KULT

Éhezett, pornózott, buszok közt aludt, majd térdre kényszerítette Hollywoodot – Sylvester Stallone 77 éves

Színész, rendező, producer és forgatókönyvíró, már több mint négy évtizedes karrierrel. Ő Rocky, és ő Rambo. Sylvester Stallone persze nem született híresnek. Olyannyira nem, hogy a poklok poklán kellett átmennie, mire sikerült befutnia.


Sylvester Stallone testi deformitásokkal született. Nehéz gyermekkora volt, mert sokat zaklatták. Húszéves korában annyira le volt égve, hogy három hétig egy buszpályaudvaron aludt, miközben színészi munkát keresett. Elég sok középszerű és B-kategóriás filmben játszott, mielőtt 30 éves korára a Rocky végül meghozta a várva várt áttörést. Nem volt hát könnyű a kezdet, de csak szépen sorjában…

Pornós kezdetek

Michael Sylvester Gardenzio Stallone 1946. július 6-án született Manhattanben olasz apától (Frank Stallone) és amerikai anyától (Jackie Labofish 2020-ban hunyt el 98 éves korában!). A kis Sylvester születése traumatikus élmény volt a család számára, mivel az orvos, aki világra hozta, véletlenül megsértett egy ideget a szülés során. Ennek következtében Stallone arcának bal alsó fele lebénult. S bizony ez az oka a jellegzetes kinézetének és beszédének is.

Stallone apja egyébként fodrász volt, aki a családjával az 1950-es években Washingtonba költözött, hogy ott egy szépségiskolát nyisson. Az édesanyja pedig táncosnőként kereste a kenyerét, emellett a női birkózást népszerűsítette, és 1954-ben egy női edzőtermet nyitott Washingtonban. Sly a tekintélyes Notre Dame Akadémiára és a Lincoln gimibe járt, mielőtt a Charlotte Hall Katonai Akadémia, majd a Miami Egyetem hallgatója lett volna. A gyerekkora azért sem volt egyszerű, mivel D-vitaminhiánya miatt gyenge csontjai voltak.

Emellett gyakran zaklatták az iskolatársai is, ő azonban általában nem hagyta magát, ennek eredményeként pedig 12 éves korára összesen 11 csontja tört el, és 13 iskolából rúgták ki.

Tizenöt évesen kezdett el testépítéssel foglalkozni, mert azt mondták neki, hogy az agyával nem sokra fog menni…

A főiskolai évei alatt mindenféle alantas munkát elvállalt, és apró mellékszerepekre jelentkezett színészi meghallgatásokon. Persze nem kapott semmi kiemelkedőt, így a lakbért sem tudta kifizetni. Ezért kilakoltatták a lakásából, és heteken át egy buszvégállomáson kellett aludnia. Kétségbeesésében szerepet vállalt (200 dollárért) egy 1970-es szoftpornófilmben, amelynek The Party at Kitty and Stud's volt a címe (az IMDb-n a jelenlegi magyar címe: Broky, hahaha), és amit összesen két nap alatt leforgattak. Sly később így mesélt az élményéről: "Vagy megcsinálom azt a filmet, vagy kirabolok valakit, mert a kötél végére, a legeslegvégére értem."

Majdnem feladta

Stallone ekkoriban a barátnőjével, Sasha Czackkel élt New Yorkban. A lány feltörekvő színésznő volt, aki pincérnőként dolgozott, hogy mindkettőjüket el tudja tartani. Sly pedig alkalmi munkákat vállalt: takarító volt egy állatkertben, majd színházi ügyelő. Közben folyamatosan meghallgatásokra járt, bár nem kapott olyan szerepet, ami boldoggá tette volna.

1972-ben a jó melók elmaradása miatt majdnem feladta a színészi álmait. Nem sokkal korábban például jelentkezett A keresztapa egyik olasz statisztaszerepére is, de visszautasították. Amikor pedig Francis Ford Coppola filmje az év egyik legnagyobb slágerévé vált, Sylvester borzasztóan elszomorodott. Elmondása szerint éveken át kétségbeejtő volt az anyagi helyzete. Egyszer még a kutyáját is kénytelen volt eladnia 40 dollárért, mert ételre sem volt pénze.

Ám akkor jött egy bokszmeccs, ami örökre megváltoztatta az életét… 1975-ben Stallone ugyanis megnézte a Muhammad Ali és Chuck Wepner közti összecsapást. A bunyó idején a karrierje csúcsán lévő Ali volt a bajnok. Ezért a mérkőzésért pl. 1,6 millió dollárt kapott. Chuck Wepner volt az esélytelenebb, aki évekig várt arra, hogy megküzdhessen Alival. „Mindössze” 100 000 dollár ütötte a markát a meccsért. S mivel Ali volt a favorit, tízszer annyian fogadtak rá, mint Wepnerre. Egyszerűen fogalmazva: senki sem számított Wepner győzelmére. Persze, ahogyan az várható volt, Ali nyerte a mérkőzést, ám a várakozásokkal ellentétben Wepner rendesen megizzasztotta, csak a 15. menetben, pillanatokkal a végső gongszó előtt sikerült őt kiütnie Alinak. Sőt, a 9. menetben Wepner egyszer még a földre is kényszerítette Alit egy bikarerős ütéssel.

Tehát, bár Wepner végül veszített, mégis lenyűgözte a közönséget, köztük Sylvester Stallone-t is.

A Rocky születése

S talán nem nagy meglepetés, hogy ez a meccs adta az ötletet Sly-nak a Rockyhoz: a mérkőzés után hazament, majd három napon át ki sem mozdult a lakásából, ezalatt pedig megírta a forgatókönyvét. A szkriptet ezután rengeteg producernek megmutatta, de a legtöbbjük nem volt hajlandó pénzt áldozni a filmre. Stallone azonban nem adta fel. Nem sokkal később részt vett egy meghallgatáson, s bár a szerepet nem kapta meg, kifelé menet azonban lazán odavetette a producereknek, Irwin Winklernek és Robert Chartoffnak, hogy van egy jó sztorija. Ők elolvasták a forgatókönyvet, és nagy hatással volt rájuk. Ezért 25 ezer dollárt ajánlottak Sly-nak érte, és azt akarták, hogy valami ismert színész játssza a főszerepet.

Stallone azonban biztos volt benne, hogy ha nem ő alakítja Rockyt, és a film sikeres lesz, akkor ő megöli magát. Ezért foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő lehessen a címszereplő. A producerek végül 350 ezer dollárra emelték az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy Stallone nem játszik a filmben, s bár ez már eléggé csábító volt, színészünk nem engedett, így végül Winklerék beleegyeztek, hogy Stallone játssza el Rockyt, a fizetését viszont 23 ezer dollárra csökkentették, magára a filmre pedig mindössze 1 millió dolláros csekély költségvetést különítettek el. Mivel a büdzsé ilyen alacsony volt, Stallone felkérte a rokonait és barátait különféle szerepekre, és sok jelenetet csak egyszer forgattak le, hogy ezzel is spóroljanak.

A Rocky végül 1976 novemberében került a mozikba, a közönség pedig imádta, óriási kasszasiker lett: 225 millió dollárt keresett, ráadásul 10 kategóriában is jelölték az 1977-es Oscar-díjátadón, amelyek közül hármat meg is kapott, köztük a legjobb film díját is, amit olyan filmek elől „happolt el”, mint a Taxisofőr, a Hálózat, Az elnök emberei és a Dicsőségre ítélve. Stallone előtt pedig Hollywood szélesre tárta a kapuit…

S persze, miután megkapta a Rockyért járó pénzt, Sly első dolga volt, hogy visszaszerezze a kutyáját. Mivel a fickó, akinek eladta az ebet, tudta, hogy a korábbi gazdi kétségbeesett, 15 ezer dollárt kért érte. A kutya egyébként később szerepelt a Rockyban is.

Ennyit bukott a Rambo 3 miatt

A Rocky sikerén felbuzdulva Stallone 1978-ban debütált rendezőként az Édenkert a sikátorban című filmmel. Majd 1979-ben a Rocky folytatásának rendezője és főszereplője lett, ami szintén nagy sikert aratott. A Rocky III 1982-ben, a Rocky IV pedig 1985-ben szintén nem okoztak csalódást. A sorozatot az 1990-es Rocky V törte meg, ami megbukott a mozik kasszáinál, és hét Arany Málna-díjra jelölték. Ezután 16 évig kellett várni, amíg kedvenc bokszolónk 2006-ban a Rocky Balboával végül dicsőségesen vissza tudott térni.

Persze nem szabad megfeledkeznünk Stallone másik népszerű és sikeres franchise-áról, amelyben a vietnami háborús veteránt, John Rambót alakította. A Rambót (1982) és a Rambo 2-t (1985) imádta a közönség, a Rambo 3 (1988) viszont már nem ment annyira fényesen, s ehhez kapcsolódik Stallone egyik legnagyobb megbánása is. Egy interjúban ugyanis bevallotta, hogy egyszer visszautasított egy 34 millió dolláros gázsit (az ma kb. egy 85 milliós ajánlatnak felelne meg). „A Rambo 3-at csináltuk épp. Azt hittük, hogy ez lesz a legnagyobb siker, ez még azelőtt volt, hogy kijött volna. És egy vagyont fizettek érte. Aztán azt mondták: »Akarunk egy Rambo 4-et is. Itt van: kell vagy nem, 34.« Erre én: »Ne kapkodjuk el a dolgot...« Tényleg. Ez nem vicc. Ó, most, hogy belegondolok, mekkora idióta voltam... hűha!” – mesélte Stallone, hiszen a Rambo 3 csalódást keltő bevételei után szó sem lehetett egy negyedik részről, legalábbis 2008-ig, de az már egy másik történet…

Boldogító igenek, kiábrándító nemek

Még nem esett szó Sly magánéletéről, pedig az sem eseménytelen, sőt! Már a karrierje kezdete óta rendszeresen szerepelt a hírekben a viszonyai és a meghiúsult házasságai miatt is. Eddig háromszor nősült meg, és két eljegyzése bomlott fel. Az első házasságot 1974-ben kötötte élettársával, Sasha Czackkel, akivel együtt próbáltak munkára és hírnévre találni Hollywoodban. A párnak két fia született: Sage 1976-ban, Seargeoh pedig 1979-ben. Utóbbinál hároméves korában autizmust állapítottak meg, jelenleg 44 éves, és az édesanyjával él. Sage sorsa pedig még tragikusabb volt. Ő az apja nyomdokaiba lépett színészként, s miután olyan filmekben szerepelt, mint a Rocky V, a Szellemek háza (1993) és a Daylight – Alagút a halálba (1996), 2012 júliusában koszorúér-betegségének következtében elhunyt, mindössze 36 éves volt.

Sly és Sasha egyébként 1985-ben váltak el egymástól, a színész pedig még ugyanebben az évben feleségül vette Rocky IV- és Kobra-beli színésztársát, Brigitte Nielsent. A házasságuk eléggé viharos volt, folyamatosan a bulvárlapok címoldalain szerepeltel, s nem is tartott soká a frigy, másfél évvel később, 1987 nyarán el is búcsúztak egymástól.

Stallone 1988-ban ismerte meg Jennifer Flavint, a jelenlegi feleségét, ám sok idő volt, mire végleg (eddig legalábbis) kikötöttek egymás mellett. Sly ugyanis azonnal megszakította a kapcsolatát Flavinnel, amikor az megszülte a lányát, akinek nem ő volt az apja… Ezek után főként modellekkel randizott, kettőt közülük (Janice Dickinson, Angie Everhart) el is jegyzett, de végül nem mondta ki feleslegesen a 3. és a 4. boldogító igent.

Később azonban sikerült kibékülnie Flavinnel, annyira, hogy 1996-ban eljegyezte, 1997. május 17-én pedig feleségül is vette őt. Azóta is együtt vannak, és három közös lányuk született: Sophia (1996), Sistine (1998) és Scarlet (2002). Igen, az öt gyermek nevéből tisztán látszik, hogy Sylvester a csemetéinél is ragaszkodik az S. S. monogramhoz…

Jennifer Flavinnel egyébként tavaly ősszel ingott meg először súlyosan a házassága, olyannyira, hogy az egykori modell be is adta 25 év után a válópert, szerencsére azonban újra sikerült elsimítani a vitás ügyeket köztük, így együtt maradtak, sőt, egy közös projektbe is belefogtak családilag, idén májusban került ugyanis fel a Paramount+-ra (nálunk majd a SkyShowtime-on várható) a The Family Stallone című realityjük Osbourne-ék és Kardashianék mintájára.

A süllyesztőből újra a csúcsra

Stallone képes volt arra, amire nem sokan: a csillaga évtizedeken át fényesen ragyogott, nem tűnt el a 70-es és a 80-as évek után sem, sőt, az 1990-es esztendőkben is mindig kiemelt mozis eseménynek számított egy újabb Sly-film. Ekkoriban olyan címekkel érkezett, mint pl. az Oscar (1990), a Cliffhanger  - Függő játszma (1993), A pusztító (1993), A specialista (1994), a Dredd bíró (1995), a Bérgyilkosok (1995), a Daylight – Alagút a halálba (1996) vagy a Cop Land (1997). Ez utóbbival próbált kitörni a sima akciófilmes skatulyából, alakítását pedig világszerte dicsérték, mégis a Cop Land után Stallone nem igazán találta a helyét Hollywoodban. Kapásból három évig nem forgatott, majd a 2000-es években egyre kisebb és jelentéktelenebb filmekkel (Get Carter – 2000, Felpörgetve – 2001, D-Tox – 2002, Késő bosszú – 2002) vagy mellékszerepekkel (A nagy trükk – 2003, Taxi 3 – 2003, Kémkölykök 3: Game Over – 2003) jelentkezett.

Ezután újra három évre búcsút mondott a színészkedésnek (csak a Las Vegas című sorozat két epizódja kedvéért tett kivételt), jól felszívta magát, majd megírta és megrendezte a Rocky-sorozat 6. részét, a 2006-os Rocky Balboát, erős utalásokkal a saját karrierjére (a visszavonult, öregedő bajnok újra ringbe száll, és győzelmet arat), és sikerült is a visszatérés.

Előre lenézte szinte mindenki, majd heves bocsánatkérések közepette dicsérték a filmet és benne Sly alakítását. Ő maga egyébként máig a Rocky Balboát tartja a legjobb filmjének (a legrosszabbnak pedig az 1992-es Állj, vagy lő a mamám!-at).

Ezután pedig jött újra Rambóként is (John Rambo - 2008), majd útjára indította A feláldozhatók-franchise-t (2010, 2012, 2014, idén szeptemberben pedig érkezik a mozikba a 4. rész!), összehozott egy közös akciózást régi riválisával, ma már világi cimborájával, Arnold Schwarzeneggerrel (Szupercella – 2013), nem mellesleg pedig csodásan vitte tovább (és engedte át másoknak) Rocky örökségét a 2015-ben indult Creed-franchise-zal, amelynek első részéért 1977 után újra kiérdemelt egy színészi Oscar-jelölést. Sőt, belekóstolt egy kicsit a Marvelbe (A galaxis őrzői 2-3) és a DC-be (The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag) is, tavaly pedig leforgatta első nagy sorozatát, a Tulsa királyát.

Sylvester Stallone július 6-án töltötte be a 77. életévét. Ennyi idő alatt pedig az élet sokszor behúzott neki, de ő még mindig itt van, és sikeresebb, mint valaha. Hogy miért? Mert a következőket vallja: "A világ nem csupa napsütés és szivárvány. Ez egy nagyon gonosz és csúnya hely. És nem érdekel, hogy milyen kemény vagy, térdre fog kényszeríteni, és ott is tart örökre… ha hagyod. Te, én vagy senki más nem fog olyan keményen ütni, mint az élet. De nem az a lényeg, hogy milyen keményen ütsz. Hanem az, hogy a kemény ütések után hogyan tudsz felállni, és folytatni. Hogy mennyit bírsz elviselni, és továbblépni. Így kell nyerni."


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk