KULT

Jakupcsek Gabi: Nagyon komoly következményei vannak annak, ahogyan élünk

A népszerű műsorvezetővel új könyve kapcsán beszélgettünk illatokról, a társadalom felelősségéről, és a nagymamaságról.


Jakupcsek Gabival egyszer régen, még a Danubius Capuccinóban volt szerencsém együtt dolgozni. Már akkor megragadott természetessége, közvetlensége és nyitottsága. Egy Frei Tamási fordulattal élve, akkor még nem sejtettem, hogy egyszer interjút fogok készíteni vele. De legnagyobb örömömre most ez is megtörtént.

- Volt számomra egy meghatározó Jakupcsek Gabi pillanat. Délutáni műsor volt, karácsony előtt jártunk, és a vendégeiddel éppen a Mikulásról beszélgettetek. Akkor Te a kamerába fordultál, megszólítottad a gyerekeket, és olyasmit mondtál, hogy tudjátok, van az igazi Mikulás, és van, amikor emberek beöltöznek Mikulásnak, mi most róluk beszélünk. Nagyon megragadott, hogy gondoltál erre. De nem tudtam eldönteni, mert annyira nem ismerlek, hogy ennyire empatikus vagy, vagy ennyire alaposan körbejársz mindent, hogy az ilyen apróságokra is gondolsz.

- Három dimenzióban gondolkozom. Az én dolgom közvetíteni. Nem önmagamért ülök ott, hanem azért, hogy a témát, amihez hozzányúlok, azt a nézők és az ott ülő vendégek között közvetítsem. Amikor beszélek a műsoraimban, a nézőt képviselem, és sokszor teszek fel olyan kérdést, amire lehet, hogy én magam tudom a választ, de a néző nem feltétlenül. A műsorvezetők, vagy a talk show-k házigazdái ott követik el a legnagyobb hibát, hogy a saját tudásukból indulnak ki.

Pedig abból kell kiindulni, hogy hol vagyok, milyen szinten kell azt a témát ott feldolgozni és kiknek.

Én most is kibeszélek a műsoraimból a láthatatlan harmadik félnek. Ez inkább egy szemszög.

- Két vallomással tartozom. Az egyik, hogy ez az első könyved, amit olvastam, a másik az, hogy nem tagadom, előítélettel vettem kézbe. Gondoltam, ez is egy celebkönyv, lehúzol még egy bőrt a riportjaidról, láttunk ilyet. De aztán igen hamar rájöttem, hogy nagyon is húsba vágó, kemény dolgokról írsz, és a beszélgetéseidet épp csak említed, gondolatébresztőnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak használod. Már-már azt lehet mondani, tulajdonképpen filozofálsz.

- Nem szeretem az újrafeldolgozásokat. Tovább akartam gondolni azokat a jelenségeket, amelyekkel az elmúlt két évben rendszeresen találkoztam, amik mellett nem tudtam elmenni. Az előző két könyv is hasonló logikán alapul.

Emlékszem például, amikor a foci-vb és az olimpia éve volt, mekkora lehetőség volt számomra tanulni arról, mi az, hogy fair play, mi az, hogy igazságtalanság, mi az, hogy emberi küzdelem, mi az, hogy egy európai csapatban majdnem mindenki fekete...

Rengeteg olyan apropó van, ami kapcsán egy gyerekkel el lehet beszélgetni a világról. Szerintem nem érdemes kihagyni, ami épp akkor történik. Már amikor becsuktam a könyvet, sajnáltam, mert idő közben is olyasmik történtek velem, amelyek más megvilágításba helyeztek egy adott témát, legszívesebben átírtam volna némelyik fejezetet.

- Ebben a műfajban is igaz, hogy egy könyvet csak abba hagyni lehet, befejezni nem.

- Így van, és amikor kérdezik, hogy mikor jön a következő könyv, nem tudom megmondani. Annyit tudok, hogy amikor becsuktam a könyvet, akkor jelent meg ez a balhé a közéletünkben, ami most van, és tudom, hogy ezzel nekem dolgom lesz. Mindenképpen írni fogok róla a következő könyvemben, de még várjuk meg, hová fejlődik ez. Nem a balhéval lesz dolgom, hanem a balhé következményeivel.

Engem az érdekel, ami a hétköznapi emberre vissza fog hullani ebből.

- Hogy érzed, mi fog visszahullani?

- Szerintem komoly következményei vannak azoknak, amik történnek egy közösségben vagy egy országban. Sorra beszélgetek a műsoraimban olyan problémákról, amelyek az elmúlt generációk nevelési hiányosságaiból adódnak. Jön egy gyerek siserehad, akik rettenetes, hogy mit kaptak. Agresszió, szenvedélybetegség, figyelemzavar. Nagyon komoly következményei vannak annak, ahogyan élünk. Mit adsz tovább? Mindent!

A társadalom tükröt tart, és aki nem hajlandó ezzel szembesülni, azt is szembesíteni fogják.

- A könyved címe Nagy levegő – aki megáll, elsüllyed. Mikor, mihez kell nagy levegőt vennünk?

- Nagyon sokszor kell nagy levegőt venni. Minden elképesztő sebességgel gyorsul. Nem csak a történések, hanem az erkölcsi változások is. Nagyon sokszor el kell határolódni a dolgoktól, vagy bele kell állni. Döntened kell. Ha nem döntesz, az is egy döntés. Azok az emberek, akik nem döntenek, azok menekülnek a sorsuk elől különböző szenvedélybetegségekbe, vagy betegségekbe. Mert a megbetegedés lehet egy tünete annak, hogy valaki nem akar venni egy nagy levegőt.

- Távol maradni is politika, hogy egy aktuális mondatot idézzek.

- Így van. Ez most egy aktuális mondat, bizony.

- Kicsit másfelé kanyarodok. Gyerekkoromban volt egy Csukás István mesekönyv, Sajdik Ferenc rajzokkal. Űrhajó az orrbolygóról volt a címe, ami illatos könyv volt. Az volt benne a pláne, hogy voltak benne ilyen kis képek, amiket ha megdörzsöltél, érezhetted a képen látható tárgy illatát, a banántól a büdös cipőig. Gondolom, nem lep meg, hogy a könyvedről eszembe jutott, hisz sokat írsz erről a témáról is. Miért ilyen fontosak számodra az illatok?

- A napom 10 óráját szoros emberfogásban töltöm. Tömegek között. Vagy azért, mert tréningezek, és ott kétszázan ülnek egy teremben, vagy azért, mert a stúdióban 26-an jönnek be egy nap, plusz a stáb és a nézők. Nagyon sok ember között élem az életemet. Ennek a nagyon sok embernek sokféle érzései vannak, és ezek az érzések megnyilvánulnak a testek illatában. Illetve otthonról is hoznak illatokat. Az lehet hagymaszag, bagó, lacipecsenye vagy parfüm. Ezt mind megkapom a történetével együtt. Mind plusz információ az illetőről, és olyan szinten telítődöm velük egy nap alatt, hogy óhatatlanul van bennem egy utóéletük.

Én egyébként is teljesen illatfüggő vagyok. Reggel mindig gondolkodásra késztet, hogy aznap milyen típusú programra megyek, és mennyi energiával, mit akarok magamból sugározni, és ehhez milyen illat legyen rajtam. Az illatok meghatározó élményei az életemnek. Másnak az ízek, nekem az illatok.

- Csak utólag, az interjúra készülve fedeztem fel, hogy a könyvedben is van egy dörzsölhető „illat pont”...

- Kettő, van az elején és van a végén is. Hogy vegyél egy nagy levegőt.

- A másikat nem vettem észre, de most majd akkor azt is fellapozom. Az olvasottak után feltételezem, nem véletlen, hogy pont az a bizonyos illat került oda.

- Az volt a konszenzus, hogy egy nem megosztó, tiszta illat legyen.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk