KULT

Blues-gitáros magyar népzenei gyökerekkel - interjú a Kossuth-díjas Tátrai Tiborral

Tibusz - ahogy a zenésztársadalom és a közönség ismeri - több mint fél évszázada áll színpadon, és még mai legszívesebben farmernadrágban és pólóban lép fel, egyetlen imázsa a piros gitár.


Tibusz – így ismeri őt a zenésztársadalom és a közönség egyaránt. Több mint fél évszázada áll a színpadon, olyan zenekarokat fémjelzett gitárjátéka, mint a Syrius, a Generál, a Hobo Blues Band, a Magyar Atom és a Tátrai Band. Tátrai Tibort március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki, ebből az alkalomból beszélgettünk.

Régóta ismerjük egymást, most a „helyzet” miatt – ráadásul mindketten két oltás között vagyunk – csak telefonon értekezhettünk, de Tibusz hangjához, őszinte stílusához, nevetéseihez hozzá tudtam képzelni sajátos mimikáját is.

- A Zene számodra maga az élet.

- A legnagyobb boldogság számomra, hogy olyasmit csinálok, amit a legjobban szeretek. Mekkora szerencse, hogy ez biztosítja a megélhetésemet, miközben ki tudom magam vele fejezni, ki tudom adni a bennem lévő energiát és ez más embereket megfog, meghat. Ez a hatás nem tervezhető, nem működik parancsra, hanem csak úgy él, hogy én adom, te pedig veszed.

- Számtalan műfajban kipróbáltad magad a jazz-rock-tól a latinig, de azon gitárosok közé tartozol, akinek a „hangját” azonnal meg lehet ismerni, akár nagyobb szólóról, akár finom háttérfutamokról van szó. Hogyan alakult ki a „Tátrai-sound”?

- Kamaszkorom óta bennem van, hogy legjobban önmagamnak akarok megfelelni. Nálam ez a sporttal, a boksszal kezdődött. Emlékszem arra az időre, amikor feltűnt Eddie Van Halen a „tappinges” gitárjátékával, amivel iskolát teremtett. Úgy éreztem, hogy erre én is képes lennék, csak gyakorlás kérdése az egész, de ezzel elveszteném a kapcsolatomat a zenével, és az alkalmazott technikák felhasználásával egy trendet követve próbálnék a rengeteg hasonló gitáros közé emelkedni. Nálunk is szinte minden gitáros Van Halen stílusában kezdett akkoriban játszani. Én pedig ezt eldobtam, elkezdtem vonalban, teljesen tiszta hangon, ujjal gitározni. Nem új technikát akartam bevezetni, csak eltávolodni ettől a tömegpszichózistól, hogy minél gyorsabban, minél telítettebben kell játszani. Nem mondom, lenyűgöző az ilyen gitárosokat hallgatni, de csak éppen ez a stílus nem vezet sehová. Hogy nézne ki például, ha a Tátrai Bandben úgy játszanék, mint Yngwie Malmsteen? Szerencsére nagyon korán kezdtem a gitározást, és hamar megtelítődtem azzal, aminek kötelezően be kell épülnie az ember lelkébe. A Jóisten áldja meg Miles Davist, aki kimondta: „Minden blues”. Ezt nagyon magamra vettem, mert ez volt, ami belőlem kidőlt.

Még a latinban is blues-gitározom. De el kell mondanom, hogy gyerekkoromban csak magyar nótát hallgattam. Amikor aztán felcseperedtem, Orszáczky Jackie-ékkel, Lakatos Bögöly Bélával gyakran jártunk népi zenekarokat hallgatni, és amikor például Jackie hazajött Ausztráliából, elvitt olyan fiatal roma zenészekhez, hogy a gatyám lecsúszott...

De itt van most a Swing á la Django, akik A Dalban szerepeltek, ők képviselik a legújabb generációt. Elképesztő, hogy milyen szinten muzsikálnak! A lényeg, hogy a blues nagyon közel áll a népzenéhez, de én nem úgy játszom, ahogy Muddy Waters, hanem úgy, ahogy a pentatont hallottam a népzenészektől. Talán ezért is szeretnek itthon, mert ez tudat alatt megjelenik a gitározásomban.

- Valósággal hozzád nőtt a piros gitár látványa.

- Valamikor az ősidőkben kint voltam egy frankfurti hangszerkiállításon, ahol ki volt állítva B.B. King fekete Lucille gitárja és Jimi Hendrix fehér Stratocastere. Kivilágított ketrecekben voltak és mindenki ezeket bámulta. Nekem viszont piros kellett. Pedig a kiváló hangszerkészítő, Bíró Ádám, mindenképpen egy rikító sárgát akart, mert eszméletlenül szép erezete volt a fának, és a sárga ezt még jobban kidobta volna. Én azonban a Shadows-ban piros gitárt láttam Hank Marvinnél és számomra azóta a gitár színe piros. És ezt pillanatok alatt mindenki befogadta. Azóta is minden gitárom piros, egy Stratocastert kivéve.

Sosem törekedtem az imázsteremtésre, ma is legszívesebben farmernadrágban, pólóban lépek fel, a piros gitár imázsa azonban bejött!

- Lemezek tucatjait készítetted különböző formációkkal a hőskortól napjainkig.

- Olyan utat jártam be a lemezstúdiókban, hogy megteremtsek egy hangot a gitáron, hogy azt a mai fiatalok el sem tudják képzelni. A Rottenbiller utcai stúdióban egy négy, azaz négysávos magnóra kellett egy komplett zenekari felvételt feljátszani. Amikor megszólalt a torzítós gitárom, a hangmérnök közölte, hogy ez a hang nem jó a zöld „varázsszem” szerint – nem füllel hallgatta meg. Ha előzőleg meghallgatott volna egy Eric Claptont, vagy Jimi Hendrixet akkor képben is lett volna. Ez volt a kezdet. Először akkor lett rendes gitárhangom, amikor az Omega stúdióban vettünk fel egy Hobo Blues Band-lemezt – az Oly sokáig voltunk lent, és Póka Egonnal kevergettük a hangszíneket. Onnantól kezdve már jobban ráláttam és azt tudtam kiemelni a végtelen lehetőségekből, ami az én játékomhoz ideális volt.

- Volt-e olyan lemez, amellyel maradéktalanul meg voltál elégedve, gitárosként vagy szerzőként?

Nálam minden lemez teljes erőbedobással készül. Olyan nem volt, hogy „na, dobjuk össze.” Aztán vannak lemezek, amiket az ember úgy enged el a stúdióban, hogy „jó”, van, ami csak „megfelelő”, de van, amikor megtörténik a varázslat, és jobb lesz, mint amit elképzeltünk. Az a nagy dolog!

A 66-os úton című HBB-lemezen volt néhány olyan darab, amiről úgy gondolom, hogy a gitárhangom elérte a „kiváló lövész érdemérmet”. De szeretem azokat is, amikor lágyan, melegen szól a hangszer. Zeneszerzőként is rengeteg feladatom volt. Pálvölgyi Gézával csináltam két instrumentális lemezt, Totyával (Szűcs Antal Gábor) a Latin Duóval négyet és készítettem még egy “Tibusz 4” néven futó lemezt a Mendelssohn Kamarazenekarral muzsikáltunk együtt, egyet pedig a Tátrai Trenddel. Ezeknél egészen más a kihívás, mint az énekes lemezeknél.

– Melyek voltak életed legmeghatározóbb találkozásai?

- Mindenekelőtt Orszáczky Miklós! Nálam idősebb, műveltebb, elképesztően érzékeny ember volt, tele szeretettel, karmával, tehetséggel. És nekem akkora szerencsém volt, hogy engem felcsípett a Syriusba. Miután elment Ausztráliába, a kapcsolatunk, a baráti viszonyunk, ha lehet, még inkább elmélyült. Készült is ebből egy lemez, a Deserted Downtown, amely nálam a csúcsot jelenti. Ausztrál és új-zélandi zenészekkel játszunk, mindenkinek ajánlom, nem magam miatt, hanem azért, ami ott történik.

- Aztán eljött a pillanat, amikor egy színpadon játszottál B.B. Kinggel.

- Köszönöm a sorsnak, hogy ez összejött, és így több mint 20 évre visszatekintve is hihetetlen, hogy ezt a közönség milyen nyílt szívvel fogadta be, és hogy mennyire érződik az oda-vissza szeretet. B.B. Kinggel sok világsztár lépett fel, mindegyik tolta magát, B.B. King meghallgatta őket, aztán köszönte, lépett tovább. Én pedig úgy gondoltam, hogy ha felmegyek a színpadra ebbe a társaságba, megpróbálok a lehető legmélyebben beépülni ebbe a hangulatba, amit onnan kapok. Pontosan emlékszem, hogy történt: amikor az első két harmónia leszaladt, én behúztam egy zittyet, ránéztem a Hammondosra, aki rámpillantott és ő is húzott egyet. Akkor tudtam, hogy abban a pillanatban összeolvadtunk és már egy zenekar vagyunk. Magyarul: bevettek. Az öreg megváltoztatta a műsort, egy nagy jam-session lett belőle, amit ő is élvezett.

- Ott voltam azon a koncerten, és ez pontosan lejött a nézőtérre is.

– Igen, elég egy villanás, de anélkül nem megy.

- Hűséges, családszerető ember hírében állsz.

- Immár nyolc unokám van, a 008-as számú három és fél éves. Tavalyelőtt lehettünk utoljára mind együtt karácsonykor, egyszerre volt szívet melengető látvány és őrült buli.

- Mindannyian várjuk már a pillanatot, amikor újra mehetünk koncertre. Nálunk jobban csak ti, zenészek várjátok ezt.

- Jelenleg csak azoknak van munkájuk, akik valamilyen gépen keresztül tudnak zenélni. Ma már persze van némi kultúrája az otthonmuzsikálásnak, de

az az élmény, hogy én gitározok neked, te pedig nézed és meghallgatod, nagyon hiányzik.

De van egy tervem. Sydney-ben láttam Orszáczky Miklósnak egy formációját, amely egy törzshelyen minden kedden az alapzenekarral kezdett, aztán jöttek fúvósok, énekesek, gitárosok, mindenféle zenészek és indult a jam-session. Én egy hagyományos blues-bandára gondoltam, amelyben megjelenhetnének a fiatalok, hogy együtt érezzük a zene által adott bensőséges kapcsolatot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk