Napi szinten feszegetik határaikat a profi táncosok – ha azt hiszed, ez csak "ugrabugrálás", tévedsz
Hogyan lehet tánccal visszaadni egy mindenki által ismert, évszázadok óta játszott történetet? Kiből lehet jó táncos, milyen áldozatokat kell hozni ezért, és egyáltalán kik járnak manapság táncelőadásra? Miért káros, hogy a magyarországi együttesek jó részét az állam tartja fent?
Erről beszélgettünk Gyulai Júliával, a tíz éve alakult, tavaly ősz óta pedig professzionális társulatként működő Coincidance Táncszínház vezető koreográfusával.
– Úgy tudom, hogy az írek nemzetközi tánc-nagyhatalomnak számítanak. Valóban így van ez?
– Én ezzel az állítással egyáltalán nem értek egyet. Az ír szteppben nyilván ők a legjobbak, hiszen a saját néptáncukról van szó. Gondolj csak a magyar néptáncra, fel sem merül a kérdés, hogy felér-e benne bárki a magyarokhoz. Ebben nincs ennél nagyobb varázslat, például klasszikus balettben vagy kortárs táncban nem gondolom, hogy kitűnnének a nemzetközi mezőnyből.
Az persze vitathatatlan, hogy az ír szteppel sokkal többen foglalkoznak Írországon kívül is, mint más népek táncaival.
Ebben szerintem egyedül Michael Flatley érdemeit kell keresni: ő volt az, aki egy alapvetően szűk közösségben elterjedt táncformából létrehozott egy olyan show-t, ami túlzás nélkül mindenhová eljutott a világon.
Flatley elképesztően sok emberre hatott, még manapság is akadnak, akik miatta kezdenek el tanfolyamra járni. Nélküle aligha volna ez a helyzet.

Gyulai Júlia
– Rád is hatással volt?
– Nem, nem láttam még előadását, amikor elkezdtem táncolni. Anyukám volt az, aki meggyőzött, hogy mi lenne, ha kipróbálnám az ír szteppet. Így is történt, és bejött.
– Egy több évszázada játszott, mindenki által ismert színházi előadás (például a ti repertoárotokban a Szentivánéji álom) sztoriját hogyan lehet tánccal elmesélni?
– Ez mindig alkotófüggő. Világirodalmi mű esetén egyértelműen az eredeti írott anyaghoz nyúl vissza az ember. Érdemes sokszor elolvasni, kijegyzetelni, megtalálni azokat a súlypontokat, amelyek egy koreográfia keretein belül megfoghatóak. De ami azt illeti, a történetmesélős, cselekményes táncelőadásoknak bizonyos értelemben lejáróban van az ideje.
Persze fontos, hogy legyenek ilyenek is, ugyanakkor a kortárs táncirányzatok már más alapokon nyugszanak: lineáris történetmesélés helyett sokkal összetettebb mondanivalót szeretnének átadni, érzések és asszociációk segítségével.
A tánc hatni tud a befogadóra, kevésbé tud elmondani egy történetet. Ezért nehéz feladat egy konkrét cselekményszállal rendelkező táncelőadás megalkotása, de szerintem izgalmas feladat megtalálni azokat a pontokat például egy Szentivánéji Álomban, amelyeket tánc-alkotó szempontból is meg lehet ragadni.
Szeretnék idén létrehozni egy Csipkerózsika adaptációt, kifejezetten nem történeti szempontból feldolgozva. Ebben a konkrét esetben ilyen lehet például a jóslat önbeteljesítő hatása: az, hogyan vagyunk alárendelve valaminek, ami alapvetően teljesen tehetetlenné tesz minket. Szerintem ez tipikusan olyan dolog, amit nagyon izgalmasan ki lehet fejezni táncban. Amikor csak kiállunk és elmutogatjuk, hogy mondjuk én vagyok XY, aki innen meg onnan érkezett, azt negatív megítélés nélkül, de pantomimnek hívják.
– A zenének mekkora szerepe van?
– Nálam nagy, de szintén az adott darabtól függ, mennyi és pontosan milyen zenét használok. Most például egy Dido és Aeneas előadást próbálunk, aminek a Művészetek Palotájában lesz a bemutatója (azóta már meg is történt – a szerk.), itt nyilván adott a Purcell-opera, erre épül az egész. Ha pedig egyesével összeválogatott zenékről van szó, például a Szentivánéji álomnál, ott jelenetekre lebontva keresgélek – egészen addig, amíg nem találom meg azt, ami maximálisan passzol.

Jelenetek a Szentivánéji álomból


– Kiből lehet jó táncos, milyen képességek szükségesek hozzá mindenképp?
– Vannak alapvető adottságok, mint például a csípőizület hajlékonysága, aminek a maximumán nem nagyon lehet változtatni. Fontos a hajlékonyság, az izomzat minősége, mint testi adottság, de fontos például a koncentrációs készség is, ami szükséges ahhoz, hogy az utóbbi kettőn hosszan, kitartóan és eredményesen tudjunk dolgozni. A ritmusérzék, dinamika és koordinációs készség is nagyon fontos, ahogy a megfelelő előadói adottságok is. Nagyon szomorú, ha egy táncos technikailag fantasztikus, mégse tud érvényesülni a színpadon, mert valahogy nincs meg hozzá a kellő kisugárzása. Borzasztóan összetett műfajról beszélünk.
– Neked ezek mennyire voltak adottak az elején, és miben fejlődtél azóta?
– Én eleve nem vagyok képzett táncos, sem művészeti középiskolát, sem balettintézetet nem végeztem. Nem is vagyok az a tipikus balerinaalkat, magas vagyok és erős izomzatom van – hiszen atléta családból származom. Autodidakta-módon tanultam kurzusról kurzusra járva, ezért nem igazán tudom besorolni itthon magamat alkotóként és táncosként sem. Ennek az az előnye, hogy így sokkal kötetlenebb mozgáskultúrám lett, ami koreográfusként nagyon fontos. A saját utamat járom, ami eddig szerencsére bejött.
– A balettos élet árnyoldalairól többször lehetett már hallani, arról, hogy milyen áldozatokkal és fájdalmakkal jár. Rátok mennyire igaz ez?
– Sok mindenben igaz. Fontos tisztázni, hogy bár sokan abban a hitben élnek, hogy mi csak úgy „ugrabugrálunk”, a tánc valójában borzasztóan nehéz műfaj. Egy táncos napi szintű terhelése gyakorlatilag megegyezik egy élsportolóéval. Ha heti egy szünnapunk van, az már jó arány, egyébként folyamatosan vagy tréningezünk és próbálunk, vagy előadásaink vannak.
Állandó a késztetésünk arra, hogy fejlődjön a testünk, ezért folyamatosan a piros zónában vagyunk, hiszen mindig lehet még magasabb, még lazább, még jobb, még kidolgozottabb. Szerintem ez egy csodálatos életvitel.
Ha úgy alakul, hogy egy előadásban nem vagyok jelen aktív táncosként, csak alkotóként, akkor például képes vagyok elmenni próba után még futni, erősíteni, mert elkap az a rettentő kényelmetlen érzés, hogy ma nem mozogtam eleget. Az esti, otthoni levezető nyújtás pedig olyan, mint a vacsora. Folyamatosan feszegetjük a saját határainkat, emiatt természetesen a sérülések megelőzésére is nagy hangsúlyt kell helyeznünk. A gyógymasszőrök és a fizioterepauták aktív részesei a mindennapjainknak.

Jelenetek a Széttáncolt cipellőkből

– Hogyan alakult ki a társulat, milyen út vezetett a kezdetektől addig, ahol most tartotok?
– Az egész már 10 éves múltra tekint vissza, amatőr együttesként indult. Én 18 éves voltam akkor, 5 éve szteppeltem és 2 éve jártam klasszikus balettre, illetve modern tánc tréningekre. Tehát igazából sehol nem tartottam, mégis, nagyon pozitív visszajelzés volt számomra az élettől, hogy ennek ellenére felvettek a Táncművészeti Főiskolára. Ekkor kezdtem el lényegesen többet foglalkozni a modern táncokkal, aminek része volt az állandó kísérletezés is a társulattal. Azóta szereztem két szakirányú diplomát, ezzel párhuzamosan vált egyre komolyabbá az együttessel végzett munka. Tavaly szeptember óta vagyunk professzionális együttes, azóta tudunk főállásban dolgozni.
– Mennyire vagytok önfenntartóak?
– Teljes mértékben. Színtisztán üzleti alapon működő együttes vagyunk, amire rettentően büszke vagyok. Hangsúlyozom, hogy üzleti alapról beszélek, nem pedig kulturális TAO-hazardírozásról.
– Ez azért nagy szerencse, nem sokan mondhatják el magukról, hogy meg tudnak élni művészetből.
– Én nem hiszek a szerencsében, sokkal inkább a befektetett munkában. Szerintem nincs rendben, hogy a hazai együttesek jórészt állami fenntartásúak, nyugaton (ahol felnőttem) egyáltalán nem ez a megszokott.
Alapelvem, hogy a művészetnek ugyanolyan piacképes terméknek kellene lennie, mint bármi másnak, amit az ember pénzért megvesz.
A jegybevételeknek (nyilván más bevételekkel, pályázati pénzekkel és egyebekkel együtt) fenn kell tudni tartania az adott produkciót előállító szervezetet. Az igazi probléma az, hogy nálunk a populáris művészetnek van egyfajta pejoratív felhangja, alapvetően gyengébbnek, gagyibbnak tartja a többség. Szerintem ez teljesen téves megítélés, és nagyon örülnék, ha a mi generációnk már máshogy tekintene rá. A felvállalt popularitás egyáltalán nem feltétlenül jár alacsony színvonallal, sőt.
Szentivánéji álom – kedvcsináló videó:
Fairplay – kedvcsináló videó:
– Kik járnak az előadásaitokra, van-e konkrét célcsoport, vagy tipikus életkor?
– Nagyon színes közönségünk van, már csak azért is, mert egymástól nagyon különböző témákat próbálunk megfogni és feldolgozni. A fő profilunkat én a kortárs tánc és az ír sztepp ötvözeteként határozom meg – de ettől még a Széttáncolt cipellők például teljesen más, mint a Fairplay.
Ugyanaz a közönség nem is biztos, hogy be tudná fogadni mind a kettőt, mivel az előbbi egy csillogó gyerekdarab királylányokkal, utóbbi pedig a sportot közelíti meg elég szokatlan látásmóddal.
A Szentivánéji álom pedig már-már feszegeti a popularitás határát, mégis, aki mondjuk elmegy egy musicalre és utána erre, nem feltétlenül lesz vevő rá.
– A külföldi szereplés mennyire perspektíva számotokra?
– Abszolút, bár tavaly nem voltunk külföldön, előtte viszont felléptünk például Mexikóban és Izraelben, idén januárban pedig már jártunk egy rövid turnén Németországban és Dániában. Most elég sok lehetőség körvonalazódik az évre, remélhetőleg minél több meg is valósul, én szeretnék sokat utazni az előadásainkkal. Szerencsére a miénk abszolút nemzetközi műfaj, így a nyelvi különbségek sem akadályozhatják a befogadást.
– Belföldön mik az aktuális célkitűzéseitek, amivel elégedett lennél, ha megvalósulna?
– Ez nehéz kérdés, konkrét célokat most kevésbé látok, inkább az előadói színvonal folyamatos fejlesztését tartom fontosnak. Illetve nagy szükségünk lenne egy saját helyre, mivel jelenleg csak terembérlők vagyunk a Táncművészeti Főiskola régi, Kazinczy utcai épületében. Egy társulat életében nagyon fontos, hogy legyen egy otthonunk, ahol a jelmezektől a díszleteken át a kellékekig mindent tárolni tudunk.
(A Coincidance Táncszínház aktuális előadásairól bővebben hivatalos honlapjukon olvashatsz.)