KULT

Árpa Attila: Én inkább egy szerencsevadász voltam, aki jól el tudta magát adni, nem pedig tévés szakember

November 20-án indult az RTL új nyomozós realityje Árpa Attila vezetésével. Interjúnkban elárulta, milyen érzés „egyszerű” szereplőként belépni az RTL székházába, hogyan áll a filmrendezői karrierje, és miről fog szólni hamarosan induló podcastje.


Árpa Attila ott bábáskodott a hazai kereskedelmi tévézés születésénél, bár utóbb úgy látja, nem volt igazi tévés szakember. Manapság inkább színész és celeb. Az Árulók című új reality műsor sajtóbemutatója után beszélgettünk.

– Amikor utoljára találkoztunk az RTL-ben, az olyan rég volt, hogy szerintem még nem is itt történt, a székházban, hanem a Fehérvári úton. Te már akkor is „az” Árpa Attila voltál. Nem furcsa „egyszerű” szereplőként visszatérni ide?

– Egyáltalán nem. Egyrészt volt már rá példa, hiszen szerepeltem az Apatigrisben, az Álarcos énekesben, a Keresztanyunak is az egyik szereplője voltam.

Másrészt, az én televíziós korszakom az már nagyon régen volt. Nagyon sok minden megváltozott, és az évtizedek során azok, akikkel annak idején itt dolgoztam, olyan szinten kitanulták a szakmát, amiről nekem sok tekintetben még fogalmam sem volt akkoriban. Ők most már tényleg szakemberek.

Én inkább egy szerencsevadász voltam, aki jól el tudta magát adni, nem pedig tévés szakember.

Ők már azok, és én ezt teljes mértékben elfogadom hierarchiában, tiszteletben, munkamorálban és fegyelemben is.

– És a másik oldalon sincs tüske a régi idők miatt?

– Ezt tőlük kell megkérdezni. Bennem semmiféle tüske nincs és nem is volt. Az igaz, hogy Herman Pierre-ék elmondták, először nem tudtak elképzelni erre a szerepre, mert nem vagyok az a klasszikus műsorvezető. Nem hittek abban, hogy ezt a feladatot kellőképpen meg tudom oldani. De annál jobb érzés, hogy végül én kaptam, mivel eléggé nagy, ismert neveket tudtam megelőzni – sajnos nem mondhatom el, hogy kiket.

– Mennyire válogatod meg, hogy milyen felkérésre mondasz igent, és mik a fő szempontjaid?

– A Covid óta lett ez igazán nehéz kérdés. Előtte azért volt egyfajta elképzelésem, hogy mit vállalok el és mit nem. Mi érdekel, és mi nem. De a Covid nekem is azt jelentette, hogy majdnem egy évig nem dolgoztam. Minden ami színház, film, haknik, minden ami bevételt jelentett, az megszűnt, és ezt én is megéreztem. Az inflációról nem is beszélve.

Amikor megkérdeztem a közértben, hogy a trappista sajtot megkaphatom-e jó hírnévért, azt mondta az eladó, hogy nem lehet. Na és jó imidzsért ideadja? Nem. Presztízsért? Azért sem? Akkor miért?

Úgyhogy akkor kicsit megváltozott a gondolkodásom, és ott kezdtem el olyan műsorokat vállalni, amiket alapból nem feltétlenül.

Nem kell őket minősíteni, mert mindegyiket vállalom, és mindegyikben szívből vettem részt. De legyünk őszinték, nem vállaltam volna sem a Dancing With the Starst, sem az Álarcos énekest. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy nem nekem valók, hanem mert tudtam, mennyi stresszel, izgalommal és elfoglaltsággal járnak és mennyire mozdítanak ki a komfortzónámból.

De igenis elvállaltam, és hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem bánom, mert ha egyszer egy olyan útra léptél, hogy téged úgymond celebként számon tartanak és hívnak, akkor igen is kell menni mindenféle műsorban.

Az emberek arra emlékeznek csak, amit utoljára csináltál, de nem hiszem, hogy szégyellnem kéne bármit, amit elvállaltam. Amikor például az RTL azt kérdezi, hogy volna-e kedved egy valóságshow-t vezetni, akkor alapvetően az lenne erre a természetes válaszom, hogy nem nekem való, vannak erre remek szakemberek az RTL-nél.

Csakhogy ez nem egy hagyományos valóságshow, hanem egészen új formátum, Agatha Christie, valóságshow és kincskeresés egyben. Na, ott már azt mondtam, hogy figyelek. És… hadd fogalmazzak így: vannak felkérések, amikor az első kérdésem az, hogy mennyit kapok érte, és az utolsó, hogy miről szól.

Itt fordítva volt, mert sokkal jobban érdekelt, hogy miről szól.

– Egy régebbi interjúban azt mondtad, szereted megreformálni a műsorokat, amikben szerepelsz. Az Árulókban volt ilyen?

– Talán az, hogy nem próbáltam leutánozni semmilyen külföldi tévés műsorvezető viselkedését, nem próbáltam klasszikus értelemben tévés műsorvezető lenni, mert nem vagyok az. De szerepet játszani sem akartam.

A műsort nagyon nem kell megreformálni, hiszen most indult, nem szorul még reformra. Annyira jó a formátum úgy, ahogy van. A játékmester szerepét egyéni módon oldottam meg, ha ez megreformálásnak számít.

– Beszéljünk kicsit a Sztárboxról. Kialakult a nehézsúly elődöntős mezőnye. Úgy alakultak a mérkőzések, ahogy vártad?

– Úgy alakultak, ahogy vártam, és nem minden esetben úgy, ahogy reméltem.

– Ez azt jelenti, hogy az nyert, akire gondoltál, és nem az, akivel szeretnél összekerülni?

– Igen, ez így van. De konkrétumokat is mondok. Nyilván azért szurkoltam KKevinnek – hogy őszinte legyek, egy dalát sem hallottam –, mert Brasch Bence évek óta lejár bokszolni és 20 évvel fiatalabb nálam. Ráadásul egyfajta tisztelet él bennem iránta, mint színész és kolléga. Úgyhogy örültem volna, ha valaki más veri meg őt.

– Mit gondolsz, ki ellen lenne a legtöbb esélyed, és ki az, akit lehetőleg elkerülnél, amíg lehet? (Az interjú készültekor még nem ismertük az elődöntő sorsolását – KMG.)

– Szerintem itt nincs olyan, hogy legjobb vagy legrosszabb. Nem létezik ez a fogalom. Mindenki a saját stílusában bokszol, már ha ezt egyáltalán boksznak lehet minden esetben nevezni, amit mi ott művelünk. Vagyunk páran, akik csak néhány hónapja tanuljuk ezt.

Ha most azt kérdeznéd tőlem, hogy a három nehézsúlyú közül kivel szeretnék a következő körben bokszolni… Nem tudnék dönteni.

– Gondolod, hogy Fecsónak ugyanannyi esélye van ellened, mint Bencének?

– Nem az esélyek miatt. Azért tegyük hozzá, hogy az élmény miatt vállaltuk. Nem leszünk már bokszvilágbajnokok. Ezek az emberek a ringen kívül nem ellenfeleim, ellenségeim, hanem kollégák, ismerősök, sőt barátok.

Tehát innentől kezdve egy jó show-t kell mutatni, jó mérkőzést, jó bunyót. Remélhetőleg kevés sérüléssel és sportszerűen. Ez a lényeg. Tehát ha azt kérdezed, kivel bokszolnék szívesen… akkor valószínűleg az lenne a válaszom, hogy… Dobos Evelinnel. (nevet) De az se biztos.

– Hogy állsz az amerikai filmrendezéssel?

– Az egyik ötletemet eladtam, ennek az előkészületei zajlanak, mert ez sem egyik napról a másikra történik. Egy másik film pedig, ami szintén külföldi produkció, de itthon forog, szintén előkészítés alatt van. De tegyük hozzá, hogy lehet, kicsit elszámoltam magam. Ugyanis ha csak az RTL-t nézem, itt a Valami Amerika, a Sztárbox és az Árulók, meg ami hozzá kapcsolódik. És ez csak egy munkaadó! Amellett ugye van színház, saját podcast, ami hamarosan indul… És akkor a Sztárbox heti 3-4 edzését nem is említettem.

– A kastélyban volt edzőterem?

– Lett volna, csak a bokasérülésem miatt nem nagyon edzhettem. Szóval ez a film is jövőre meg fog valósulni, de nem biztos, hogy tavasszal elkezdhetjük a forgatást.

– Mesélj kicsit a podcastedről.

– Az a címe, hogy Be a Real Man (Légy igazi férfi), ami – ahogy a címe is sugallja – arról fog szólni, mit jelent igazi férfinak lenni a mai világban. A férfi szerepe, kommunikációja, értékrendje, udvarlási szokásai… Mennyire korlátozza a társadalom a mai világban az igazi férfit. Beszélgetek hölgyekkel, férfiakkal, olyanokkal, akik még nem döntötték el, melyikek a kettő közül, tehát itt bármi belefér.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk