KULT

Fekete Csingiling, elveszett lányok, szimpatikus Hook – A Pán Péter és Wendy az eddigi legjobb feldolgozás

Nem volt könnyű dolga David Lowery rendezőnek: egy százszor lerágott fantasycsontnak kellett új ízt adnia. Sikerült neki.


„Minek még egy?” – kérdezhetnénk, ráadásul joggal, hiszen J.M. Barrie Pán Péterének történetéből már számtalan élőszereplős és animációs film készült a karakter első, 1902-es megjelenése (A kis fehér madár című regényben) óta. Az első mozgóképes adaptáció, a Pán Péter például már 1924-ben leforgott, ám igazán az ötvenes években lett világszerte népszerű a sztori, amikor a Walt Disney Stúdió bemutatta 1953-ban az egész estés animációs feldolgozást. S bár készült egy nem hivatalos szovjet változat is 1987-ben, Steven Spielberg látta meg hosszú idő után először az addig kevésbé kiaknázott filmes lehetőséget az anyagban. Noha ő nemcsak szimplán feldolgozta az eredetit, hanem egy elképzelt folytatást kanyarított Pán Péter történetéből a már felnőtt és a kalandos gyerekkorára nem emlékező elveszett fiúról. A Hook pedig sikert aratott 1991-ben (bár a mester talán a leggyengébb filmjének tartja), olyannyira, hogy utána már sokkal gyakrabban került elő Barrie fantáziavilága a stúdiók „mit forgassunk legközelebb?”-mítingjein.

Jött P.J. Hogan Pán Péterje (2003), hogy kipipálják a klasszikus sztori feldolgozását is. Érkezett Joe Wright Pánja (2015), hogy a történet Spielberg-féle továbbgördítése mellé kapjunk egy előzményt is a fiatal Hook kapitány és Péter korai barátságáról. De a 2003-as Neverland, valamint két 2020-as film, a Wendy és a Jöjj velem is innen merítettek ihletet. Sőt, még Oscar-díjas életrajzi mű is készült J.M. Barrie-ről és a Pán Péter megírásáról Johnny Deppel, Én, Pán Péter címmel 2004-ben.

Vagyis nagyjából mindent elmeséltek már a repkedő, kukorékoló sohaországi örök kölökről, ráadásul azt sem mondhatnánk, hogy nagy anyagi sikerrel kecsegtetne ez a sztori (a 2003-as feldolgozás és Pán is megbuktak a mozikasszáknál). Mi szükség volt akkor a Pán Péter és Wendyre?

Nos, a Disney ugyebár az utóbbi 10 évben erősen rákapcsolt egykori, klasszikus animációinak élőszereplős újragondolásába, a Hamupipőke, az Alice Csodaországban, Az oroszlánkirály, A szépség és a szörnyeteg, a Susi és Tekergő, a Csipkerózsika (pontosabban Demóna), A dzsungel könyve, a 101 kiskutya, a Micimackó, az Aladdin, a Mulan és a Pinokkió is megkapták már a maguk (többnyire felesleges) remake-jét, e hónapban pedig még A kis hableány is betámadja a mozikat. Ugyanakkor jövőre érkezik a Hófehérke, és már biztosan nem marad ki a szórásból a Lilo és Stitch: A csillagkutya, a Herkules, A Notre Dame-i toronyőr, A kőbe szúrt kard, a Robin Hood, a Bambi, a Macskarisztokraták és a Vaiana sem…

S bizony, az 1953-as Pán Péter sem kerülhette el a sorsát, így a Pán Péter és Wendy egyszerre alapul J.M. Barrie eredeti sztoriján, valamint Clyde Geronimi, Wilfred Jackson és Hamilton Luske klasszikus animációján.

Szerencsére az alkotóknak most sikerült elkerülniük a tavalyi borzalmas Pinokkió fiaskóját, mivel továbbláttak és -gondoltak a szimpla, szolgai, lélektelen, varázsmentes másolásnál, s inkább megpróbáltak valami újat, frisset, modernt beleinjektálni a jól ismert Sohaországba.

A Pán Péter és Wendy rendezője David Lowery volt, aki egyrészt vizuálisan kreatív (A zöld lovag - 2021), másrészt ért a lélekhez (Kísértettörténet - 2017), ráadásul dolgozott már fel színvonalasan klasszikus Disney-filmet is (Elliott, a sárkány – 2016) Ideális adaptálónak tűnt hát a Pán Péterhez, s elmondása szerint ő is csak azért vágott bele a már jócskán elkoptatott történet újbóli elmesélésébe, mert látott benne olyat, amivel felturbózhatná, s egy kicsit maibbá tehetné azt.

Talán az 1953-as Disney-animáció óta a Pán Péter és Wendy áll a legközelebb a forrásanyaghoz: a Darling testvérek, Wendy (Ever Anderson), Michael (Jacobi Jupe) és John (Joshua Pickering) örökké gyerekek akarnak maradni, így Pán Péter (Alexander Molony) és Csingiling (Yara Shahidi) segedelmével Sohaországba teleportálnak, ahol a gaz felnőttek, Hook kapitány (Jude Law) és kalózai folyton Péter és az elveszett fiúk nyomában loholnak. Eddig a szokásos. Most pedig lássuk, miben más Lowery feldolgozása!

  1. Bár a címben Pán Péter szerepel először, valójában Wendy a főhős, ez a Wendy pedig talán a karakter eddigi legjobb változata. Milla Jovovich és a rendező Paul W.S. Anderson közös lánya, Ever Anderson alakítja (aki az édesanyját le sem tagadhatná…), ő adja át ügyesen Wendy érettségét és gyermeki mivoltát, a lányt, aki megrekedt a felnőtté válás és aközött, hogy még mindig gyermek akar lenni. Kétségtelenül van jövője a szakmában.
  2. Hook is kapott nem kevés új réteget.

    Jude Lawnak sikerül életre keltenie a félelmetes kalózt, akiben persze ott a valódi gazemberség, de egy olyan oldalát is megmutatja, amit talán még sosem láttunk, így most először tudunk igazán kapcsolatba kerülni a karakterrel.

    Ez a Hook ugyanis gyerekként Péter legjobb barátja volt, ám eltávolodtak egymástól, Hook felnőtt, az évek alatt köztük lévő konfliktusok pedig felerősődtek, s látszólag örök ellenségekké tették őket. Izgalmas új vetület.

  3. A XXI. század jogos elvárásainak megfelelően sokszínűbb lett a szereplőgárda is. Csingilinget például a fekete Yara Shahidi alakítja, és bizony az egyik címszereplőt alakító Alexander Molonyban is több rassz keveredik. Talán ennek a döntésnek köszönhető az IMDb-n e cikk írásakor található, feltűnően és igazságtalanul gyenge pontszám (4,2 csillag), de hát ezzel nem sokat lehet tenni, az utálkozók pedig főhetnek a saját levükben, hiszen a jövőt és a fejlődést nem tudják megállítani, számukra rossz hír, hogy a jövőre érkező Hófehérke főszerepében egy latina színésznő (Rachel Zegler) lesz látható, és ugyebár Ariel is fekete lett Halle Bailey alakításában, így a mozi 127 éve után végre nem csak fehér kislányok és kisfiúk érezhetik igazán a magukénak kedvenc mesehőseiket. Ja, nem mellesleg a Pán Péter és Wendyben az elveszett fiúk közt nem csupán fiúkat találunk, hoppá!

Talán ezek a fő csapások, amelyek mentén Lowery el tudott indulni, ráadásul a helyszín tekintetében is határozott elképzelései voltak: a kanadai Új-Fundlandot a saját Sohaországává változtatta.

Ez a tengerpartokkal, sziklákkal és füves fennsíkokkal övezet terep pedig tapinthatóvá teszi a fantáziavilágot, és azt az érzést kelti, hogy Sohaország tényleg nincs is olyan messze, és bármelyik gyerek elszökhet oda, képzeletének apró darabkáival együtt.

Sohaországot még mindig varázslatosnak érezni, és továbbra is mindent láthatunk, amire számítunk: vannak sellők, kalózok és egy óriási krokodil is egy látványos és akciódús barlangi jelenetben.

Igaz, ennél többet nem igazán kapunk Soharoszágból, csupán a kalózokat és az elveszett fiúkat (na meg az Alyssa Wapanatâhk által alakított Tigrisliliomot, aki talán most kapta a legtöbb feladatot: mentor és vezető lett) állítja szembe Lowery és Toby Halbrooks forgatókönyve, városokat, polgárokat, a helyi mindennapi élet részleteit azonban nem tárja elénk, s ez talán okozhat némi hiányzérzetet.

A Pán Péter és Wendy mindazonáltal, ha nem is tökéletes, talán a klasszikus történet eddigi legjobb adaptációja, amelyben bőven több mondanivaló bújt meg a korábbi próbálkozásoknál, így gyermek és felnőtt egyaránt megtalálhatja benne a kedvére valót.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk