Ehhez nem kell Woody Allennek lenni - megnéztük a Lövések a Broadwaynt a Thália Színházban

Végignevettem az előadást, amiben nagy szerepe volt a remek alakításoknak, mégis vegyes érzésekkel jöttem ki a színházból, mert óhatatlanul az volt az érzésem, hogy ehhez nem kell Woody Allennek lenni.
Figyelem, a cikk kisebb SPOILEREKET tartalmat – legalábbis azok számára, akik nem látták a filmet.
A Lövések a Broadwayn Woody Allen kevésbé felkapott filmjei közé tartozik,
A műmájer álművészekből űz gúnyt, akik annál nagyobb zseninek tartják magukat, minél kevesebb ember érti és értékeli őket, de közben titokban mind arra vágynak, hogy ünnepelt – és jól megfizetett – sztárok legyenek.
A történet röviden: David (Hevesi László) két bukott darabbal a háta mögött úgy érzi, végre megírta élete fő művét. Ügynöke, Marx (Szervét Tibor) felhajtja a darab bemutatásához szükséges pénzt. A befektető a New York-i alvilág egyik bandafőnöke, Nick (Szabó Győző). Egyetlen feltétele van: a barátnője, az antitehetség Olive is kapjon szerepet.

David némi tépelődés után elfogadja a kompromisszumot, sőt, kezdeti háborgása után abba is belenyugszik, hogy Olive testőre, Cheech átírja a darabját – annál is inkább mert az ifjú gengszter javaslataitól sokkal jobb lesz az előadás.
Cheech egyre jobban belelendül az alkotásba, ám egy nap rádöbben, hogy a gengszter főnök macája, Olive veszélyezteti a darab sikerét…
Az előadás megtekintése előtt vegyes érzések kavarogtak bennem. Woody Allen és a musical egy mondatban már-már paradoxonnak tűnik. Készített persze a rendező zenés filmet, ez a Varázsige I love you,
Nem arról van szó, hogy nem szeretem a musicaleket. Megvan a maguk helye a kulturális táplálékláncban. Van néhány kimondottan ütős darab is, mint a Kabaré vagy a Hair, és Alföldi Róbert azt is megmutatta az Őrült nők ketrecével, milyen sok múlik a rendezésen.

De azért a musicalek többsége mégiscsak habkönnyű szórakozás. Woody Allenben pedig pont azt szeretjük, hogy a humornál sokkal több van benne. És bár a darab története és szövege 80%-ban megegyezik a filmmel, mégis sikerült radikálisan felhígítani.
Míg a film egy intellektuális, groteszk komédia, a színpadi változat egy frivol, sikamlós kétértelműségekkel teli blődli, fallikus hot dogokkal.
Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire a rendezői felfogás hibája, és mennyire az alkotóké – ha minden igaz, Woody Allen maga dolgozta át színpadra a filmjét. Én sajnos utóbbira gyanakszom, különösen az idétlenre sikerült finálé tükrében, amit nem spoilerezek el, legyen elég annyi, hogy szerintem a szerzőnek egyszerűen nem jutott eszébe semmi jó lezárás.
A színészek viszont megérdemlik, hogy kicsit tüzetesebben foglalkozzam velük, mert ők vitték a hátukon a darabot.

Mórocz Adrienn pontosan olyan idegesítő Olive, amilyennek lennie kell. Egy idő után a puszta hangjával olyan hatást vált ki, mintha valaki a színfalak mögött folyamatosan a körmét húzogatná egy palatáblán, és tökéletesen megértjük Cheecht, amikor úgy dönt, mindenáron meg kell szabadulnia tőle.
Bevallom, Ember Márk nekem jobban tetszett Cheechként, mint a filmben látott Chazz Palminteri. Márk gengsztere közönségesebb, brutálisabb, piszkosabb, igazi keményfiú, akiről tényleg elhiszed, hogy bármikor szemrebbenés nélkül lelő, ha csak rosszat szólsz. Jelenléte fenyegető, és így sokkal nagyobb a kontraszt, amikor kibukik belőle a mélyen eltemetett művész.
Dívát alakítani mindig hálás feladat. Szinetár Dóra ki is hoz mindent Helen Sinclairből, a lecsúszott színésznőből, aki igyekszik fenntartani az A listás sztár imázsát, és ennek érdekében bevet minden manírt és cselt, ami csak egy színésznő fegyverkészletében megtalálható.

Neki sem könnyű az összevetés: a filmben a csodás Diane Wiestet láthattuk, aki a 80-as 90-es években Allen egyik kedvenc színésznője volt.
Ugyanez elmondható Szervét Tiborról is, aki a dörzsölt színházi ügynököt, Marxot alakítja, roppant szerethetően.
Nagy Viktor lubickol a falánk Don Juan, Warner szerepében, a végjátékban igazi jutalomjáték jut neki, ahol egyszerre villanthatja fel drámai arcát, amikor a színdarabbeli színdarabot játssza, és komikus vénáját – amikor minden félremegy. Bevallom, Szabó Erikát most láttam először színpadon és kellemes csalódást okozott.
Mindenképp szeretném kiemelni Tamási Zoltánt, akinek Flender, a meg nem értett írózseni kisebb szerepe jutott, mégis emlékezetes alakítást tudott nyújtani, és Hunyadkürti Istvánt, aki kedvenc karakterszínészeim egyike, mindig örülök, ha láthatom.
Az egyetlen, aki – legalábbis azon az estén, amikor én láttam – némi csalódást okozott, az a gengszterfőnököt játszó Szabó Győző.
Nem akarok pálcát törni fölötte. Lehet, hogy én pont rossz passzban fogtam ki, de végig úgy éreztem, nem egy gengsztert látok a színpadon, hanem Szabó Győzőt, aki gengszternek próbálja kiadni magát.
Legalábbis nekem, mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy Győzőnek nagy sikere volt, a közönség nagyokat nevetett a bohóckodásán, azt is megbocsátották, amikor olykor-olykor kiesve a szerepéből elröhögte magát.
Sajnálom, mert Szabó Győzőben szerintem ennél sokkal több van.

Úgy illik, hogy említsük meg a fordítókat, Hamvai Kornélt és Závada Pétert – rajtuk igazán nem múlt semmi –, és a zenekart felváltva dirigáló Bolba Tamást és Zádori Lászlót.
Aki szereti a vígjátékokat, a könnyed kikapcsolódást és a remek színészeket, feltétlenül menjen el a Thália Színházba – de ne legyen csalódott, ha Woody Allent nem találja. Egyszerűen nem musical-kompatibilis.