KULT

Így lett a vicces mellékszereplőből a Marvel Űrlordja – Chris Pratt legjobb és legrosszabb szerepei

Mit tudhat, amitől ömlenek rá a szerepek? Majdnem minden film, amiben szerepel blockbuster lesz. Most bemutatjuk élete fontosabb szerepeit.


A most 43 éves színész a Hollywoodba vezető lépcső minden fokát végigjárta. Volt sorozatokban szépfiú, volt vicces mellékszereplő több produkcióban, mire megcsinálta a szerencséjét a Városfejlesztési osztállyal, ahonnan egyenes út vezetett Űrlord szerepéig. Most végigmegyünk Chris legjobb és legérdekesebb szerepein.

Betörni Hollywoodba:

Chris karrierje kezdetén szolid mellékszereplő-alapanyag volt. Láthattuk őt az Everwood című Treat Williams sorozat minden részében, egy-egy Narancsvidék epizódban, vagy a blockbusternek szánt Wantedben James McAvoy „legjobb” barátjaként. Később is kapott az alkalmon, hogy Brad Pitt mellett játsszon a Moneyballban.

De a legnagyobb sikert egyértelműen a 2009-es NBC sorozat, a Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation) hozta meg neki.

Itt egy imádnivaló, pufók, vicces, felnőtt testben élő gyermeki karaktert hozott, akit mindenki rögtön megszeretett. Andy szerepe kedvéért még el is hízott.

Amit érdemes megnézni:

Később jött az első nagy áttörése, ugyan csak mellékszereplő volt, de szerepelt az Oscar díjas Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajszában. Mivel itt tengerészgyalogost játszott, elkezdett edzeni és megszabadult Andy súlyfeleslegétől, így könnyebben meg tudta szerezni azt a szerepet, amely újradefiniálta a karrierjét és kilőtte őt Hollywood legnagyobb nevei közé.

Hosszú huzavona után megkapta Űrlord szerepét A galaxis őrzőiben.

Ez volt az a Marvel film, amit már a premier előtt temettek 2014-ben, mindenki azt hitte, bukás lesz, de a végére az MCU egyik legnagyobb sikere lett. Ezt a lovat olyan jól megülte, hogy kézhezkapta a Jurassic World Owen Gradyjének szerepét.

Amikor még reménykedtünk:

Az első Jurassic World hatalmasat szólt a pénztáraknál, és ez Pratt nevét be is betonozta a blockbuster-filmek főszereplőjének. Hozzáteszem, hogy a Jurassic World első része, köszönhetően a nosztalgia faktornak, még engem is behúzott. Pedig

nem volt nagyon különleges mozi, de amit el akart érni, azt sikerült neki.

Jó időben ült fel a nosztalgiavonatra, ami a Star Wars – Az ébredő erő után indult. Ugyan Pratt teljesen feledhető volt a szerepében, elég sok mém született a raptor szelídítésből.

Ami kihagyható:

Ezután következett két teljesen felesleges film Pratt karrierjében. 2016-ban szerepet kapott, a Jennifer Lawrence nevével fémjelzett Az utazókban és a sztárokkal teletömött Antoine Fuqua által rendezett A hét mesterlövészben. Egyik szerep sem állt jól neki. Hiába volt akkoriban Jennifer Lawrence és ő is a karrierje csúcsán, valahogy Az utazók nem mozgatta meg az embereket, ami köszönhető annak, hogy alapvetően rossz volt az egész forgatókönyv.

Hiába hozott 300 millió dollár bevételt nemzetközileg, a hihetetlen magas marketingköltségek miatt aprócska sikernek lehet elkönyvelni,

nem durrant akkorát, mint amit ettől a két névtől várna az ember. A Fuqua-western pedig az érdektelenség tengerébe fulladt bele. Ennek nem is volt nagy költségvetése és az emberek is úgy álltak hozzá, hogy ha ott az eredeti, minek nézze meg ezt?

Szerencsére újra jött Űrlord szerepe, ami megmentette Chris renoméját. A galaxis őrzői második része és a Bosszúállók: Végtelen háború nagyot robbant. Mondjuk egyik se kizárólag neki köszönhető, de maradjunk annyiban, hogy azért Űrlord is jelen volt.

Ami teljesen kiábrándító lett:

A bevételi számok alapján egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, de a Jurassic World második és harmadik részénél feleslegesebb filmet nagyon régen nem láttam. A második rész próbálkozott legalább azzal, hogy horror-elemeket olt egy 12-es, dínókról szóló filmbe, de harmadiknak nincs kifogása. Nem csak a Jurassic Park múltidézésére építve próbáltak valami újat eladni, hanem

megkísérelték lenyomni ugyan azt a filmet a torkunkon, csak még unalmasabban és érdektelenebben.

A nosztalgiafaktor a csúcson volt, amikor Sam Neil találkozott Chris Prattel, majd együtt elmondták a gyenge forgatókönyv béna beszólásait és vége lett a filmnek.

Gyerekeknek szeretettel:

Amit nem lehet elvenni Christől, hogy a blockbusterek követték a gyerekfilmek világába, mind A Lego-film, mind a Super Mario Bros.: A film hatalmas közönségsikert aratott, előbbi még kritikusok által is elismerést kapott. Nem csoda hát, hogy már be is rendeltek egy újabb animációt a szülők kínzása érdekében, várhatóan 2024-ben jön a Garfield, amiben Chris adja mindenki kedvenc narancssárga macsekjának a szinkronhangját. Ha Legoból és a Marioból indulunk ki, már most elkönyvelhető a film sikere.

Van még esély még jó filmekre?

Egyértelműen, hiszen Chris még fiatal, fitt és tele van film-projektekkel, noha volt több magánéleti botránya és a közéletben már sokszor megpróbálták „törölni”, eddig sikertelenül. Sokszor megfordult a streaming filmek és sorozatok világában, tehát ott is találkozhatunk majd a nevével. A Garfielden kívül még két filmje van tervben. Az The Electric State egy, még bemutató nélküli Anthony Russo és Joe Russo-film.

A Russo-testvéreknek nagy szükségük van a sikerre, mert a Bosszúállók óta szinte csak közepes vagy borzasztó produktumokat tettek le az asztalra.

Azért a Brian Cox, Stanley Tucci, Chris Pratt, Giancarlo Esposito, Millie Bobby Brown, Ke Huy Quan, Billy Bob Thorton és Anthony Mackie nevével fémjelezett produkcióval illene már elérni, hogy legalább nézhető legyen a film. A másik Pratt-mozi, ami szintén még bemutató dátum nélküli, az a Michelle MacLaren rendezőnő filmje, a Cowboy Ninja Viking. Már a címéből adódóan felkapja az ember a fejét, de a története is hasonlóan szórakoztató: egy kormányprogram megpróbálja a tökéletes katonát létrehozni, a cowboyok, a nindzsák és a vikingek legjobb tulajdonságaival felszerelve. Aki egy kis B filmes hangulatra vágyik, az biztos nem fog csalódni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk