KULT

Napi szinten feszegetik határaikat a profi táncosok – ha azt hiszed, ez csak "ugrabugrálás", tévedsz

A Coincidance Táncszínház az első, gyakorlatban is üzleti alapon működő táncegyüttes Magyarországon. Vezetőjük arról mesélt, hogy sikerült ezt elérniük és milyenek a mindennapjaik.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. március 11.



Hogyan lehet tánccal visszaadni egy mindenki által ismert, évszázadok óta játszott történetet? Kiből lehet jó táncos, milyen áldozatokat kell hozni ezért, és egyáltalán kik járnak manapság táncelőadásra? Miért káros, hogy a magyarországi együttesek jó részét az állam tartja fent?

Erről beszélgettünk Gyulai Júliával, a tíz éve alakult, tavaly ősz óta pedig professzionális társulatként működő Coincidance Táncszínház vezető koreográfusával.

– Úgy tudom, hogy az írek nemzetközi tánc-nagyhatalomnak számítanak. Valóban így van ez?

– Én ezzel az állítással egyáltalán nem értek egyet. Az ír szteppben nyilván ők a legjobbak, hiszen a saját néptáncukról van szó. Gondolj csak a magyar néptáncra, fel sem merül a kérdés, hogy felér-e benne bárki a magyarokhoz. Ebben nincs ennél nagyobb varázslat, például klasszikus balettben vagy kortárs táncban nem gondolom, hogy kitűnnének a nemzetközi mezőnyből.

Az persze vitathatatlan, hogy az ír szteppel sokkal többen foglalkoznak Írországon kívül is, mint más népek táncaival.

Ebben szerintem egyedül Michael Flatley érdemeit kell keresni: ő volt az, aki egy alapvetően szűk közösségben elterjedt táncformából létrehozott egy olyan show-t, ami túlzás nélkül mindenhová eljutott a világon.

Flatley elképesztően sok emberre hatott, még manapság is akadnak, akik miatta kezdenek el tanfolyamra járni. Nélküle aligha volna ez a helyzet.

gyulaij

Gyulai Júlia

– Rád is hatással volt?

– Nem, nem láttam még előadását, amikor elkezdtem táncolni. Anyukám volt az, aki meggyőzött, hogy mi lenne, ha kipróbálnám az ír szteppet. Így is történt, és bejött.

– Egy több évszázada játszott, mindenki által ismert színházi előadás (például a ti repertoárotokban a Szentivánéji álom) sztoriját hogyan lehet tánccal elmesélni?

– Ez mindig alkotófüggő. Világirodalmi mű esetén egyértelműen az eredeti írott anyaghoz nyúl vissza az ember. Érdemes sokszor elolvasni, kijegyzetelni, megtalálni azokat a súlypontokat, amelyek egy koreográfia keretein belül megfoghatóak. De ami azt illeti, a történetmesélős, cselekményes táncelőadásoknak bizonyos értelemben lejáróban van az ideje.

Persze fontos, hogy legyenek ilyenek is, ugyanakkor a kortárs táncirányzatok már más alapokon nyugszanak: lineáris történetmesélés helyett sokkal összetettebb mondanivalót szeretnének átadni, érzések és asszociációk segítségével.

A tánc hatni tud a befogadóra, kevésbé tud elmondani egy történetet. Ezért nehéz feladat egy konkrét cselekményszállal rendelkező táncelőadás megalkotása, de szerintem izgalmas feladat megtalálni azokat a pontokat például egy Szentivánéji Álomban, amelyeket tánc-alkotó szempontból is meg lehet ragadni.

Szeretnék idén létrehozni egy Csipkerózsika adaptációt, kifejezetten nem történeti szempontból feldolgozva. Ebben a konkrét esetben ilyen lehet például a jóslat önbeteljesítő hatása: az, hogyan vagyunk alárendelve valaminek, ami alapvetően teljesen tehetetlenné tesz minket. Szerintem ez tipikusan olyan dolog, amit nagyon izgalmasan ki lehet fejezni táncban. Amikor csak kiállunk és elmutogatjuk, hogy mondjuk én vagyok XY, aki innen meg onnan érkezett, azt negatív megítélés nélkül, de pantomimnek hívják.

– A zenének mekkora szerepe van?

– Nálam nagy, de szintén az adott darabtól függ, mennyi és pontosan milyen zenét használok. Most például egy Dido és Aeneas előadást próbálunk, aminek a Művészetek Palotájában lesz a bemutatója (azóta már meg is történt – a szerk.), itt nyilván adott a Purcell-opera, erre épül az egész. Ha pedig egyesével összeválogatott zenékről van szó, például a Szentivánéji álomnál, ott jelenetekre lebontva keresgélek – egészen addig, amíg nem találom meg azt, ami maximálisan passzol.

gyulaij3

Jelenetek a Szentivánéji álomból

gyulaij4gyulaij5

– Kiből lehet jó táncos, milyen képességek szükségesek hozzá mindenképp?

– Vannak alapvető adottságok, mint például a csípőizület hajlékonysága, aminek a maximumán nem nagyon lehet változtatni. Fontos a hajlékonyság, az izomzat minősége, mint testi adottság, de fontos például a koncentrációs készség is, ami szükséges ahhoz, hogy az utóbbi kettőn hosszan, kitartóan és eredményesen tudjunk dolgozni. A ritmusérzék, dinamika és koordinációs készség is nagyon fontos, ahogy a megfelelő előadói adottságok is. Nagyon szomorú, ha egy táncos technikailag fantasztikus, mégse tud érvényesülni a színpadon, mert valahogy nincs meg hozzá a kellő kisugárzása. Borzasztóan összetett műfajról beszélünk.

– Neked ezek mennyire voltak adottak az elején, és miben fejlődtél azóta?

– Én eleve nem vagyok képzett táncos, sem művészeti középiskolát, sem balettintézetet nem végeztem. Nem is vagyok az a tipikus balerinaalkat, magas vagyok és erős izomzatom van – hiszen atléta családból származom. Autodidakta-módon tanultam kurzusról kurzusra járva, ezért nem igazán tudom besorolni itthon magamat alkotóként és táncosként sem. Ennek az az előnye, hogy így sokkal kötetlenebb mozgáskultúrám lett, ami koreográfusként nagyon fontos. A saját utamat járom, ami eddig szerencsére bejött.

– A balettos élet árnyoldalairól többször lehetett már hallani, arról, hogy milyen áldozatokkal és fájdalmakkal jár. Rátok mennyire igaz ez?

– Sok mindenben igaz. Fontos tisztázni, hogy bár sokan abban a hitben élnek, hogy mi csak úgy „ugrabugrálunk”, a tánc valójában borzasztóan nehéz műfaj. Egy táncos napi szintű terhelése gyakorlatilag megegyezik egy élsportolóéval. Ha heti egy szünnapunk van, az már jó arány, egyébként folyamatosan vagy tréningezünk és próbálunk, vagy előadásaink vannak.

Állandó a késztetésünk arra, hogy fejlődjön a testünk, ezért folyamatosan a piros zónában vagyunk, hiszen mindig lehet még magasabb, még lazább, még jobb, még kidolgozottabb. Szerintem ez egy csodálatos életvitel.

Ha úgy alakul, hogy egy előadásban nem vagyok jelen aktív táncosként, csak alkotóként, akkor például képes vagyok elmenni próba után még futni, erősíteni, mert elkap az a rettentő kényelmetlen érzés, hogy ma nem mozogtam eleget. Az esti, otthoni levezető nyújtás pedig olyan, mint a vacsora. Folyamatosan feszegetjük a saját határainkat, emiatt természetesen a sérülések megelőzésére is nagy hangsúlyt kell helyeznünk. A gyógymasszőrök és a fizioterepauták aktív részesei a mindennapjainknak.

gyulaij6

Jelenetek a Széttáncolt cipellőkből

gyulaij7

– Hogyan alakult ki a társulat, milyen út vezetett a kezdetektől addig, ahol most tartotok?

– Az egész már 10 éves múltra tekint vissza, amatőr együttesként indult. Én 18 éves voltam akkor, 5 éve szteppeltem és 2 éve jártam klasszikus balettre, illetve modern tánc tréningekre. Tehát igazából sehol nem tartottam, mégis, nagyon pozitív visszajelzés volt számomra az élettől, hogy ennek ellenére felvettek a Táncművészeti Főiskolára. Ekkor kezdtem el lényegesen többet foglalkozni a modern táncokkal, aminek része volt az állandó kísérletezés is a társulattal. Azóta szereztem két szakirányú diplomát, ezzel párhuzamosan vált egyre komolyabbá az együttessel végzett munka. Tavaly szeptember óta vagyunk professzionális együttes, azóta tudunk főállásban dolgozni.

– Mennyire vagytok önfenntartóak?

– Teljes mértékben. Színtisztán üzleti alapon működő együttes vagyunk, amire rettentően büszke vagyok. Hangsúlyozom, hogy üzleti alapról beszélek, nem pedig kulturális TAO-hazardírozásról.

– Ez azért nagy szerencse, nem sokan mondhatják el magukról, hogy meg tudnak élni művészetből.

– Én nem hiszek a szerencsében, sokkal inkább a befektetett munkában. Szerintem nincs rendben, hogy a hazai együttesek jórészt állami fenntartásúak, nyugaton (ahol felnőttem) egyáltalán nem ez a megszokott.

Alapelvem, hogy a művészetnek ugyanolyan piacképes terméknek kellene lennie, mint bármi másnak, amit az ember pénzért megvesz.

A jegybevételeknek (nyilván más bevételekkel, pályázati pénzekkel és egyebekkel együtt) fenn kell tudni tartania az adott produkciót előállító szervezetet. Az igazi probléma az, hogy nálunk a populáris művészetnek van egyfajta pejoratív felhangja, alapvetően gyengébbnek, gagyibbnak tartja a többség. Szerintem ez teljesen téves megítélés, és nagyon örülnék, ha a mi generációnk már máshogy tekintene rá. A felvállalt popularitás egyáltalán nem feltétlenül jár alacsony színvonallal, sőt.

Szentivánéji álom – kedvcsináló videó:

Fairplay – kedvcsináló videó:

– Kik járnak az előadásaitokra, van-e konkrét célcsoport, vagy tipikus életkor?

– Nagyon színes közönségünk van, már csak azért is, mert egymástól nagyon különböző témákat próbálunk megfogni és feldolgozni. A fő profilunkat én a kortárs tánc és az ír sztepp ötvözeteként határozom meg – de ettől még a Széttáncolt cipellők például teljesen más, mint a Fairplay.

Ugyanaz a közönség nem is biztos, hogy be tudná fogadni mind a kettőt, mivel az előbbi egy csillogó gyerekdarab királylányokkal, utóbbi pedig a sportot közelíti meg elég szokatlan látásmóddal.

A Szentivánéji álom pedig már-már feszegeti a popularitás határát, mégis, aki mondjuk elmegy egy musicalre és utána erre, nem feltétlenül lesz vevő rá.

– A külföldi szereplés mennyire perspektíva számotokra?

– Abszolút, bár tavaly nem voltunk külföldön, előtte viszont felléptünk például Mexikóban és Izraelben, idén januárban pedig már jártunk egy rövid turnén Németországban és Dániában. Most elég sok lehetőség körvonalazódik az évre, remélhetőleg minél több meg is valósul, én szeretnék sokat utazni az előadásainkkal. Szerencsére a miénk abszolút nemzetközi műfaj, így a nyelvi különbségek sem akadályozhatják a befogadást.

– Belföldön mik az aktuális célkitűzéseitek, amivel elégedett lennél, ha megvalósulna?

– Ez nehéz kérdés, konkrét célokat most kevésbé látok, inkább az előadói színvonal folyamatos fejlesztését tartom fontosnak. Illetve nagy szükségünk lenne egy saját helyre, mivel jelenleg csak terembérlők vagyunk a Táncművészeti Főiskola régi, Kazinczy utcai épületében. Egy társulat életében nagyon fontos, hogy legyen egy otthonunk, ahol a jelmezektől a díszleteken át a kellékekig mindent tárolni tudunk.

(A Coincidance Táncszínház aktuális előadásairól bővebben hivatalos honlapjukon olvashatsz.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk