KULT

Dobos Evelin: „A mai napig dolgozom azon, hogy ne aggódjak túl mindent”

A Keresztanyu színésznőjével színészetről, útkeresésről és arról is beszélgettünk, mit csinál, ha épp nem dolgozik. De azt is elárulta, mit gondol karakteréről, Harangozó Petráról, és számára mi az álomszerep.


Dobos Evelint legtöbben talán a Keresztanyu című sorozatból ismerik, hiszen ő alakítja Róza mama legidősebb unokáját, Harangozó Petrát. De Evelin olyan filmekben is játszott korábban, mint a Napszállta vagy a Curtiz. Sőt, az egyetemi tanulmányi után műsorvezető is volt. Most többek között arról mesélt nekünk, mikor szeretett bele a színészetbe, és miért döntött aztán mégis úgy, hogy televíziós műsorkészítő szakon tanul tovább. De elárulta azt is, hogyan alakította ki Harangozó Petra karakterét, milyen szerepet szeretne egyszer mindenképp eljátszani, és, hogy mit csinál, amikor épp nem dolgozik.

- Már általános iskolás korodban is játszottál színházban. Mindig is a színészet érdekelt a legjobban?

- Az anyukám már kiskoromban is látta rajtam, hogy az önkifejezés különböző formáit keresem. Először ez a balett volt számomra, abban tudtam kiélni a kreativitásomat, a művészetek iránti érdeklődésemet. Ez egyébként egész sokáig kitartott. Amikor aztán átkerültem a debreceni Csokonai Színházba balett órákra, akkor kezdett beszippantani a színjátszás.

- Mi volt az első szereped?

- Gyerekként főként csak ilyen apróbb jeleneteim voltam. Egyszer volt szöveges szerepem, amikor már a színlapra is kikerült a nevem, ez volt a Peter Pan musical. Nem kellett énekelnem, csak a végén volt egy rövid jelenetem. Aztán egyébként a gimnáziumban véget ért ez a dolog, mert akkor már nem lehetett színházi szerepeket vállalni. De addigra már nyilvánvalóvá vált bennem, hogy érdekel a színészet, hogy mindent, ami ezzel jár, varázslatosnak tartok.

- Viszont mégsem a színész szakot választottad, amikor jelentkeztél a Színművészetire. Miért döntöttél a televíziós műsorkészítő szak mellett?

- Igazából először nem is az SZFE-re mentem, hanem a közgázon próbáltam megtalálni magam, de az egy tévút volt.

Mondjuk jó voltam matekból, tehát azzal nem volt gond, meg nagyon jó lett az érettségim is. De egyébként ez nekem elég fontos volt, mert drámatagozatos voltam a középiskolában, és a drámásokra mindig rátesznek egy bélyeget a reáltagozatos osztályok, amiért egy kicsit szabadabban létezünk. Persze, hozzájuk képest ez így is volt, de én meg akartam mutatni, hogy igenis tudom ugyanazt az eredményt hozni, amit ők. Így kötöttem ki végül a közgázon is, ahol nagyon hamar, kb. egy hét alatt kiderült, hogy ez nagyon nem az én világom. Ezután újra meg kellett találnom, hogy mi lesz az én utam. Ekkor jött velem szembe a televíziós műsorkészítő szak.

Egyébként már fogalmam sincs, hogy ez egy ilyen sorsszerű dolog volt. Nagyon be akartam kerülni és elsőre fel is vettek, amiért nagyon boldog voltam.

- Az egyetem után az M5 műsorvezetője lettél. A színészetről akkor lemondtál?

- Soha nem volt bennem az, hogy választanom kell a színészet és a műsorvezetés között. Mindig nyitottsággal álltam minden lehetőséghez. Amikor az M5 indult, akkor az egyik egyetemi tanáromtól kérték, hogy ajánljon néhány volt diákot a műsorvezetői castingra. Köztük voltam én is, majd az esélytelenek nyugalmával elmentem a castingra, mert egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy milyen élmény részt venni egy ilyen típusú meghallgatáson. Tényleg őszintén meglepődtem, amikor felvettek, és nagyon örültem is neki, hiszen ekkor épp lediplomzátam az SZFE-n és megint útkeresésben voltam, nem tudtam, mi a következő lépés.

- Szerintem ezzel sokan vagyunk így. Amíg az ember egyetemista, addig olyan magától értetődőnek tűnik minden. Aztán egyszer csak lediplomázol, és ott maradsz a kérdéssel, hogy hogyan tovább.

- Rettenetes...az egy nagyon nehéz időszak volt.

Már a középiskola végén is azt éreztem, hogy az akkori döntéseim meghatározzák a jövőmet, hogy nem mindegy, hova megyek tovább, mit csinálok. Ez persze nincs így, de akkor és ott, annyi idősen így látja az ember. Hogy nagyon fiatalon kell meghatározó és nehéz döntéseket meghozni. És én nagyon rosszul éltem meg azokat az időszakokat, amik ilyen bizonytalanul teltek. A mai napig dolgozom azon, hogy ne aggódjak túl mindent, mert ahogy anyukám szokta mondani: minden rendben lesz.

Csak figyelni kell a lehetőségekre, jól megélni azokat, szorgalommal, alázattal dolgozni és nem szabad belesüppedni a bizonytalanságba.

- Végül aztán visszataláltál a színészethez, csak néhányat kiemelve: játszottál például a Napszállta és a Curtiz című filmekben, most pedig a Keresztanyu című sorozatban alakítod az egyik főszereplőt. Melyik szerep volt eddig a legmeghatározóbb számodra?

- Minden munkám nagyon meghatározó volt. Nem tudom őket rangsorolni, mert mindegyiket másért szerettem.

A Napszállta egy csodálatos élmény volt, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni Nemes Jeles Lászlóval, hamar ráhangolódtam az ő munkatempójára, rengeteget tanultam, érzelmileg is sokat fejlődtem. Minden pillanatát élveztem, a mai napig intenzíven él bennem ez az élmény. A Curtizben kaptam meg életem első női főszerepét. Ráadásul Lengyel Ferencnek lehettem a partnere. Ő egy csodálatos színész, még a térdem is megremegett, amikor először találkoztam vele. A Keresztanyu pedig egy nagyon különleges élmény.

Mindig azt mondom, hogy bemegyek dolgozni, mert tényleg olyan, mintha egy munkahelyre járnék be már másfél éve. Annyira jó azt érezni, hogy tartozom egy csapathoz, ami nem csak néhány hónapra szól. Imádok velük dolgozni, mert tényleg nagyon kedves és profi emberekből áll az egész csapat.

- A Keresztanyuban Harangozó Petrát alakítod. Mennyire volt nehéz megtalálnod az ő karakterét?

- Az első két hétben rengeteget dolgoztunk Petra karakterén Hámori Barbarával, a sorozat showrunnerével. Igazából az elejétől kezdve egyre gondoltunk, de

főként azzal volt sok munka, hogy rögzítsem Petra sarokpontjait. Ő egy elég temperamentumos személyiség, de meg kellett találnom azt a finomságot, ami egyébként megvan benne.

- Te is egy elég karakán csajnak tűnsz. Petra hasonlít rád?

- Bizonyos értelemben igen, mert mertem magamból is beletenni.

Egyébként szerintem mi jóban lennénk Petrával: bírja a kritikát, lehetne vele őszintén beszélgetni. Bár néha azért beszólnék neki, hogy “figyu már, ezt egy kicsit túlreagáltad, nem gondolod?”. És biztos, hogy eleinte ellenkezne, de aztán belátná, hogy igazam van.

- Van álomszereped, olyan karakter, amit egyszer mindenképp el szeretnél játszani?

- Persze!

Egyszer nagyon szeretnék egy olyan karaktert alakítani, mint Charlize Theron A rém című filmben.

Ez például egy álomszerep, amikor a beauty csapat is azon dolgozik, hogy nagyon meghökkentő eredményt érjenek el. Erre nagyon vágyom.

- Az látszik, hogy rajongásig szereted, amit csinálsz. De mivel foglalkozik Dobos Evelin, amikor éppen nem dolgozik?

- Igazából ugyanolyan átlagos dolgokkal, mint mindenki más. A barátaimmal, a családdal vagyok, meg hát eljárok enni.

Imádok enni! Főleg nagyon szeretek új ízeket, ételeket megkóstolni. Ezért óriási szenvedélyem, hogy eljárok olyan helyekre, ahol még nem ettem. Tele van a Google térképem szívekkel és zászlókkal. A szívek azok a helyek, ahol már jártam és tetszett, a zászlók pedig, ahol még nem voltam, de nagyon szeretnék eljutni.

Emellett persze nagyon szeretek főzni is, filmezni, sorozatokat nézni. Na meg számítógépes játékokat játszani. Főleg a történetalapú játékokat szeretem, amikor egy-egy akciót megszakít a narratíva, és csak nézned kell a képernyőt, hallod, ahogy a karakterek beszélnek, elemzik a helyzetet, majd megy tovább a játék. Ezek nagyon ki tudnak kapcsolni. Bár forgatási időszakban muszáj áramtalanítani.

- Nemrég indult az év, milyen terveid vannak 2022-re?

- Több projekten is dolgozom ebben az évben, de egyelőre nem árulhatok el többet. Viszont hamarosan már láthatják ezeket a nézők, és nagyon izgulok azért, hogy mindet szeressék.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk