Ben Affleckék ritka szórakoztatóan dicsőítik a kapitalizmust – Air: Harc a legendáért-kritika
Ben Affleck sokakat meglepett 2007-ben első, Hideg nyomon című filmjével, amellyel megmutatta a világnak, hogy jóval tehetségesebb rendező, mint színész (azóta azért az utóbbi kapcsán is bizonyított, nem is egyszer… pl. Holtodiglan, A visszaút, Az utolsó párbaj, Iskola a pult mentén stb.). Ezt a revelációt pedig nem rontotta el sem a 2010-es Tolvajok városával, sem a 2012-es Az Argo-akcióval, utóbbival annyira nem, hogy a 2013-as Oscar-gála legjobb filmnek járó fődíja mellé megkapta érte a Rendezők Szakszervezetének díját is. Majd jött 2016-ban Az éjszaka törvénye című gengsztereposz, amely már hagyott némi kívánnivalót maga után, és úgy tűnt, direktorként a bukás egy kissé a kedvét szegte, hiszen hét évet kellett várni a következő darabra.

A „vásznak” pedig jelen esetben kulcsszó, ugyanis a film gyártója az Amazon Studios, ők pedig nem meglepő módon eredetileg úgy tervezték, hogy az Air kizárólag streaming-tartalomként jelenik majd meg saját platformjukon, a Prime Videón.
A jelenlegi állás szerint 45 napos moziablakot kapott az Air, és majd valamikor május második felében kerül csak fel a Prime Videóra. Reméljük, a példájukat sok másik streamingszolgáltató is követi majd!
Na de miről is van itt szó? Az Air – Harc a legendáért címből a legenda lehet egyúttal a Nike-t az egyik legismertebb és legnagyobb ruházati vállalattá nemesítő Air Jordan cipő, illetve természetesen az az ember, akiről a kultikus lábbeli a nevét kapta, vagyis minden idők tán legnagyobb kosarasa, Michael Jordan. A Nike ugyanis 1984-ben még nem volt akkora cég, mint manapság, az Adidas és a Converse is jóval népszerűbbek voltak a kosaras ruházati piacon. Sőt, az oregoni székhelyű vállalat az alacsony eladások miatt konkrétan a kosárlabdacipő-részleg bezárásának küszöbén állt.

Erre válaszul Rob Strasser marketingalelnök (Jason Bateman), valamint Phil Knight társalapító és vezérigazgató (Ben Affleck) megbízzák a kosárlabdatehetségeket kutató Sonny Vaccarót (Matt Damon), hogy találjon egy új szóvivőt a Nike kosárlabdacipők számára. Az akkoriban felfedezett 18 éves Michael Jordan nem jöhetett szóba, mivel egyrészt az Adidas rajongója volt, másrészt túl drágának bizonyult a szűkös költségvetésükhöz. Vaccaro mégis meg volt győződve arról, hogy Jordan a generációjának legnagyobb tehetsége, és mindenképpen rá kéne építeni egy új márkát. És bár mindenki próbálja lebeszélni a tervéről, ő tűzön-vízen át próbálja a Nike-hoz édesgetni Jordant, többek között megkerülve Michael menő ügynökét (Chris Messina) bekopogtat a sportoló szüleinek (Viola Davis, Julius Tennon) észak-karolinai ajtaján is…
Innen szép nyerni, és talán emiatt gondolták úgy eredetileg, hogy nem feltétlenül mozikba való tartalom, Affleck azonban a külcsínt is komolyan szokta venni. Ha pedig a tízszeres Oscar-jelölt és háromszoros Oscar-díjas Robert Richardson (JFK – A nyitott dosszié, Aviátor, A leleményes Hugo) fényképez, és a szintén Oscar-díjas William Goldenberg (Az Argo-akció) vág egy filmet, az bizony a mozikba kívánkozik. Sikerült is kihozniuk egy olyan „zárt teres” filmből, mint az Air is kihozni a maximumot.
Ha egy dumálós filmről van szó, persze a színészekre hárul a legnagyobb feladat, az Air azonban e tekintetben is pazar, hiszen csodás szereplőgárdát sikerült összehozni: Damonnak, Afflecknek, Batemannek, Messinának és Davisnek is akad emlékezetes jelenete, amelyekben sokadszor bizonyítják, mi mindenre képesek, sőt, még az olyan kisebb karaktereket alakító színészeknek is jut reflektorfény, mint Chris Tucker (akit mindig jó látni, hiszen ritkán biccent rá felkérésekre), Marlon Wayans vagy a cipődizájnert alakító Matthew Maher.
Legyen misztikus, egy kissé megfoghatatlan a személye, akiről a film 111 perce alatt mindenki beszél. Jordant tehát, ha lehet is látni, maximum hátulról, és persze nem szólal meg. Ez is jó döntés volt, hiszen erősíti az őt már az NBA-s karrierje előtt is övező legendaérzést.

Persze az Air végső soron arról szól, hogy egy bombaüzlet megköttetik, az eladás mindenekelőtt, nyerészkedők mindenütt, a gazdag emberek pedig még gazdagabbak lesznek, vagyis az amerikai kapitalizmus éltetése sül ki mindebből. A profi forgatókönyv, rendezés, színészi játék, vágás, fényképezés, valamint a nyolcvanas évek atmoszféráját kifogástalanul megteremtő látvány, illetve zene- és betétdalhasználat együttes hatására azonban erről könnyű megfeledkezni a film nézése közben, és még könnyebb átadni magunkat a látottaknak, az amerikai üzlettörténelem egyik fontos szeletének. Utána pedig lesz időnk belegondolni abba, hogy mit láttunk.