KULT

Az apja elhagyta, a félénksége miatt szorongott, majd nőellenesnek bélyegezték – Michael Douglas 79 éves

Először sorozatszínészként, majd producerként lett ismert, a filmes karrier csak ezután jött: Michael Douglas nagyjából mindent elért, amit ebben a szakmában el lehet, és még a rák sem állította meg abban, hogy színészi szenvedélyének hódoljon. Portré.


Michael Kirk Douglas 1944. szeptember 25-én született bele a showbizniszbe a New Jersey-beli New Brunswickban. Apja, Kirk Douglas az 50-es és 60-as években a világ egyik legnagyobb filmsztárja volt. Michael hatéves korában az édesanyja, Diana és Kirk elváltak, ő pedig az előbbivel és annak új férjével élt, apját pedig csak nagyjából ünnepnapokon látta. A Massachusetts állambeli Deerfieldben lévő Eaglebrook iskolába járt, ahol elkezdte valóra váltani az álmát, hogy apjához hasonlóan ő is ismert színész legyen. Kirk féltette a gyerekeit a szakmájától, mivel szerinte ez egy eléggé lehangoló iparág, amelyben sok a lejtő és nagyon kevés a felfelé vezető út, szóval azt akarta, hogy mind a négy fia, Michael, Joel, Eric és Peter kimaradjon belőle.

Kirk tehát határozottan ellenezte, hogy Michael színészi karrierbe fogjon, az ifjú Douglas azonban kitartott leghőbb vágya mellett, és miután sikeresen befejezte tanulmányait a Choate Rosemary Hallban, valamint a Kaliforniai Egyetemen, próbált elindulni a pályán.

„Félénk, befelé forduló, óvatos gyerek voltam, nem volt sok önbizalmam. Apai nagyapám kukás volt, bevándorló. Nem beszélt angolul, nem írt, és nem olvasott. Apám hét gyermek közül volt az egyik. Anyámmal a főiskola után ismerkedett meg. Apa elment a haditengerészethez, és New Yorkban éltünk egy egyszobás lakásban Greenwich Village-ben. Apám nagyon intenzív ember volt. Amikor elkezdett Kaliforniában dolgozni - azokban az időkben a színészek évente kb. öt filmet forgattak -, a házassága szétesett. Tudom, hogy szeretett engem, de bűntudata volt, mert az apja elhagyta a családját, és az egyetlen dolog, amit Kirk soha nem akart, hogy elhagyja a gyerekeit. És ő úgy érezte, hogy ezt teszi. Szóval, eléggé kínos és feszült időszak volt” – emlékezett vissza a gyerekkorára a színész.

Karl Malden sosem volt fia

Michael mozgóképes pályája az 1970-es évek elején kezdődött, abban az időben, amikor az emberek folyamatosan "a következő Kirk Douglas" címkét akarták ráragasztani. Michael azonban csírájában próbálta elfojtani ezt az előítéletet, ő más akart lenni, dacolt a kritikusokkal, és bevállalta a nyápic-, hippi- és egyéb furcsább, csendesebb szerepeket, vagyis mindazt, ami messze állt azoktól az amerikai hős karakterektől, amelyek kapcsán apja világhírnévre tett szert. Ez az igyekezet azonban nem sok szakmai hitelt hozott neki.

Egyébként első szerepét is Kirk egyik filmjében, az 1966-os Az óriás árnyékában játszotta 22 évesen, igaz, csak egy dzsipet kellett vezetne.

Szóval időbe telt, mire megtörtént az első igazi áttörése, ehhez az 1972-ben indult San Francisco utcáin című tévésorozat főszerepe kellett Karl Malden oldalán.

„Egy évadban 26 epizódot forgattunk, heti hat napon át. Ekkor már megértettem, hogy apám milyen keményen dolgozott, és hogy milyen munkamorálja volt. Nekem, aki nagyon félénk voltam, és úgy néztem a kamerába, mint egy röntgenre a fogorvosi rendelőben, ez volt a létező legnehezebb munka” – emlékezett vissza, valamint arra is, hogy mindent, amit színészként tud, Karl Maldentől tanult: „Akkoriban, amikor egy rendőrségi sorozatban a másodhegedűs voltál, és általában egy-két lépéssel lemaradtál a főszereplő mögött, mert a fókusz nem lehetett ott mindkét színészen, Karl volt az első, aki azt mondta nekem, hogy: »Gyere fel ide!«. Megosztotta velem a reflektorfényt. Ő törődött másokkal, s azt mondta, én vagyok a fia, aki sosem volt neki. Egy jó mentor sok fájdalmat megspórolhat neked.”

Száll az Oscar fészkére

Douglas számára élete egyik legnagyobb és legfontosabb mozzanata volt a San Francisco utcáin, egészen addig, amíg 1975-ben ki nem lépett belőle, hogy elláthassa a Száll a kakukk fészkére című film produceri teendőit. Ken Kesey regényének jogait még Kirk vásárolta meg, és a Broadwayn akarta tető alá hozni, de nem ment nagy sikerrel. El is akarta aztán adni a jogokat, Michael azonban, aki már az egyetemen beleszeretett a regénybe, megkérte apját, várjon még vele, mert ő szeretne filmet forgatni belőle. "A megállapodásunk része volt, hogy együtt fogjuk elkészíteni" – mondta Douglas, aki producerként bábáskodott a projekt fölött, Kirk pedig a főszereplő Randle McMurphyt akarta eljátszani, de végül úgy döntöttek, túl idős lett volna a szerephez, amelyet végül a nála 21 évvel fiatalabb Jack Nicholsonra osztottak, aki meg is kapta érte az első Oscar-díját. Sőt, mivel a Száll a kakukk fészkére a legjobb film díját is elnyerte az 1976-os gálán, Michael Douglas is hazavihette 31 évesen első Oscar-szobrocskáját, amit producerként érdemelt ki.

Más csapáson

Michael a kamerák mögötti sikere után újra a színészetre koncentrált, és olyan filmekben tűnt fel, mint a Kóma (1978) vagy a Kína-szindróma (1979). Ezután a karrierje némileg megrekedt, és kb. öt évig kevésbé népszerű filmekben tűnt fel (pl. A nagy futás, Rajtam a sor, A törvény ökle). Ez az állapot pedig arra ösztönözte, hogy vígjátékokban próbálja ki magát, aminek eredményeként leforgatta az akkor még szárnyait próbálgató Robert Zemeckis rendezővel együtt az addigi legsikeresebb filmjét, A smaragd románcát (1984), amelyben a vagány opportunistát, Jack T. Coltent alakította, akinek a New Yorkból Kolumbiába repülő és romantikus regényeket író Joan Wilder (Kathleen Turner) 375 dolláros csekket ígér, cserébe azért, hogy segít neki megtalálni az utat Cartagenába.

Colten karaktere végre rátermett és szimpatikus főszereplőként mutatta be Michaelt, és lehetőséget adott neki temérdek más szerepre.

A nyolcvanas években például A Nílus gyöngyére (1985), a Tánckarra (1985), a Végzetes vonzerőre (1987), a Tőzsdecápákra (1987), amelyért elnyerte eddigi egyetlen színészi Oscar-díját, a Fekete esőre (1989) és A rózsák háborújára (1989).

Kilencvenes sikerek, 2000-es küszködések

Majd 1992-ben újabb kiváló lehetőséget kapott az Elemi ösztön című thrillerben, amelynek középpontjában a szex és az erőszak állt, és amelyben Nick Currant, egy San Franciscó-i gyilkossági nyomozót alakított, aki egy kiszámíthatatlan krimiíróval, Catherine Tramell-lel (Sharon Stone) kerül veszedelmes viszonyba. A Végzetes vonzerő, az Elemi ösztön és az 1994-es Zaklatás után sokan hangoztatták, hogy Douglas a "férfi a nő ellen" típusú szerepekre bukik. Ő eleinte semmit sem tett a nőellenes pletykák ellen, de aztán megpróbált kitörni ebből a skatulyából, amikor 1995-ben a Szerelem a Fehér Házban című romantikus vígjátékban, illetve az 1996-os Ragadozókban vállalt szerepet. Kétségtelenül ez volt a színészi csúcsidőszaka, kiegészülve még olyan filmekkel az ezredfordulóig bezárólag, mint az Összeomlás (1993), a Játsz/ma (1997), a Wonder Boys: Pokoli hétvége (2000) vagy a Traffic (2000).

A XXI. század nem hozott neki szerencsét, a 2000-es években legalábbis már nem tudott akkora sikereket elérni, mint korábban. Igaz, soha nem tűnt el a mozik vásznairól, és ez azért egy ilyen hosszú karrier kapcsán nem kis teljesítmény. Olyan filmekkel azonban, mint az Érzéki csalódás (2001), a Ne szólj, száj! (2001), a Túl nagy család (2003), az Apósok akcióban (2003), A testőr (2006) vagy az Én, a nő és plusz egy fő (2006), nem tudta megismételni korábbi remekeit.

Időnként azért így is láthattuk kiváló szerepekben, amelyekben megcsillogtathatta tudásának legjavát, például a Kalifornia királyában (2007), a Túl a csillogásonban (2013) vagy A Kominsky-módszer című sorozatban (2018-2021). Az utóbbi 20 évben azonban minden bizonnyal a Marvel Mozis Univerzumon belül elcsípett Hank Pym szerepe volt a legnagyobb dobása, akit immár négy ízben formált meg a vásznakon (Hangya, A Hangya és a Darázs, Bosszúállók: Végjáték, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia). Kellett egy nagy franchise így hetven fölött…

Azok a jóval fiatalabb nők…

Michael 1971-es filmje, a Lepergetett élet után kezdett randizni színészpartnerével, az Oscar-jelölt Brenda Vaccaróval (ő játszotta a Jóbarátokban egyetlen epizód erejéig Joey édesanyját, Gloriát), s ez a kapcsolat kb. öt évig tartott, 1976-ban szakítottak.

Majd 1977-ben feleségül vette Diandra Lukert, egy osztrák diplomata lányát. Douglas ekkor 32 éves volt, Luker pedig csak 19. Egy fiuk született, Cameron (1978-ban), akivel a legtöbb újság és honlap a drogproblémái miatt foglalkozott a leginkább, illetve belőle is színész lett, legutóbb A zsúfolt szoba című Apple TV+-os sorozatban lehetett látni. 1995-ben aztán Diandra beadta a válókeresetet, a procedúra azonban öt évig tartott, és a válási egyezség részeként végül 45 millió dollárt kapott.

A válásuk kimondásakor azonban Douglas már nem volt egyedül.

A Deauville-i Filmfesztiválon találkozott először az akkor éppen feltörekvő walesi színésznővel, Catherine Zeta-Jonesszal, aki szerint Michael már akkor azt mondta neki, hogy: "Én akarok a gyermekeid apja lenni."

A köztük lévő kb. 25 éves korkülönbség azonban nem zavarta őket, és 1999 márciusban elkezdtek randizni, majd 2000. november 18-án össze is házasodtak. Két gyermekük született: egy Dylan Michael nevű fiú 2000-ben és egy Carys Zeta nevű lány 2003-ban.

2013 augusztusában a People magazin azt állította, hogy Douglas és Zeta-Jones az év májusában különköltöztek, de nem tettek jogi lépéseket a válás irányába. A színésznő képviselője később megerősítette, hogy ők ketten "egy kis időt valóban külön töltenek, hogy dolgozzanak a házasságukon". Pár hónappal később azonban bejelentették, hogy kibékültek, és Catherine vissza is költözött a New York-i lakásukba. Azóta is együtt vannak, s idén ünneplik a 23. házassági évfordulójukat.

A jövő: államférfiak

2010-ben egyébként az egész világ komolyan aggódni kezdett Michaelért, hiszen tokokrákkal diagnosztizálták, ám szerencsére úgy tűnik, sikerült kilábalnia belőle, hiszen már jó ideje tünetmentes.

Az utolsó hetvenes évébe belépő filmlegenda tehát sosem tűnt el, mindig képes volt arra, hogy változtasson a karrierje alakulásán, hogy új csapásokra tévedjen, hogy kipróbálja magát gyakorlatilag minden létező műfajban, és hogy rendre megmutassa nekünk, mire képes színészként.

Mostanában például rákapott az életrajzi filmekre: legközelebb Benjamin Franklint fogja alakítani az Apple TV+-ra készülő Franklin című sorozatban, majd az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan szerepében tetszeleghet a Reagan és Gorbacsov (utóbbit Christoph Waltz alakítja) című minisorozatban.

A család pedig továbbra is nagyon fontos a számára, hiszen jelenleg is forgatja Blood Knot (Vérkötelék) című családi drámáját, amelyben együtt játszik a fiával, Cameronnal.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk