SIKERSZTORIK

DJ Palotai: az előadó-művészet halott

Az egyik legismertebb magyar lemezlovas 25 éve nyomja az ipart. A fiatal generációból leginkább az alázatot hiányolja.

Láng Dávid, fotók: Rewind, Dj Palotai és Corvintető Fb-oldal - szmo.hu
2014. december 29.

1989. december 31-e piros betűs nap volt Budapest éjszakai életében: ekkor nyitott meg a Tilos az Á, a rendszerváltás időszakának legendás szórakozóhelye. Bár a klub közel két évtizede megszűnt, még valami elindult azon az estén, ami viszont azóta is tart. Itt állt először a lemezjátszó mögé Palotai Zsolt, a szakma nagy öregje, akinek bulijaira ma is tömegek járnak – sokszor már azoknak a gyerekei, akiket annak idején szórakoztatott. A negyedszázados évforduló apropóján egész eddigi karrierjét áttekintettük vele, illetve arról is kérdeztük, milyen jövő várhat a klasszikus dj-kre az egyre elterjedtebb laptoposok korában.

- Viszonylag későn, 28 évesen kezdtél zenélni, mivel foglalkoztál azelőtt?

- Sportoló családból jövők, apám labdarúgó olimpiai bajnok lett Tokióban, majd sokáig játékvezetőként is dolgozott. Ebből adódóan közel húsz éven át nekem is ez töltötte ki az életemet. Legtöbbet persze fociztam, de eveztem, teniszeztem és kosaraztam is. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy a mai napig bírom az éjszakázást – egyébként gyakorlatilag kizárt dolog lenne. A másik pedig, hogy a versenyzés olyan tulajdonságokra is megtanított, mint az alázat, szorgalom és kitartás, amelyek a mai fiatalok jelentős részéből hiányoznak. Külön jó volt ebből a szempontból, hogy csapatsportokat űztem, hiszen az egót ez képes legjobban helyre tenni.

Fotó (illetve a címkép is): Toportyan's Visual & Photography

Ha bárki arra kíváncsi, mit csináltam a Tilos az Á előtt, mindig azt válaszolom: vártuk, hogy teljen az idő. Tizennyolc éves koromig Győrben éltem, ahol ha havonta egyszer volt valami érdekes program, az már nagyon jónak számított. Gyakorlatilag semmilyen tervünk nem volt a jövőre nézve. Érettségi után jártam pár évet a Testnevelési Főiskolára, de egy sérülés miatt abba kellett hagynom. Ezután átjelentkeztem gyógypedagógiára, nem mintha ezzel bármi komolyabb célom lett volna, csak egyszerűen nem látszott más alternatíva, sehová nem vettek át. Szóval ez volt a helyzet, tulajdonképpen semmi meghatározó emléket vagy pillanatot nem tudnék felidézni ebből az időszakból. Aztán egyszer csak beindult a Tilos, és minden megváltozott.

Névjegy

Palotai Zsolt 1961-ben született Győrben. 1989-től 1991-ig a Tilos az Á klub művészeti vezetője volt, ebben az időszakban majdnem minden este dolgozott. Pályájának elején a punk, rock, hip-hop, jazz és ethno műfajok laza egyvelegéből mixelt, majd az elektronikus zene, a drum and bass és a breakbeat egyik hazai meghonosítója lett.

1991-től a Tilos Rádió zenei főszerkesztője, ma is heti szinten két műsort vezet az adón, egyedüli alapítóként. Az egyik legkeresettebb magyar dj-nek számít, Rewind nevű partisorozata 15 éve jelentkezik minden szerdán valahol Budapesten (az utóbbi években a Corvintetőn), és még számos klubnak illetve fesztiválnak stabil fellépője országszerte. Sokakkal ellentétben még most is CD-ről játszik, sőt, csak nemrég, a szakmában szinte utolsóként tért át erre a bakelitlemezekről

- Hogy kerültél be abba a társaságba, az alapítók közé?

- A TF-re első körben nem vettek fel, így mielőtt újra megpróbáltam, egy évig itt dolgoztam Budapesten. Ebben az évben szó szerint senkit nem ismertem, tökéletesen egyedül voltam a városban. Munka, alvás, és ennyi – így teltek a napjaim. Majd elvittek katonának, mi voltunk az utolsó évfolyam, ahol az előfelvételiseket az egész országból egy helyre rakták. Rengeteg érdekes arccal kerültem ilyen módon össze, és amikor leszereltem, ismertem szinte mindenkit a városban. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy én a szociális tőkémet teljes egészében a katonaságnak köszönhetem. Kialakult egy nagy baráti társaság, akikkel fokozatosan odaszoktunk a Mikszáth Kálmán téri Bakony étterembe. Az ugyanis majdnem mindig üres volt, így bármikor kényelmesen elfértünk.

A hely tulajdonviszonyai elég tisztázatlanok voltak, ennek köszönhetően tudta elintézni valahogy Vova (a Tilos az Á alapítóinak vezéralakja, nagyinterjúnkat itt olvashatjátok vele – a szerk.), hogy megkapjuk az üzemeltetési jogot. De mi azután is leginkább csak magunknak és a tágabb ismeretségi körünknek akartuk csinálni az egészet. Mégis, amikor 1989 szilveszterén kinyitottunk, ott volt az egész város. Minket lepett meg legjobban ez a mindennél nagyobb siker. És idővel nemhogy lecsengett volna, csak egyre nagyobb lett.

A rendszerváltás környékén. Jobbra Vova, balra utóbbi párja, Marosi Zsófi (forrás: Fortepan)

- Miért lett dj belőled, a hangszeres zene soha nem vonzott?

- Nem, ez az egész úgy indult, hogy mindannyiunk közül (voltunk vagy nyolcan-tízen szervezők) nekem volt a legtöbb zeném, főleg bakelitek és kazetták. Mai szemmel nézve nyilván már őskövület mind, de akkor nagy dolognak számított. Emiatt kézenfekvőnek tűnt, hogy én legyek a zenei felelős. De az elején még kávét is főztem, meg sört is csapoltam mellette.

Bent guggoltam a pultban az asztal alatt, mert oda volt beépítve a lejátszó, emlékszem, állandóan a fejemre öntötték az italokat.

Szóval elég kaotikus volt. Aztán egy idő múlva lett rendes színpad az egyik sarokban, akkor engem is oda költöztettek egy üvegkalitkába. Majd eltelt még egy kis idő, és keverőt is sikerült szerezni. Így alakult a dolog szépen lassan. Közben pedig én is egyre inkább belejöttem, hiszen ne felejtsük el, mindent magamtól kellett megtanulnom.

- Az elektronikus zene hazai úttörőjének tartanak, de az elején még teljesen más stílusok jellemeztek. Hogyan történt és milyen éles volt az átmenet a kettő között?

- Az igazi fordulat a Tilos Rádió indulása után jött, mégpedig abban a két évben, amikor nem volt frekvenciánk. A munkát viszont addig se hagytuk abba, egy Fő utcai foglaltházból készítettük a műsort, amit gyakorlatilag csak ott az épületben lehetett fogni. Szóval egyfajta házi rádióként működtünk, nagyon szűk hallgatóság előtt. Miután újra elkezdtünk sugározni a nagyközönségnek, mindenki meglepődött, mert azt gondolták, onnan fogjuk folytatni, ahonnan abbahagytuk. De mi közben két évet haladtunk előre az időben, így senki nem értette, honnan jött ez a stílus, amit nyomunk. Nem csoda, hiszen annak a generációnak, aki nem ezen nőtt fel, az elektronikus zene egyenlő volt a diszkóval.

A Tilos Rádióról

A Tilos volt az első magyar független rádióadó, amely 1991. augusztus 21-én kezdett sugározni Budapesten engedély nélkül, egy joghézagot kihasználva. Indulásához a Tilos az Á szolgált bázisként, nevét is innen kapta. Az első hónapokban a délelőtt kazettára felvett műsorok délután kerültek adásba, kétszer-háromszor hetente. Főképp zene ment, de mellettük megjelentek riportok és interjúk is. A kezdeti, háromszor négy órás adásidőt egy év alatt heti 140 órára növelték, és nap mint nap bizonyították a teljesen nonprofit, közösségi alapú rádiózás létjogosultságát és működőképességét.

A hatályba lépett frekvenciatörvényhez alkalmazkodva 1993 nyarán felfüggesztették az illegális sugárzást, és stúdióalapítási engedélyért folyamodtak a hatóságokhoz, amelyet 1995 tavaszán kaptak meg. A legális Tilos Rádió 1995. szeptember 1-jétől volt hallható a hét minden napján, este 22 órától másnap reggel 10-ig. A nap további óráiban ugyanezen a frekvencián szólt a Civil és a Fiksz Rádió, melyekkel megosztva kapták a sugárzási lehetőséget. Ez volt a Tilos legendás korszaka, amikor rendkívül progresszív zenei világa, valamint szokatlan hangvételű beszélgetős műsorai révén a hazai rádiózás és a budapesti közélet meghatározó színfoltja lett.

(Forrás: Wikipédia)

2001-ben

- De te sem ezen nőttél fel, mégis, amikor először meghallottad, egyből beleszerettél?

- Nem, az elején nekem se tetszett. Valószínűleg azért, mert rosszakat hallottam, és sokkal több illetve jobb más zene volt akkor még. Az első korai technozenéket például még külföldiek hozták le nekem, de ezek alig hagytak nyomot bennem. Engem igazából akkor fogott meg ez az egész, amikor a Mo’Wax nevű kiadónak köszönhetően bejöttek a lassabb, kevésbé darálós műfajok. Ezeknek sokkal jobb volt a ritmikája a technóhoz és a house-hoz képest, nem az állandó négynegyedes lüktetés dominálta őket. Viszont itthon eleinte nem voltak ilyen lemezek, Bécsbe kellett kijárnunk, hogy beszerezzük őket. Aztán szerencsére megnyitott az Underground Records, Tommyboy üzlete a Hegedű utcában, úgyhogy attól fogva az lett fő a bázisunk. Én később elég sokáig dolgoztam is ott.

- A fellépések és a rádió mellett?

- Inkább csak az utóbbi. Miután eljöttem a Tilos az Á-ból, három évig nem játszottam sehol a rádión kívül. Aztán amikor a 90-es évek közepén elkezdődtek az első acid partyk, Titusz (a Belga és a Carbonfools zenekarok vezetője – a szerk.) engem is elhívott fellépni. Vele egyébként szintén egy lemezboltnak, a Wave-nek köszönhetően ismerkedtem meg. Hozzám hasonlóan ő is gyakran járt oda egy haverjával, és felfigyeltem rá, milyen jó zenéket visznek állandóan. Megkérdeztem őket, lenne-e kedvük rádiózni, és rábólintottak. Így kerültek be mellém a Tilosba. Na szóval ők 94-95 környékén elkezdtek bulikat szervezni, és szóltak nekem, hogy menjek játszani. Kezdetben nem nagyon akartam, de addig fűzték a fejemet, hogy végül meggyőztek.

Fotó: xenipictures

Fotó: Toportyan's Visual & Photography

- Ekkor már teljesen az elektronikus műfajok dominálták a zenédet?

- Igen, de azt tegyük hozzá, hogy végső soron 25 éve ugyanazt csinálom. Én mindig is globálisan tekintettem a zenére, nem tartottam magam se ilyen, se olyan dj-nek. Ez a fajta beskatulyázás rettentő népszerű és sajnos szinte elkerülhetetlen. Például a fesztiválok szervezői a mai napig drum and bass előadónak könyvelnek el, így szinte mindig ilyenekkel raknak össze. Miközben én a basszus-szcénában kvázi kívülállónak számítok, hiszen rengeteg mást is játszom. De ugyanígy említhetném a breakbeatet és a hiphopot is, amelyekkel szintén foglalkozom, mégsem lehet besorolni egyikhez sem. Amennyire lehetséges, próbálok minden műfaj felé nyitott maradni – még úgy is, hogy ez jócskán megnehezíti a dolgomat.

- Mit tartasz a legfőbb kihívásnak ebben a szakmában?

- Nekem az a hitvallásom, hogy minden alkalommal nulláról indulok. Amit odáig csináltam, azt el kell felejteni és

úgy kell játszani, mintha az utolsó buli lenne.

Meg kell találni az egyensúlyt, hogy azokat is kielégítsd, akik rendszeresen járnak a fellépéseidre, valamint azokat is, akik akkor hallanak először – és adott esetben nem is szeretik a műfajt. Azt szoktam mondani, hogy az előbbieknek nem nagy kunszt játszani, de ha az utóbbiak is úgy mennek haza, hogy „basszus, nem is tudtam eddig, hogy ez ilyen jó”, na az már valami. Aztán lehet, hogy otthon meghallgatva már azt mondják majd, „mi ez a szar?”, de az már lényegtelen. Egy dj feladata annak elérése, hogy az adott pillanatban és környezetben mindenkit megfogjon az általa játszott zene, és mindig kihozza minden zenéből a maximumot.

Fotó: Toportyan's Visual & Photography

Rövid felvétel egy 2011-es Rewind-buliról:

- A legtöbben a visszafogottságodat emelik ki veled kapcsolatban, tökéletes ellentéte vagy a harsány, „nem látom a kezeket” típusú dj-knek. Tudatosan akartál kontrasztot teremteni a többiekhez képest, vagy eleve ilyen vagy a mindennapokban is?

- Nyilván nagyrészt a személyiségemből fakad ez a dolog, elég nyugodt ember vagyok, nem az a tombolós fajta. Viszont épp mostanában történt, hogy lejött valaki Rewindra, aki utoljára vagy tíz éve látott játszani. Utána azt mondta nekem, nem gondolta volna, hogy én is ilyen csápolóssá válok. Valamelyik Szegedi Ifjúsági Napok után pedig szó szerint olyan címmel jelent meg kritika rólam, hogy „Palotaiból Sterbinszky lett”. Szóval úgy tűnik, magamhoz képest azért érzékelhető a változás, még ha akkora aktivitást továbbra se produkálok, mint sokan mások. Néha meg kell őrülni a színpadon, a fiatalok el is várják ezt tőled – különben ott értetlenkednek, miért állsz egy helyben, miközben ők nem bírnak magukkal.

- A negyedszázad alatt gondolom nem egyszer cserélődött ki a közönséged. Hogy kezelted ezt a helyzetet, lépést tudsz tartani az aktuális trendekkel és igényekkel?

- Gyakran megkapom azoktól, akik régen jártak a bulijaimra, hogy miért nem nekik játszom, miért a fiataloknak. Erre azt szoktam válaszolni, hogy én mindig a fiataloknak játszottam, csak te akkor voltál fiatal, ők meg most. Ezeknek az embereknek a számára én akkor lennék vonzó, ha ma is ugyanazt csinálnám, mint tíz meg húsz évvel ezelőtt. De ez egy nagy csapda, hiszen megakadályozza a megújulást. Olvastam egy interjút a KFT zenekarral, amiben azt mondják, felesleges új számokat írniuk, hiszen egyszerűen nincs rá igény – a közönségük azt várja el, hogy a régi nagy slágereket játsszák. Szerintem ezen felül kell emelkedni, nem egészséges, ha valaki csak a múltból él. Nekem szerencsém van, mert

egész életemben fiatalok között voltam, így nem hagytak megöregedni. palotai8

- Mit gondolsz azokról a véleményekről, hogy a dj-zés, mint olyan, sehol sincsen az élő zenéhez képest, hiszen gombokat nyomogatni bárki tud?

- Nagyon fontos itt különbséget tenni a klasszikus értelemben vett dj-k (ez ugye disc jockey, vagyis lemezlovas – a szerk.), és a manapság egyre rohamosabban terjedő laptoposok között. A szoftverek megjelenése óta magára az emberre tényleg nem hárul semmilyen feladat, és sajnos a 25-30 év alatti korosztályban ma már csak ez a jellemző. Zeneírásból önmagában nem lehet megélni, így mindenkinek el kell mennie játszani, ami miatt rettentően felhígult a szakma. Attól, hogy valaki jó a stúdióban, még közel sem biztos, hogy a színpadon is megállja a helyét, hiszen két külön műfajról van szó. De mivel a szoftver megold mindent, nem is kell érteniük hozzá. Ezért gondolom, hogy

az előadó-művészet gyakorlatilag halott: ha kiállsz egy géppel, amin csak a play gombot kell megnyomnod, akkor hogy jön át a személyiséged?

Ráadásul ha be van állítva a program mondjuk egyórás játékidőre, de a következő fellépő késése miatt rád szólnak, hogy kéne játszani még tíz percet, jönnek a gondok. Előfordult már, hogy a backstage-ben mondták a szervezők: most azonnal menjek, mert elfogyott a zenéje az előttem lévőnek, és improvizálnia kellene, de azt nem tud. Ennél szerintem kevés nevetségesebb, vagy inkább kiábrándítóbb dolog van. Egy rendes dj-nél minden ott történik a helyszínen, én is 100 százalékban jelen vagyok az összes fellépésemen. Hozzáteszem, a szoftvert is lehetne kreatívan használni, például úgy, hogy ott helyben rakod össze vele a különféle sávokat. De ezzel is ezerből maximum egyvalaki él, a többieknél csak a konzerv van.

Fotó: Toportyan's Visual & Photography

Extázis 10-től 7-ig – portréfilm Dj Palotairól 2002-ből:

- Az utóbbi években egyre több dj játszik főműsoridőben a fesztiválok nagyszínpadán, ők is jellemzően az utóbbi kategóriába tartoznak. Mit gondolsz, hogy válhattak belőlük ekkora világsztárok?

- Szerintem elsősorban maga az elektronikus zene lett hihetetlenül népszerű, és ezt, vagyis a műfaj áttörését használták ki. De közben nagyon sokan annyira az egójukat tolják előtérbe, hogy jószerével nem is számít, mit játszanak. Az emberek a név és a köré épített brand miatt járnak a bulikra, holott ennek baromira másodlagosnak kellene lennie. Mégis, manapság inkább az nem számít szinte egyáltalán, milyen a zene az adott bulin – a nagy többséget csak az érdekli, hogy élőben láthatja az adott világsztárt. Attól függetlenül, hogy semmit nem csinál, csak produkálja magát.

- Említetted az elején, hogy a sportolói múltadnak köszönhetően bírod a mai napig az éjszakázást. Mégis, sosem fordult meg a fejedben, hogy visszavegyél a tempóból?

- Annyi biztos, hogy a regenerálódás például már sokkal nehezebben megy. A vasárnap-hétfő mindig halál, olyan vagyok, akár egy zombi. Az a legrosszabb, amikor egymás után játszom, hogy az adrenalin miatt akkor is alig tudok aludni 5-6 óránál többet, mikor lenne rá lehetőségem. Egyébként pont apámmal beszéltem róla, hogy ez az érzés hasonló lehet ahhoz, mint amikor a sportolók leállnak – ők is nagyon nehezen tudnak kiszakadni az addig megszokott életritmusból. A színpad tényleg mágikus hely. Nem véletlen, hogy az öreg színészek is, akik egyébként már alig élnek, szó szerint megfiatalodnak a közönség előtt. Amíg tart az előadás, semmi bajuk, de ahogy meghajolnak és lejönnek, egyből véget ér a varázslat.

Karácsonyi mix a Tilos Rádióból:

- Mennyire vagy bizakodó a szakma jövőjét illetően?

Majd ha ismét a zene lesz a legfontosabb, és nem a marketing meg az egó, akkor van esély pozitív változásra. Addig viszont nem nagyon látok semmit, ami bizakodásra adhat okot. Szinte mindenkiből hiányzik az alázat, a mások munkássága iránti tisztelet. És most nemcsak az előadókról beszélek. Mondok egy példát: hat éve megy a Rewind a Corvintetőn minden szerdán. Mivel idén a szilveszter pont szerdára esik, és egyben annak az évfordulója is, hogy 25 éve vagyok a pultban, még szeptemberben megkerestem a szervezőket, nem csinálhatnánk-e mi a szilveszteri bulit. Tudod, mi volt a válasz? „Szó sem lehet róla, Tesco Disco lesz, ahogy három éve mindig.” Aminek már a neve is elárulja, mi a nyerő manapság. Ha pedig ott nem csinálhatom meg ezt a bulit, akkor inkább sehol sem játszom 31-én. Hát itt tart a szakma 2014-ben.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

SIKERSZTORIK

Oroszlánokkal alszik a magyar Maugli, aki már gyerekként rögtön egy anakondát vett magának

Flaskay Dániel jelenleg egy zanzibári vadállatmentő központ állatgondozási igazgatója, és napi rutinjai között szerepel az elefánt-pedikűr és a majompelenkázás is. Nemrég megtámadta egy oroszlán, és végül egy gepárd nyalogatása mentette meg a lábát.

Tóth Noémi - szmo.hu
2024. június 16.

A csillogó szemű, kisportolt testű fiatal srác régen nem gondolta volna, hogy végül a világ számos országában ismert állatszakértő lesz, aki tigriseket nevel és gepárdokat ment. Flaskay Dániel, azaz a magyar Maugli 9 évesen már tudta, hogy állatokkal fog foglalkozni, de mivel hiperaktív gyerek volt, szülei beíratták vízilabdára – ami ugyan jól ment neki, de érezte, hogy valami hiányzik.

Aztán 12 évesen megvette első állatát, amely nem a szokásos aranyhörcsög volt, hanem konkrétan egy 3 méteres anakonda. Egy magazin apróhirdetésében látta meg az eladó óriáskígyót, és a szüleinek csak annyit mondott, hogy kimegy a kanálishoz a gyáli otthonuk közelében. Ott találkozott az eladóval, aki egy zsákban adta oda neki az anakondát. Dani izgalmában meg sem nézte az állatot, csak hazaszaladt vele, és az apjának annyit mondott, hogy fogott egy vízisiklót – de persze az apját nem tudta becsapni. Az újdonsült szerzemény ráadásul nem sokat teketóriázott, rögtön két helyen is megharapta a kisfiút, és bár az anakonda nem mérgeskígyó, Dani tudta, hogy az állat nem maradhat nála. Elvitte hát egy állatkeresekedésbe, ahol az eladó nézett nagyokat, de felajánlotta, hogy becseréli neki egy bébi tigrispitonra és egy vörösfarkú boára. Ezt követően már átgondoltabban viszonyult az állatokhoz, kígyótenyésztő vált belőle, és egyre inkább érezte, hogy ez az ő útja.

17 évesen kijutott New Yorkba, egy speciális zoológia képzésre, de mielőtt elkezdte volna a tanulmányait, meg akart tanulni rendesen angolul. Összekötötte a kellemeset a hasznossal, ezért eleinte egy állatkertben önkénteskedett, ahol magabiztos nyelvtudásra tett szert. A kint töltött évek alatt beteljesítette a saját amerikai álmát, és saját állatkereskedést nyitott a spórolt pénzén New Jersey-ben. Csupa szokatlan jószágot, például kígyókat, büdösborzot (amely állítása szerint nem is büdös, viszont jófej) és cukormókust árult, de hét év után eladta az addigra felkapott kereskedést, mivel erős honvágya lett. Amikor hazajött, eléggé depressziós lett, nem tudott magával mit kezdeni, míg végül a felsőlajosi magán ZOO-ban találta meg a boldogságot, ahol olyan szerencséje volt, hogy egy nemrég született fehér tigriskölyköt nevelhetett fel. Nem zavarta a kevés fizetség, hiszen úgy érezte, hogy végre hazatalált.

Onnan a debreceni állatkertbe ment dolgozni, kizárólag a szakmai előrelépés miatt, hogy új fajokkal, például zsiráfokkal és vízilovakkal dolgozhasson. Dani elmondása szerint az utóbbi állat ugyan évi ötezer ember halálát okozza Afrikában, de ugyanannyi idegvégződése van, mint az embernek, és az egyik idős víziló egyenesen imádta, ha a nyelvét vakarta. Flaskay Dániel fontos vezérelve, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki a rábízott állatokkal, hogy azok ne féljenek az embertől, hiszen a stressznek sok negatív hatása van – például ezért bújnak el gyakran az állatok az állatkertekben a látogatók elől. Amikor arról kérdezem, hogy mi a titka annak, hogy „állatokkal suttogó” lett, azt feleli, hogy „én őszintén azt gondolom, hogy ez egy velem született tehetség, hogy engem ilyen jól megértenek az állatok, és közel engednek magukhoz, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. Természetesen rengeteg türelem és kitartás kell, mire egy állatnak teljesen elnyerem a bizalmát. Hiszem, hogy ha egy állat közel áll a gondozójához, és nem csak a takarmányt dobják be neki, az neki is sokkal jobb!”

A következő állomás Görögország volt, ahová az igazgató kiküldte egy konferenciára, mivel annyira bevált az ottaniaknak, hogy maradásra bírták. A tréning egyébként arról szólt, hogy hogyan lehet altatás nélküli vizsgálatra trénelni állatokat: például ha egy vadmacskának meg kell vizsgálni a lábát, akkor ahhoz ne kelljen kockázatos altatást végrehajtani rajta. Az motiválta arra, hogy Görögországban maradjon egy helyi állatkertben, hogy újabb sokféle fajt ismerhet meg alaposabban, a pingvintől a gibbonon át az orrszarvúig és az elefántig. Utóbbiról tudni kell, hogy alapból rengeteget sétálnak a természetben, ezért fogságban muszáj a körmeiket ápolni. Dani megtanította arra az elefántokat, hogy feltegyék a lábukat, és zokszó nélkül tűrjék, hogy reszelik és flexelik a lábkörmeiket. Az itt töltött 3 és fél év után azonban betört a Covid, de ez sem jelentette a pályája végét.

A magyar Maugli – már eleve hihetetlen – karrierje akkor lépett egy új szintre, amikor kapott egy levelet egy Zanzibáron működő menhelytől, hogy pont ilyen tapasztalatú embert keresnek igazgatónak. Először nem vette komolyan a felkérést, de a vadállatmentő központ kitartóan ostromolta őt, és két hónap tárgyalás után Dani végül Zanzibáron találta magát, ahol zsiráfok, elefántok és leopárdok között folytathatta kalandos életét. Teljesen más kultúrához és körülményekhez kellett szoknia ott, infrastruktúra nélkül, de megérte, mert élete legszebb pillanatait ott élhette át.

Pont akkor született ott is két fehér oroszlán, amiket ő nevelhetett fel – mivel az anyjuk elpusztult –, és teljesen egyedül nevelhette fel az ő kis „tündérét”, Zafirát is, a pumakölyköt. Mivel ez a faj is a kipusztulás szélén van, végül őt visszaengedték a vadonba, amitől Dani szabályosan lelkibeteg lett, és máig könnyekig hatódik, ha a közös fotóikat nézi.

Amikor arról kérdezik, hogy mit csinál pontosan Zanzibáron, elmondja, hogy gyakorlatilag egy edukációs túrát vezet az állatok megismerésével és megérintésével, de etikus módon, azaz nála nincsenek begyógyszerezett meg kikötözött állatok. Olyan állatokkal is foglalkozik, amelyek kizárólag Zanzibáron élnek – ilyen a vörös kolobusz majom, amelyet babaként még pelenkázik is –, és olyanokkal is, amelyeket gazdag arab sejkek „selejteznek le” hozzájuk, amikor rájönnek, hogy gepárd nem eléggé domesztikálható cicus.

Egyszer egy elefánt két méterrel odébb repítette a vízbe az agyarával, olyan ereje van, úgyhogy Dániel előszeretettel emlékezteti több százezres rajongótáborát arra, hogy ezek a csodálatos lények mindig vadállatok maradnak – és sajnos egy pár hónappal ezelőtti oroszlántámadás őt is élénken emlékeztette erre. Az történt ugyanis, hogy amikor Dani bement a fehér oroszlánokhoz, csak a nősténnyel foglalkozott, a hím pedig féltékenységből ráugrott hátulról, és belefúrta a karmait, valamint a lábát is elkapta. Ahogy gondozója nem tudott megmozdulni, és megérezte a kétméteres állat erejét, elfogta a rémület, de aztán látta az állat testbeszédén, hogy nem akarja megölni, ezért szép lassan kihátrált a ketrecből.

Az igazán abszurd történet azonban csak ezután kezdődött, mivel Dani félt, hogy elfertőződnek a sebei, a zanzibári kórház felé vette az irányt, amely egy ablak és tető nélküli, rozoga épület volt, az állítólag orvos pedig egy konyhai sütőben fertőtlenített tűvel és cérnával, érzéstelenítés nélkül varrta össze őt öt helyen. A borzalmasan fájdalmas beavatkozás végén az „orvos” adott neki 20 tablettát bármiféle instrukció nélkül, hogy vegye be, de Dani inkább a józan eszére hallgatott, és szerzett antibiotikumot. Attól a háta ugyan helyrejött, de a lába sajnos a gyógyszer ellenére elfertőződött, amitől a legjobban tartott. Ekkor jött neki az a mentő gondolat, hogy a gepárdok nyála sebgyógyításra alkalmas lehet, és bement megnyalogattatni a sebes lábát a gepárdokhoz (amely egyébként állítólag kifejezetten kellemetlen érzés, mert rendkívül érdes a nyelvük felülete). A blöff működött, a lába pedig egy héttel később valóban meg is gyógyult. Utána visszament az oroszlánokhoz, akik ugyanúgy fogadták, mint azelőtt, és az életük visszaállt a régi kerékvágásba.

Arra a kérdésre pedig, hogy ennyi extrém élmény és különféle egzotikus faj gondozása után milyen céljai vannak még, azaz mi van még a bakancslistáján, a magyar Maugli így reagált: „Ez egy olyan szakma, ahol mindig van hova fejlődni, tehát mindig azon leszek, hogy fejlesszem magam, és még többet tudjak segíteni az állatoknak. És nekem is van egy nagy álmom, amivel minden nap nyugovóra hajtom a fejem: egy saját vadállatmenhelyet létrehozni, ahol a világ egész területéről menteni fogjuk az állatokat, és ha lehetséges, vissza is fogjuk őket vadítani, hogy visszakerülhessenek a vadonba! Természetesen lesz olyan állat is, akivel ezt nem lehet majd megtenni, számukra mi leszünk az Utolsó Menedék, ahol stresszmentesen, nélkülözés nélkül élhetik le az életüket.”

Kapcsolódó

„A minőségi csokoládéhoz elég három alapanyag” – Gyöngyvér a világ legjobb ültetvényein leste el a kakaóbab feldolgozásának trükkjeit

Hobbinak indult Sára-Gulyás Gyöngyvérnél a csokikészítés, azóta viszont csak ebből él. Extrém bonbonjaival világversenyeken szerzett érmei neki csak a hitelességhez kellettek, és igazán a csokikészítő workshopok éltetik.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Richárd egy balesetben elveszítette a lábát, teste 70 százaléka megégett – az orvosok már lemondtak róla, ő viszont világbajnokságra készül

Egy tragikus, kis híján végzetes nap az egész életét megváltoztatta, annak ellenére, hogy a sport már korábban is az élete része volt.

Malinovszki András / Fotó: Kecskeméti Televízió - szmo.hu
2024. augusztus 05.

Egészen hihetetlen történet Fejes Richárdé, a tizenöt éves fiúé, aki egy brutális balesetet élt túl.

Richárd motoron ütközött egy autóval, mindkét jármű kigyulladt, a benzin pedig ráfolyt a ruhájára, ami miatt teste hetven százaléka megégett. Az orvosok alig láttak esélyt a túlélésére, de valami csodával határos módon mégis felépült – idézi vissza a balesetet a Blikk.

Fejes Richárd, aki egyik lábát elvesztette és testét máig hegek borítják, mégis próbál pozitívan gondolkodni és élvezni az életét. A sportban találta meg a vigaszt, amit a tragédia után sem hagyott abba.

„A barátaimmal fürödtünk egy tóban, és hazafelé tartottam, amikor a növényzettől nem vettem észre egy táblát, és a kereszteződésben egy kilencven kilométer/órás sebességgel közlekedő autó elütött. Harminc métert repültem, a motor pedig kilencven méterre állt meg onnan” – mesélte Richárd a drámai pillanatokat.

„Felkeltem az árokban, tudtam, hogy nagy baj van, de fájdalmat nem éreztem. Még a szüleim telefonszámát is le tudtam diktálni. A tűzoltók kiérkezése után ájultam el, és csak három héttel később ébredtem fel.”

Richárd édesapja, Fejes István éppen akkor ért a helyszínre, amikor fiát ásványvizekkel oltották el. A kocsiban ülő nő, a sofőr felesége locsolta le.

Az aggódó apuka elmondta, hogy fia sarka leszakadt, a sípcsontja, a combcsontja, a keresztcsontja és a szeméremcsontja eltörött, a csuklója pedig megrepedt. Az orvosok szerint az égési sérülések az élettel összeegyeztethetetlenek voltak.

Richárdot először a kecskeméti kórházba vitték, majd négy órával később már Budapesten, a Honvédkórházban volt.

Tízórás műtét során eltávolították a megégett bőrt, amputálták a lábát, és vasakat tettek az ép végtagjába.

Nyolc hétig életveszélyben volt, összesen tizennégyszer operálták meg. Az elviselhetetlen fájdalmak miatt három hétig mesterséges kómában tartották, és csak felébredése után szembesült azzal, hogy elvesztette a lábát.

„Gyorsan elfogadtam, a lényeg az volt, hogy túléljem, nem a lábam számított” – mondta a fiatalember, aki ötévesen kezdett el küzdősportolni, és tizenhárom éves koráig versenyzett. Brazil jiu-jitsuban hat bajnoki címet, diákolimpián első helyezést ért el, és összesen hetvenkét érmet szerzett.

A tragédia óta Richárd felvette a kapcsolatot az őt elgázoló autóssal, akire egyáltalán nem haragszik. Inkább a jövőre koncentrál. Az édesapjával kezdte meg a rehabilitációt és a kemény edzéseket. Majdnem egy évet Kanadában éltek, ahol elkészítettek számára egy méregdrága, speciális protézist.

Azóta több mint negyven kilót szedett magára és kiváló parasportolóvá vált. Fekvenyomásban tavaly megnyerte az Európa-bajnokságot, Grúziában négy aranyérmet szerzett, most pedig már a világbajnokságra készül.

„Több mint százötven kilót ki tudok nyomni, és minden második nap edzek. Nyilván nem kell mindenkinek versenyeznie, de engem a tréningek segítettek átlendülni a mélypontokon”

– tette hozzá.

Nemcsak magára gondol azonban, amikor edz: „Szeretnék erőt adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek” – fogalmazta meg másik célját Fejes Richárd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Tanárnak nézték az osztálytársai az ország legidősebb, 71 éves frissdiplomását

Szegedi Dezsőt 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára is.

H. M. - Fotó: RTL - szmo.hu
2024. május 26.

Szegedi Dezső, az ország legidősebb egyetemistája az iskolai élményeiről számolt be az RTL-nek.

A 71 éves Szegedi arról is mesélt a tévécsatornának, hogy milyenek voltak az egyetemi évek, amit ráadásul nappali tagozaton végzett el.

Szegedit 68 évesen vették fel a Miskolci Egyetemre. A színművész határozottan emlékszik az első napjára.

"Első szemeszter, első óra. Mentem a folyosón végig, és fiatalok nézték, hogy ki ez az öreg és következő: jónapot tanár úr, azt hitték, hogy tanár vagyok"

- emlékezett vissza a színművész, aki azt is elmondta: volt, amikor éjszaka kettőig írt beadandót munka mellett.

Szegedi egy ma már nem létező miskolci városrészről, Gordonról írta a szakdolgozatát. Ezzel a kutatómunkával nemcsak emléket szeretetett volna állítani a miskolci roma muzsikosoknak, hanem meg szerette volna azt is mutatni a fiataloknak, hogy tanulni sohasem késő.

Kapcsolódó

1500 tanár dolgozhat diploma nélkül a közoktatásban

A Népszava mindezt abból a válaszból számolta ki, amit Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára adott Kanász-Nagy Máté országgyűlési képviselő (LMP) írásbeli kérdésére.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK

Megvan a következő magyar űrhajós, az autóiparból emelkedik a csillagok közé Kapu Tibor

44 évvel Farkas Bertalan után megvan a következő magyar űrhajós. Nemsokára a NASA-nál fejezi be kiképzését Kapu Tibor és a tartalékos Cserényi Gyula.

FM. Kép: MTI/KKM - szmo.hu
2024. május 27.

Megvan a végleges döntés a következő magyar űrhajósról – derül ki a külgazdasági és külügyminisztérium közleményéből. A szakértői bizottság végleges döntése alapján Kapu Tibor lehet az az ember, akit Magyarország hosszú évtizedek után ismét a világűrbe küld, míg a tartalék űrhajós Cserényi Gyula lesz, ők fogják elvégezni a kiképzés utolsó fázisát.

A kiválasztott Kapu Tibor 32 éves gépészmérnök, aki eddig leginkább az autóiparban dolgozott, és főleg akkumulátor-fejlesztéssel foglalkozott.

Vele azonos kiképzést kap a 35 éves villamosmérnök, Cserényi Gyula, aki szükség esetén helyettesíti őt, máskülönben a Földről segíti majd a küldetését.

240-en jelentkeztek a küldetésre, akik közül a szakértők végül kiválasztottak négy jelöltet. Ők mindannyian komoly kiképzésen estek át az űrdinamikától kezdve a könnyű repülőgépes pilótakiképzésen át a különböző fizikai tesztekig és tudományos munkákig. Végül közülük választották ki Kaput és Cserényit. Ők ketten hamarosan az Egyesült Államokba utaznak, ahol az amerikai űrkutatási hivatal (NASA), illetve egy szerződés alapján az Axiom Space nevű vállalat fogja biztosítani a kiképzésük utolsó fázisát.

Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt vált az első magyar űrhajóssá, és most küszöbön áll a következő magyar küldetés – magyarázta a bejelentés apropóján Szijjártó Péter miniszter –, a kormányzat ugyanis a tudományos és ipari fejlesztések, vívmányok tökéletesítése érdekében nemzeti kutatóűrhajós programot indított. A magyar űripar a fejlett nemzeti iparágak közé tartozik Szijjártó szerint, a tesztek pedig nagymértékben segíteni fogják a magas hozzáadott értékű, high-tech szektorok, például az egészségtudomány fejlődését.

Kapcsolódó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk