KULT

„Ezekre a minőségi sorozatokra az ember Magyarországon nem mondhat nemet” – Interjú Lengyel Tamással

Lengyel Tamás jelenleg a képernyőn egyik legfoglalkoztatottabb színész. A nemrég indult RTL+ streamingszolgáltató három nagy produkciójában is szerepel. Ezekről, szakmáról és társadalmi kiállásról is kérdeztük.


Lengyel Tamás megcsinálta az RTL-es „Grand Slamet”, vagyis a debütáló RTL+ streamingszolgáltató mindhárom induló sorozatában fontos szerepet kapott. A Nagy Fehér Főnökben a gyűlölködő és rasszista, de különféle kisebbségekkel körbevett Csikós Nándit, a Ki vagy te című produkcióban pedig egy verbálisan abuzáló, hideg „szektavezér”-szerű fotómestert alakít. De jutott egy hálás szerep neki A Király című Zámbó Jimmy-életrajzi sorozatban is. Ezekről a munkákról, a magyar sorozatok helyzetéről és társadalmi szerepvállalásairól is beszélgettünk vele.

– Ha a Munkaügyeket, a Válótársakat, A mi kis falunkat, A Nagy Fehér Főnököt, A Ki vagy te-t említjük, és hozzátesszük még a TikTokot, az „alternatív” kormányinfókat, közéleti megnyilvánulásaidat – színházi munkáidról nem is beszélve –, az embernek az az érzése, hogy az országban nem nagyon van olyan – kortól, társadalmi helyzettől, érdeklődéstől függetlenül –, aki ne ismerné Lengyel Tamást...

– Azért ez nem így van. Úgy tűnik, van egy közönség, akinek van fogadókészsége rám, tudják, ki Lengyel Tamás, mit csinál, és ezt követik, akár még tetszik is nekik. De most is BKV-val jöttem; az a fajta ismertség, amit mondtál, kicsit azt feltételezi, hogy nem tudok végigmenni az utcán sem... Múltkor bementem a benzinkútra, és azt mondta a pénztáros a pultnál, hogy „Téged valahonnan ismerlek”. Egy szélesebb rétegnek így vagyok ismerősebb. Számomra fontosabb, hogy most már lehetőségem van azokat a dolgokat csinálni, amik szórakoztatnak, és amikről azt gondolom, jól sikerülhetnek.

– A sok új, most bemutatott produkcióból kiindulva volt egy igen elfoglalt egy-másfél éved...

– Jellemzően annyira szerencsés vagyok, hogy 2014 óta, amikor a Válótársak első évada kijött, elég sűrű napjaim vannak. Persze ez kulminálódott az elmúlt időszakban. Kicsit mintha ez bizonyítaná, hogy élek. Sok minden felkelti az érdeklődésemet, nehezen mondok nemet, és néha én is egyszer csak úgy észreveszem, hogy minden napom munkával telik. De egy Jimmy-sorozatra, egy Nagy Fehér Főnökre, A mi kis falunkra, vagy egy Válótársakra Magyarországon az ember nem mondhat nemet. Főleg azért, mert ezek mind minőségi sorozatok. És van egy kis félelmem is, hogy ha az ember nincs ott a munka közelében minden pillanatban, amikor lehetősége van, előfordulhat, hogy előbb-utóbb elvesznek a lehetőségek is.

– Azt azért jól gondolom, hogy nem teljes az átfedés a sorozataid nézőközönsége között? Az újabbaknál ráadásul a platform is meghatározó lehet.

– Persze! A Ki vagy te a fiatal felnőtteket szólítja meg, mintákat és ellenpéldákat szolgáltat. És A Nagy Fehér Főnökkel és A Királlyal együtt azt a minőségi sorozatgyártást célozzák be, ami egy kicsit a környezet elvárása is, amióta be van csatornázva hazánkba is a Disney, a Netflix vagy az HBO Max. A magyar kereskedelmi csatornák nem tudnak olyan büdzséből sorozatokat létrehozni, mint a nagy streaminszolgáltatók, mégis a néző elvárása az, hogy úgy működjenek, úgy meséljenek történeteket és olyan látványuk legyen, mint a „nagyoknak”. Korábban még sok minden elfért az otthoni – akkor még kizárólag hagyományos tévés – palettán. Úgy érzem, ma a versenybe már kizárólag úgy lehet beszállni, ha minőségi tartalmat gyártasz. Ma már egyre kevesebben tévéznek lineárisan, folyamatosan nő az on demand tartalomfogyasztás, ezért állandóan meg kell küzdeni a nézők figyelméért. Ezeket a produkciókat mind ilyen irányú, nagyon pozitív törekvéseknek látom.

– Egyszer úgy nyilatkoztál A mi kis falunk és Gyuri szerepe kapcsán, hogy amikor ott feltetted a bajuszt és a melegítőt, az számodra a szabadság földje volt. Minden, amit benned a kontroll visszafog, az Gyuriban nincs meg. Mi a helyzet A Nagy Fehér Főnök főszereplőjével? Nála hogyan alakult át Lengyel Tamás Csikós Nándivá, és milyen szerepe van az életedben?

– Ő egy elég kirekesztő pasi, szélsőséges nézetekkel – itt tehát pont az ellenkezője érvényesül. Azokat a mondatokat, amiket Csikós mond, nagyon nem esett jól kimondani, sőt bizonyos helyzetekben kifejezetten rémisztő is volt. Inkább szemérem, az egyet nem értésből fakadó gátlás volt bennem, amit le kellett küzdenem ahhoz, hogy annyira szélsőségesen tudjak fogalmazni, ahogy Nándi teszi.

Mert szemérmesen nem lehetett volna cigányozni vagy buzizni, úgy nem lett volna hiteles a karakter. És főleg: úgy nem jött volna létre az az ív, ami a karakter fejlődését a későbbiekben jellemzi, és ami tulajdonképpen egy feladata ennek a sorozatnak.

A castingra csak egy kis részét kaptam meg a figurának, pont a legszókimondóbbakat. Én pedig fel is hívtam a casting directort, hogy ez mégis mi?! Akkor meséltek a figuráról, és később persze megkaptam a könyvet – az megnyugtató volt, mikor az egész figura és a történet fejlődési ívét láttam. Egyébként ezért is tartom nagyon jónak a sorozatot, mert nem didaktikusan változnak a szereplők, hanem lassan és kis mértékben, a megváltozott viszonyok alapján. Ezért nagyon furmányos is a mondanivaló. Mert aki elkezd jönni a Nándival, és azt mondja, hogy végre van egy karakter a magyar médiában, aki vállalja a véleményét és ki meri mondani az általa valósnak vélt igazságokat és problémákat, az esetleg szembesül azzal, amivel majd Nándi is. Vannak olyan fordulatok a sorozatban, amik nem csak azoknak meglepőek, akik esetleg előítéletekkel ülnek le megnézni.

– Az első részekben Nándi nagyon sok durva dolgot mond, nyelvileg nem finomkodva, nem hogy nem „píszí”, de kifejezetten sértő módon. Ezt honnan tudtad előszedni magadból? A te gondolkodásmódod, véleményed finoman szólva nem ez. Le kellett ásnod kommentszekciók legmélyére, vagy elég volt csak a mindennapok valóságában élni?

— Ahhoz, hogy el tudj játszani egy gyilkost, nem kell embert ölnöd. Nándinak rossz gyerekkora volt, rossz volt a viszonya az apjával, ő maga pedig egy eléggé elkeseredett, céltalan csávó, akinek nincs más öröme az életében, mint a kocsmában piálni a haverjaival, és a Tippmixet írogatni. Minden ember sokszor volt már dühös és elkeseredett, velem is előfordul, hogy elsőre mondjuk mást hibáztatok a dolgokért. Ezeket az indulatokat, általános emlékeket kell megkeresni, és rá lehet fűzni Nándi karakterét.

– Ezzel szemben ott van Brian Fox a Ki vagy te című sorozatból. Míg Nándi egy összetett, drámai és egyben kicsit komikus karakter, addig Brian egy kifejezetten abuzív személyiség, verbálisan bántja, sőt megalázza a körülötte lévő fiatalokat. Milyen érzés volt egy olyan embert játszanod, amilyennel bevallottan, korábbi elmondásaidból tudhatóan találkoztál már pályafutásod során?

– Brian Fox tele van titokkal, terhekkel, ami miatt ilyen ember lett.

Ettől a lehetőségtől azt reméltem, hogy mások is megismerhetik azt a nyelvi és magatartásbeli terrort, aminek az elszenvedője volt sok ember a Vígszínházban.

Azt gondoltam, ha hitelesen el tudom játszani, akkor ebben felismerhető lesz az, amiről 71 ember beszélt az elmúlt három évben. Örültem, hogy én lehettem, aki erről mesélhetett. Remélem, ez a sorozat feszes, gyors tempója mellett is átjött.

– Ez a feszesebb tempó, a kész sorozaton is érezhető pörgés jobban testhez állt a fiatalabb generáció színészeinek, mint neked?

– Ez attól függ, ki honnan érkezett. Aki egy napi sorozatból jött, annak ez a tempó valószínűleg megfelelő volt. Én a pályafutásomat egy olyan ellentmondással kezdtem, hogy egyszerre voltam a Radnótiban és a Jóban rosszban-ban, vagyis egy művészszínházban és egy napi szappanoperában. Utóbbiban nagyjából ez volt a tempó, ha onnan kerültem volna ide, akkor a Ki vagy te gyors tempójában semmi meglepő nem lett volna. A heti sorozat és a film világából kicsit vissza kellett szoknom. Voltak ugyanakkor a szereplőgárdában, akiknek ez volt az első vagy a második forgatásuk, nekik talán nem volt olyan meglepő ezzel lépést tartani.

– A most látható, fajsúlyosabb drámák (A Király, Ki vagy te) és egy szintén komolyabb témát érintő dramedy (A Nagy Fehér Főnök) mellett ott vannak a tematikában nem feltétlenül lazább, de formailag sokkal könnyedebb és viccesebb kormányinfó-paródiák. Ezek az évek óta futó, a közéletet kifigurázó projektjeid eleve hosszú távra voltak tervezve, vagy a siker és a közönség szeretet lendítette tovább?

– Két évvel ezelőtt, amikor az SZFE-t ledózerolták, öten (Rainer-Micsinyei Nóra, Horváth János, Molnár Áron, Janklovics Péter és én) elhatároztuk, hogy csinálunk egy közéleti műsort YouTube-ra, ahol ventillálni tudjuk azokat a problémákat, amik érintenek minket és az egész magyar közéletet. Erre találtunk egy együttműködő partnert, aki pont egy videós vállalkozást szeretett volna felfuttatni, és összekötöttük a kellemest a hasznossal. Egy idő után viszont nem tudtak erre több erőforrást fordítani. Így egyre több minden került ki a „repertoárból”, majd amikor jött a kata-törvény, teljesen kivonultak belőle.

Viszont én azt éreztem, hogy amit csinálunk, valamilyen szinten közszolgálat, amennyiben bizonyos problémákat felvillant, megmutat, kicsavar.

És azt is, hogy nekem is zsigerileg szükségem van erre, mert én nem tudok tüntetést összeszervezni, szöveget megírni, majd azt nagy tömeg előtt elmondani – nekem affinitásom ahhoz van, hogy egy ilyen műsort, akár egyedül is, legyártsak. És azokat a barátaimat, kollégáimat, akik nálam élesebb eszűek, esetleg szellemesebben írnak, kapacitáljam arra, hogy ezt érdemes csinálni. Van, aki szerint ez értelmetlen, mert csak egy szelep, amin keresztül a dühünket és haragunkat kiadjuk. És könnyen lehet, hogy tényleg egy szelep, mert ha nem csinálnám, előbb-utóbb valami felrobbanna a fejemben...

Amikor kiderült, hogy nem lesz több Hírcsárda-híradó, akkor tettem egy felajánlást a Hírcsárda íróinak, hogy megcsinálom egyedül, az összes kellékkel és technikai háttérrel, kizárólag csak a szövegre van szükségem. Remélem, az az átlag 70 ezres nézettség, amit most elérünk, elég ahhoz, hogy létjogosultsága legyen és a jövőben is folytatódhasson.

Az utóbbi hetekben azt tapasztalom, hogy nagyon sok anyázó és hazaárulózó üzenetet kapok – ami azt jelenti, hogy a tartalom kijutott a buborékból,

és eljutott azokhoz is, akikhez egyébként szerettem volna, ha eljut. Talán tükröt tudunk tartani eléjük, és hátha elérjük, hogy legalább néhányan kicsit szembenézzenek azzal, amit eddig gondoltak, sőt: hittek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk