KULT

Koncertek mellett tehénistállóban és festőművész műtermében is jártunk az egyik legkülönlegesebb fesztiválon

A Hétrétország abszolút hiánypótló színfolt: este nincsen sok program, napközben viszont közel 50 nyitott portát lehet felfedezni az Őrség több tucatnyi településén. Szubjektív beszámoló.


A fesztivál, amiért érdemes elutazni az ország egyik legeldugottabb sarkába is – így jellemeztem a Hétrétországot három évvel ezelőtt, amikor először jártam ott. A következő két alkalomra nem sikerült eljutnom (pedig sok másik fesztivállal szemben ezt még 2020-ban is megrendezték), idén viszont újra eltöltöttem néhány napot az Őrségben, és ettől még jobban megszerettem a vidéket.

Felüdülés volt látni, mennyire zöld itt minden, miközben már hetek óta az egész országot sújtó aszályról szóltak a hírek. A rengeteg virág és a szabadon legelésző állatok látványa pedig csak tovább fokozta a városból való kiszakadás érzését. Igaz, hivatalosan a központi település, Őriszentpéter is város, de alig 1200-an lakják, és egyébként is szinte minden szempontból falusias benyomást kelt.

Bár a Művészetek Völgyéhez hasonlóan a Hétrétország is 10 napig tart, a dimenziók teljesen mások. Nagyszínpad ezúttal nem is volt, csak az első hétvégén, amikor az egyik utolsó koncertjét pont itt adó Omega együttesre emlékeztek három napon át a „60 év – 60 dal” mottó jegyében. A fennmaradó időben napközben főként családi programok voltak, este pedig a nagyjából 120-150 főt befogadni képes Pajtaszínházban tartottak koncerteket.

Ezt a kapacitást egyébként maximálisan ki is használták: Kardos-Horváth János szerzői estje és a Kiss Llászló + 4 zenekar koncertje is közel teltházas volt, a legtöbben viszont Beck Zoli és Grecsó Krisztián „Hoztunk valamit magunkból” című produkciójára voltak kíváncsiak. Ezen az estén csordultig telt a terem, még a színpad oldalát és a lépcsőket is telerakták pótszékekkel, de így sem fért be mindenki. Igaz, tervben volt, hogy áthelyezik az előadást szabad térre, az időjárás azonban közbeszólt.

Igazi kuriózumnak számított a Homokba rajzolt őrségi mesék című program, aminek keretében három estén is homokanimációt nézhettek az érdeklődők. A mesélő helyi történeteket olvasott, amiket a művész valós időben illusztrált. Ezt kivetítették a falra, az egészet pedig furulyaszó kísérte.

Bár mindegyik fent felsorolt előadás nagy élmény volt – többszöri visszatapsolás után is alig akarták elengedni az előadókat – mégsem ez adja a Hétrétország igazi vonzerejét, sokkal inkább a nyitott porták. Három éve még csak néhányra tudtam ellátogatni, most viszont eleve úgy terveztem meg az utat, hogy legalább két napot rá tudjak szánni a portajárásra. Ebben egy nyomtatott, részletes kalauz segített, amit a jelképes árú (1000 forintba kerülő) karszalaggal együtt az őriszentpéteri Malom Látogatóközpontban lehetett beszerezni.

A porták nyitvatartása elég széles skálán mozgott: voltak, akik a tízből csak néhány napra, vagy minden második napon nyitottak ki, akadt olyan, aki csak napi pár órára, mások viszont reggeltől estig várták a látogatókat. Összesen közel 50 porta vett részt a Hétrétország programjában 24 településről, így a térbeli szórás is nagy volt.

A legkönnyebben autóval lehetett közlekedni a falvak között, ennek híján a Malom Látogatóközpontban működő biciklikölcsönző szintén vállalható opció volt: 20-40 perc alatt relatíve sok település elérhető két keréken is. Harmadik opcióként maradt a stoppolás vagy a Volánbusz, de mindkettő jelentős bizonytalansági faktorral járt a gyér forgalom és menetrend miatt. Persze sok múlott azon, egymástól 1-2 falunyira lévő portákat nézett-e ki valaki magának, vagy az Őrség két ellentétes sarkában lévőket, amelyek között még kocsival is bő fél óra az út.

Balogh István Péter műterme

Dávid Éva kerámiái

Viszáki pálinkafőzde

Tarkabarka Tanya, Orfalu

Sülyi Péter főszerverző a múltkori beszámolóban problémaként említette, hogy egyre több porta üzletiesedik el és megy rá pusztán az árusításra, amivel épp az eredeti szellemiség veszik ki a koncepcióból. Most végre személyesen is tesztelhettem ezt az állítást, a tapasztalataim pedig vegyesek: valóban akadtak olyanok, akik meg se próbáltak szóba elegyedni a betérőkkel, mindössze közölték, hogy ez és ez a választék, azok pedig az árak. Szerencsére ők voltak kevesebben, a többség sokkal szívélyesebben állt a látogatókhoz.

Abszolút pozitív élmény volt például az orfalui Tarkabarka Tanya, melynek tulajdonosai akkora odaadással meséltek a mindennapjaikról és állataikról, hogy kétség sem fért hozzá, mennyire szeretik őket. De hasonlóan barátságos fogadtatásban volt részünk Veleméren, Balogh István Péter festőművész műteremlakásában, valamint két házzal arrébb, Dávid Éva keramikus portáján is. Mindketten hosszasan meséltek a munkájukról, illetve arról, hogyan kerültek az Őrségbe és mit jelent számukra ez a fesztivál.

Egyébként szinte mindenhol megerősítették, hogy sokkal kevesebben térnek be hozzájuk idén, mint a korábbi években. Nekem szintén az volt a benyomásom, hogy az esti koncerteket leszámítva sehol sincsen tömeg: a legnagyobb társaság velem egy időben legfeljebb 10-12 fő volt egy adott portán. Ez egyrészt jó, mivel így a házigazda is nagyobb figyelmet tud szánni egy-egy vendégre, a Hétrétország jövője szempontjából viszont nyilván baljós hír.

Zaicz Boglárka gyertyaműhelye Szalafőn

Árpád-kori templom, Velemér

Fényfestés a Malom Látogatóközpont falán

Valószínűleg az idei visszafogott koncertfelhozatalnak is főként anyagi okai vannak, Sülyi Péter legalábbis úgy fogalmazott: megígéri, hogy jövőre is lesz fesztivál, azt viszont nem ígéri, hogy ezt be is tartja majd. Bízzunk benne, hogy nem kell majd megszakadnia az éppen 20 éves hagyománynak (és főként nem a pénzhiány miatt), hiszen ahhoz nem fér kétség, hogy jókora űrt hagyna maga után. A csodaszép környezet miatt bármikor érdemes ellátogatni ide, de ez a 10 nap jókora plusz apropót ad rá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk