.

A fesztivál megálmodói azt remélik, hogy gyerekeket is "megfertőznek" a komolyzenével, és bátran kísérleteznek. Idén például lesz olyan tematikus nap, amikor letartóztatott vagy börtönt is megjárt zenészek műveit játszák.

Vajon hogyan képesek a kamarazene legvirtuózabb előadóit évről-évre Kaposvárra csábítani? És hogyan érik el, hogy minden nap kígyózó sorok álljanak a koncerttemek előtt? A fesztivál művészeti vezetőjével, Kokas Katalin hegedűművésszel beszélgetve kerestük a titok nyitját.

A Kaposfestről röviden

A Kaposfestet 2010-ben azzal a céllal hozták létre, hogy Dél-Magyarország ékszerdobozában, Kaposváron megteremtsék a kamarazene és a klasszikus zene sajátságos és egyedi hangulatú nemzetközi színvonú eseményét.

Az “élvezet szabadsága” szlogen jegyében a szervezők szabadon válogatnak a klasszikus zene legnagyobb darabjai közül a reneszánsztól egészen a kortárs magyar kamarazenéig. A fellépők olyan sztárok, akiket a világ legfontosabb koncerttermeiben már ismernek és örömmel várnak a legnagyobb fesztiválokon is. A teljes névsort IDE kattintva találjátok.

Idén a napi két klasszikus zenei koncert mellett lesz olasz nap, amikor a zenén át a gasztronómiáig bezárólag az itáliai kultúrát mutatják be, és külön napja lesz a hungarikumoknak. A kiegészítő programok között megnézhetitek a Vaszary Képtár kiállításait, könnyűzenei koncerteket és gasztronómiai túrákon is részt vehettek.

Kokas Katalin_ fotó Nánási Pál Kokas Katalin, a fesztivál művészeti vezetője (Fotó: Nánási Pál)

Milyen előzményei voltak a fesztivál ötletének? Hogy indult az egész?

Tizenkét évesen ismerkedtem meg a férjemmel, Kelemen Barnabással. Tizenhét évesen már tudtam, Ő az életem párja, attól fogva pedig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal – egy időre ösztöndíjasként Kanadába költöztem – együtt játszottunk. Eleinte sokat duóztunk, aztán alkalmi kvartettekben játszottunk. Akkoriban még élt Strém Kálmán, a nagy koncertszervező; ő hozott össze minket sok olyan nagynevű zenésszel (például Perényi Miklóssal), akikkel diákkorukban együtt dolgozhattunk és felléphettünk akár a Zeneakadémia nagytermében is. Ez óriási dolog volt! Így hát nagyon korán és gyorsan belecsöppentünk a kamarazene világába, elkezdtünk fesztiválokra járni a világ minden tájára – szinte szó szerint Makótól Jeruzsálemig –, ahol megismerkedhettünk hozzánk hasonló szólistákkal, akiknek szintén szívügyük kamarazenélni. Szép lassan – először nem is tudatosan – összegyűjtöttük tehát azt a magot, amire fel lehetne építeni egy kamarazene-fesztivált. Aztán egy idő után úgy gondoltuk, hogy ideje hazahozni ezt a csapatot.

Miért gondoltátok úgy, hogy egy vidéki város és nem például Budapest lenne egy nemzetközi komolyzenei fesztivál legideálisabb helyszíne?

Azért esett Kaposvárra a választásunk, mert szerintünk pont az a lényeg, hogy legyen egy kis tér, ahol a zenészek és a közönség együtt él, együtt lélegzik. Én magam is Kaposvárról jöttem, a Csiky Gergely Színházban nőttem fel, a szüleim ott játszottak; minden előadást végigültem. A férjemmel együtt bementünk a polgármesterhez, Szita Károlyhoz és megkérdeztük tőle, mit szól az ötletünkhöz. Csak bíztam benne, hogy rábólint, fogalmam sem volt, mi lesz belőle… Hát az lett, hogy rögtön hat évre kaptunk szerződést. A város azóta mindenben támogat minket, kezdetben „csak” mögénk álltak, most már büszkék is a kezdeményezésre.

Amikor 2009-ben elindítottuk a fesztivált és kitaláltuk, hogy augusztusban legyen, többen azt mondták, hogy nem ez a legjobb időpont, augusztus közepén a kaposváriak a Balcsin nyaralnak, kiürül a város, nem lesz közönség. Az első évben tényleg sok pénz ment el arra, hogy egyáltalán tudjanak róla. Ugyanakkor az idei fesztiválra már tavaly nyáron elkelt több mint száz bérlet úgy, hogy nem tudták, ki fog jönni és mit játszik.

Azóta, úgy érzem, elindult valami a kaposváriakban, talán éppen a fesztivál hatására. Csak hogy egy példát mondjak: nemrég turnézott Magyarországon egy frissen alakult orosz kamarazenekar. Ímmel-ámmal fogytak a jegyek, mert itthon nehéz eladni egy viszonylag ismeretlen csapatot, viszont Kaposváron szinte pillanatok alatt el lett adva a háromszáz jegy. Szerintem az emberek egyszerűen nyitottabbak lettek.

VIDEÓ: Elvis Presley Kaposváron

Hogyan állt össze az idei programterv?

Híve vagyok annak, hogy a műsorban egymás után nagyon különböző darabokat halljon a közönség. Bach után akár rögtön kortárs, a német romantika után egy teljesen könnyed francia. Ha elhangzott egy vonóstrió, akkor utána legyen egy hangos ütősprodukció, aztán meg egy szál lant. Így a kontrasztok puzzle-ként illeszkedve izgalmas képet adnak ki, fenntartva a közönség érdeklődését, illetve az is szempont, hogy a karakterek, akik váltják egymást a színpadon, szintén mások legyenek.

Fontos a műsoron belüli balansz, a „szerepek” elosztása. Ha a művészek nagyjából hasonló szintű szólisták, nem tehetem meg azt, hogy valaki csak első szólamot kap, valaki meg csak másodikat, és mindegyiküknek körülbelül ugyanannyit kell színpadon lennie. Akkor szívesen eljátssza a szekundot egy világhírű szólista is, ha a neki való darabban övé a prím.

Lesznek tematikus programok, esetleg társművészeti produkciók is?

A tematikus napok Bolyki György fesztiváligazgató ötletei alapján születnek, melyhez a klasszikus zenei műsort jelzésértékűen igyekszem hozzáidomítani. Idén lesz például olasz nap és egy „Köztörvényesek” fantázianevű, egy-egy tételes koncert is, amelyen olyan zeneszerzők műveit játsszuk, akik valamiért le voltak tartóztatva vagy akár börtönben is ültek. Bemutatunk „nem szokványos” darabokat is, különleges feldolgozásokban, társművészeteket egybeolvasztva. Beethoven és Janáček Kreutzer-szonátáit Tolsztoj regényével ötvözzük, Bálint András színművész közreműködésével. Az Úrhatnám polgár történetén Hegedűs D. Géza vezet végig minket, miközben kirajzolódik a Strauss és Lully műve között feszülő hatalmas kontraszt.

Tavaly két koncert között a zeneiskolai tanárok közreműködésével zenetanítást szerveztünk a téren. A közönségnek kihirdettük, hogy hangszeres villámkurzust kaphatnak, majd fényképes diplomát. Óriási sikere volt az ötletnek, tömött sorokban álltak az emberek, kisgyerektől a legidősebbekig.

Kokas Katalin és José Gallardo Kokas Katalin és José Gallardo

10416966_10152146854903450_948222725_n Alina Ibagimova, Kokas Dóra, Maxim Rysanov (fotó: Lafferton Zsolt)

Mi a tapasztalatod, a fiatal, tizen-huszonéves korosztályt mennyire nehéz bevonzani egy nyári komolyzenei fesztiválra?

Nos, ha szakmabeli fiatalról beszélünk, akkor a zenész-berkeken belül el kell hogy jusson hozzá a híre. Ha nem róluk van szó, szerintem hatványozottan számít a családi háttér. Nyilván létezik a diákoknak, egyetemistáknak egy olyan rétege, amely tudatosan keresi a kifinomultabb kultúrfesztivált. A diákok, a fiatal zenészek is munkát keresnek, hakniznak a következő évi költségeik fedezésére, így csak azok lehetnek velünk, akik megengedhetik maguknak ezt az egy hetet, hiszen az oda- és visszautazás, az ott-lét is pénzbe kerül, mint minden. Igyekszünk megkönnyíteni a dolgukat például úgy, hogy biztosítunk kollégiumi szállást, ami jóval olcsóbb, mint hotelben lakni, illetve vehetnek egy úgynevezett „diákpárnát”, amellyel kedvezményes áron minden koncerten részt vehetnek.

Néhányak szerint a komolyzene közönsége „kiöregszik”, mi lesz itt tíz év múlva, de én ezzel nem értek egyet. Azt gondolom, nem „kiöregszenek”, hanem „megérnek” arra, hogy koncertre járjanak szabadidejükben és azt lélekemelő klasszikus mesterművekben való elmélyedéssel töltsék. Azonban el kell érniük egy bizonyos korig, amikor erre valóban képesek időt áldozni.

A klasszikus zenének mindig lesz közönsége. Nekem nem az a vágyam, hogy foggal-körömmel cibáljuk be a fiatalokat, viszont tudom, hogy aki eljön és elhozza a gyerekét, az a gyerek meg lesz fertőzve. Jó szívvel merem ajánlani a fesztivált a szülőknek, ha azt szeretnék, hogy a csemetéik megszeressék a klasszikus zenét. A kicsik ott ülnek a színpadon és azt vettem észre, hogy a koncertek alatt valami rabul ejti őket. Ez persze nem is véletlen, hiszen különleges a hangulat, az előadók zseniálisan játszanak – főleg együtt.

VIDEÓ - Klasszikus zenészek kicsit másképp

Az előző években több olyan zenész lépett fel a fesztiválon, akiket világsztárként tartanak számon. Idén is hívtatok „hírességeket”?

Mindenképp le szeretném szögezni: a Kaposfest nem arról szól, hogy világsztárokat hívunk, mert közel sem mindegyikük jó kamarazenész. Akadnak kivételek, például Joshua Bell, aki tényleg szeret kamarázni, de vannak olyan világsztárok, akiktől az Isten mentsen, bármennyire is fantasztikusak. Ha csak egyet hívnánk, aki a hozzáállásával elrontaná a zenészek hangulatát, az sokszorosan sugározna vissza a közönségre.

Több nagyon fiatal meghívottunk van, akiknek hihetetlen gyorsasággal megy fölfelé a csillaguk, és tudom róluk, hogy tíz év múlva megfizethetetlenek lesznek, most pedig baráti alapon eljönnek, mint a norvég Vilde Frang. Ha valakit, akkor őt biztosan az egyik legnehezebben elérhető hegedűművészként tartják majd számon pár év múlva. A fesztivál minden napján itt lesz Jonathan Cohen, a világ egyik legelképesztőbb zenei és technikai adottságú csellistája. Már rég nem gyakorol csellón, leginkább barokk karmesterként találkozhat vele a közönség, Anglia és Franciaország között ingázik. Na, róla már elmondhatom, hogy csak nálunk csellózik, de úgy, mint az álom. Nem gyakorol otthon, de ha megfogja a hangszert, nincs még egy olyan.

Aztán ott van Szergej Nakarjakov, aki szerintem a ma élő egyik legnagyszerűbb trombitás, tizenéves kora óta úgy játssza a Velencei karnevált, hogy nincs párja. Vagy Alina Pogostkina, aki tizenhat éves kora óta a legrangosabb versenyeket nyeri meg vagy minimum döntős, a világ legnagyobb koncerttermeiben játszik, akárcsak Alina Ibragimova. Az argentin José Gallardo kiváló kamarazenész, mégis egy hihetetlenül szerény gyerek, nem keveredett bele a sztárcsináló gépezetbe. Ha azt mondanám róla, hogy sztár, bolondnak nézne. Ők nem azok a „celebek”, akik körül hatalmas a felhajtás. Jön a harmincéves múltra visszatekintő Amadinda Ütőegyüttes, Kocsis Zoltán és kiváló magyar fúvósok is. Mivel minden évben hívok egy „nagy öreget”, idén fellép nálunk Rados Ferenc. Hatalmas büszkeség nekem, hogy ismét eljön, mert huszonöt év után először játszott az öt évvel ezelőtti, legelső Kaposfesten is.

VIDEÓ: Pertis Pál nótája, előadja az unoka, Kelemen Barnabás

Az előbb említetted, hogy nem lehet minden zseni jó kamarazenész. Milyen többlet kell ehhez?

Így van, nem minden szólista alkalmas arra, hogy kamarázzon. Itt nemcsak az számít, hogy kiválóan játsszon valaki, hanem hogy képes legyen ráhangolódni a másik zenészre, kell hogy legyen nyitottsága, érdeklődése a másik felé. Hívtunk például egy fenomenális, ördögi hegedűst, Kim Romant, olasz opera-átiratokkal jön a fesztiválra. Olyan darabokat hegedül el, amiket vagy lehetetlen eljátszani vagy ki kell találni, gyakorlatilag ő huszonévesen egy ma élő Paganini. Mondtam neki: ha már ott vagy, lesz egy Sosztakovics-kvartett egy szuper csapattal és úgy alakult, hogy a második hegedűs mégsem ér rá, eljátszanád a szekundot? Azt válaszolta, ne haragudjak, de nem. Nos, ő például egy vérbeli szólista.

Te magad mennyire tudsz hallgatóvá válni és a befogadásra koncentrálni a szervezés kellős közepén?

Minden egyes művet meghallgatok. Olyankor egyszerre vagyok közönség, aki hagyja magát elsodorni és művészeti vezető, akinek az egész éves munkája ott dől el a színpadon. Saját magam bírájaként mérlegelem: jól döntöttem-e akkor, amikor az elhangzó művet abban az összeállításban vittem műsorra.

200 százalékos szinten vagyok pszichológusa az összes zenésznek, és mellesleg én is kiállok játszani. Mindig akadnak gondok: vagy túl kicsi a szoba, vagy a harang felkeltett valakit és éppen dühöng, de volt olyan, hogy próba közben a zenészek őrjöngve távoztak a színpadról, mert egyszerűen nem tudtak együtt dolgozni. Egészen apró rezdüléseken, figyelmességeken múlik, hogy ezek a végtelenül érzékeny művészek tudják-e magukat adni.

VIDEÓ: Kelemen Barnabás, Jose Gallardo - Tango

A fesztivál sajtóvisszhangja nagyon pozitív, nemzetközi szinten is dicsérnek titeket. Milyen visszajelzéseket kaptok a közönségtől?

A kritikára mindig odafigyelünk és építkezünk belőle, és igen, a közönség visszajelzéseire is kíváncsiak vagyunk. Elképesztően nyitottak, kapunk tőlük jót is, rosszat is. Ha valami éppen nem tetszett nekik, azt keményen megmondták, de teljesen igazuk volt. Nagyon közel kerülnek a művészekhez és hozzám is; joguk van arra, hogy fagyizás közben odajöjjenek hozzám és azt mondják: „Na de hát Kati…”.

Ez a közönség bízik bennem, a csapatban, a minőségben, amit eddig hoztunk, és ha véletlenül egyszer nem azt kapják, akkor megsértődnek és bizony nem is titkolják. Tökéletesen tudják, hogy mi mit ér, nem lehet megetetni velük akármit. Annál nagyobb elismerés, hogy az eddigi négy év – négyszer tizennégy koncert négyszer harmincöt órányi klasszikus zenéje – után elmondhatom: a visszajelzések nagyszerűek. Mindig nagyon jól esik, ha örömöt, megelégedést látok az arcokon.

Kalló Péter_Kaposfest_2013_1

Kaposfest 2014-ben

Kaposvár, 2014. augusztus 13-19.

Jegy információk:

KLASSZIKUS ZENEI KONCERTEK JEGYÁRAI:

DÉLELŐTTI KONCERTEK

I. kategória: 2.500- Ft

II. kategória: 2.000- Ft

III. kategória: 1.200- Ft

ESTI KONCERTEK

I. kategória: 2.500- Ft

II. kategória: 2.000- Ft

III. kategória: 1.200- Ft

AUGUSZTUS 19-EI KONCERTEK

I. kategória: 2.500- Ft

II. kategória: 2.000- Ft

III. kategória: 1.200- Ft

További információ: [email protected]

Online jegyvásárlás a www.jegy.hu oldalon.

Jegyeket személyesen az ország legnagyobb jegyirodáiban és a kaposvári Tourinform Irodában lehet megvásárolni.

Ha te is büszke vagy arra, amit a Kaposfest elért, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk