KULT

Aki megzenésítette a 4-es metrót

Petruska András 5 éve koncertezik egyszemélyes zenekarként. Tavaly megjelent lemezét az új metróvonal megállói ihlették.


Először a tévéképernyőn ismerte meg az ország, de ő a celebség helyett a valódi rajongói tábor felépítését választotta. Többnyire egy szál gitárral áll ki a színpadra, mégis teljes értékű zenekar illúzióját kelti: ha kell, dobként, ha kell, basszusgitárként használja hangszerét. Sokáig csak angolul énekelt, de tavaly elérkezettnek látta az időt a váltásra.

Első nagylemezének ráadásul rögtön rendhagyó koncepciót választott, amit a kritikusok az év egyik legnagyobb meglepetésének neveztek. Az igazi média- és közönségfigyelmet mégis az a klipje hozta meg neki, amelyben alvajáróként, alsónadrágban kóborol Budapest utcáin. Szólókarrierjének ötödik évfordulója alkalmából beszélgettünk.

– Mi az első zenével kapcsolatos élményed?

– Ezt teljes biztonsággal nem tudnám megmondani, de talán Halász Judit vagy 100 Folk Celsius lehetett. Arra konkrétan emlékszem, hogy a Bródy János által írt Micimackó két verzióját – az egyiket Halász Judit, a másikat Koncz Zsuzsa énekelte – egy egész nyáron át hallgattam és hasonlítgattam össze egymással. Ekkor lehettem olyan négyéves. Aztán bekötötték hozzánk az HBO-t, és ezen szinte rögtön sikerült elkapnom egy Paul McCartney koncertet. Innentől nem volt megállás, végérvényesen megfertőzött a zene szeretete és a koncertezés iránti rajongás.

petruska1

Névjegy

Petruska András 1986-ban született Budapesten. Kilencéves korától egészen 2008-ig Bussy Gábornál, az Impro Zenei Műhely alapítójánal tanult gitározni és énekelni. Ezzel párhuzamosan Kósa Zsuzsa magániskolájában tanult több, mint egy évig, illetve 2007-2010 között a Kőbányai Zenei Stúdió hallgatója volt.

2009-ben gitártanárként dolgozott a börzsönyi Zeneiskolában, azóta is országszerte tart workshopokat dalszerzés, hangszerelés és fingerstyle témában. 2013 óta tanít a kétegyházi DARKE gitártáborban, valamint 2014-ben meghívást kapott a Gitármánia táborba is, mint óraadó. Olyan előadókkal állt már egy színpadon, mint az Illés, az LGT, a Quimby, vagy Tommy Emmanuel.

Feltűnt a Megasztár tévéműsor 5. szériájában, de továbbjutása ellenére a versenytől végül visszalépett. 2007-ben a Benczúr-ház jazz tehetségkutató versenyének győztese volt akkori zenekarával, az Impress-sel. 2010-ben megkapta a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díját, rá egy évre pedig a Fringe-díjat. Idén áprilisban Artisjus Junior díjra jelölték. Pályafutása során több formációban megfordult, majd 2010 tavaszán szólókarrierbe kezdett. Önálló produkciójával évente nagyjából 120 koncertet ad.

petruska4

– Mikor határoztad el, hogy hivatásszerűen ezzel szeretnél foglalkozni?

– Álmok és vágyak szintjén gyakorlatilag mindig előttem volt a cél. Más kérdés, hogy sokáig hiányzott belőlem az a fajta talpraesettség vagy karakánság, hogy megpróbáljak tenni is érte. Érettségi után is inkább polgári szakmát választottam, beiratkoztam az ELTE-re szociológia szakra. Aztán úgy a második-harmadik év környékén fogalmazódott meg bennem, hogy ketyeg az óra, már nem vagyok annyira fiatal. Bár tulajdonképpen csak 21 éves voltam, de így is azt éreztem, hogy ha meg akarom valósítani az álmaimat, nem halogathatom tovább. Szóval ha beszélhetünk bármilyen konkrét elhatározásról, az ekkor történt.

– Hogy látod öt év távlatából, a Megasztárban való szereplésed hozzátett valamit a karrieredhez?

– A Megasztár egy nagyon szerencsés véletlen volt az életemben, amit utólag se bánok, hiszen ezrek ismerték meg a nevemet és a zenémet ennek köszönhetően. Nagyon jó kiindulópontnak gondolom, amit éppen ideális mértékben sikerült meglovagolnom. Mindazonáltal az a közeg nagyon idegen volt számomra, ezért is döntöttem végül a visszalépés mellett. Büszke vagyok rá, hogy mára szinte teljesen sikerült magam mögött hagyni. Aki akkor közel került a zenémhez, az most már sokkal inkább az azóta megjelent dalaim miatt követi a tevékenységemet, nem azért, mert én vagyok a srác a tévéből. Aki pedig csak később ismert meg, annak jó eséllyel ki is maradt az egész történet.

Továbbjutás a Megasztár válogatóján:

– Mennyivel lettél kiforrottabb azóta, hogy 2010 tavaszán először álltál ki egyedül a színpadra?

– Szakmailag sokkal könnyedebb vagyok. Olyan ez a dolog, mint a sport: minél többet edzel, annál jobbak lesznek az eredményeid. Zeneileg is sokat csiszolódtam,

"
nem véletlenül csak tavaly jelent meg az első lemezem. Szerettem volna megvárni, amíg az általam kipróbált stílusokból kialakul egy egyéni hangvétel,

amit tényleg a magaménak mondhatok, és amiről nem egy másik előadóra asszociálnak az emberek. A Metropolita albumra nagyon büszke vagyok, és most, hogy már a folytatás dalai is születnek, úgy érzem, egyre lazábban megy a dolog.

Ami a koncertezés pszichológiai oldalát illeti, annak idején az egészet úgy kezdtem el, hogy én magam is elcsodálkoztam, milyen hamar mekkora sikere lett. Volt az egészben egyfajta ártatlanság, ami aztán egyre inkább átcsapott rutinná. Folyamatosan próbáltam megújulni, és ez kicsit talán görcsössé tett, de mostanában ezt is egyre inkább sikerül elengednem. Folyamatosan kapom az újabb és újabb feladatokat az élettől, de szerencsére azt is érzem, mikor kell megállnom és szünetet tartanom. Összességében úgy gondolom, egyre egészségesebb hozzáállással tudom ezt az egészet csinálni.

– Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy a 4-es metróról akarsz lemezt készíteni?

– Talán az egyetem kezdetén, amikor az addigiakhoz képest nagyon kitágult számomra Budapest. A belváros kocsmái közül szinte mindet végigjártuk, és még a külső kerületekbe is kimentünk néha egy-egy koncert miatt. Akkor kezdtem el figyelni a közlekedés szépségét, hogyan épül fel ez az egész méhkas. Majd megismertem a 4-es metró tervezett útvonalát, és már abból valamiféle zenét hallottam ki.

"
Elsőre megragadott, ahogy a város gyakorlatilag 10 különböző arcát mutatja meg a 10 megálló alatt.

Azt hiszem, tudatos döntés nem is állhatott volna emögött, egyszerűen jött magától: az ilyesmihez egyfajta művészi kattantság szükséges. Például emlékszem, hogy mikor egyetemistaként az akkori barátnőmnek megemlítettem az ötletet, szimplán hülyének nézett... (mosolyog)

A Móricz Zsigmond körtér című dal szövegvideója:

A koncepció tehát jó ideje megvolt, de a megvalósítás egyre csak váratott magára. Aztán amikor arra jutottam, hogy eljött az ideje az első nagylemezemnek, újra átfutott bennem, hogy vajon mikor is adják át az új metrót. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan még sokára, de aztán utánajártam, és kiderült, hogy a tervek szerint alig egy év múlva már futni fog. Ez adta meg a végső lökést, hogy komolyan nekiálljak kidolgozni. 2013 áprilisa környékén kezdtem el lejegyzetelni, honnan hová tart majd az album, és júniusban álltunk neki Babarci Bulcsúval (a TükeZoo együttes frontembere, valamint a Metropolita szövegeinek társszerzője – a szerk.) megírni a dalokat. Végül szinte napra pontosan a metró átadásakor jelent meg a lemez.

A Metropolita inspirációiról

„Ezen a lemezen minden megtalálható, ami számomra Budapest. A dalokban találkozik a valóság és a fikció, a mai modern város a múlt romantikájával, az önéletrajzi ihletésű, vagy kifejezetten az én generációmra jellemző történetek. A zenei ábrázolásban is ugyanez volt a célom. Többnyire a magyar népi dallamvilágot és hangszereket helyeztem bele városias, zsibongó kontextusba. Azonban, ha Budapestről alkot zenét az ember, könnyen beugrik a mindenhonnan beszűrődő cigányzene, a sanzonok és a vigadók világa, de Cseh Tamás is kötelező része egy nagy fővárosi zenei képeslapnak.

petruska2

Számomra ez az album a lelki hazaérést, önmagam megtalálását jelenti. Fiatalon nagyon nehéz kérdés, mit kezdjek azzal az információval, hogy ennek az országnak vagyok a szülöttje és ez a kultúra nevelt fel. Akár szeretem, akár nem, ez a környezet az otthonom. Ezt nem lehet megmásítani. Ez az én történetem, saját magam és a városom kapcsolata, gondoltam, játszom egy jót azzal, hogy megzenésítem.”

Forrás: A38-tól a Zeneakadémiáig blog

– Mekkora váltás volt neked egy ennyire kompakt, ráadásul magyar nyelvű repertoárral turnézni az addigi koncertjeidhez képest?

– Annyira nem éreztem élesnek a váltást. Szerintem sokkal jelentősebb volt, amikor 2012 környékén a country-s, folkos témákat hátrahagyva elkezdtem Steve Swindellivel dolgozni. Ekkor születtek az olyan, addigiaknál jóval tökösebb és hiphoposabb dalaim, mint az I’m Bad, a Double Speak, vagy a Not Dancing Tonight. Mire eljutottam a Metropolitáig, addigra azt éreztem, hogy nagyjából már letisztultak a végletek.

– Milyen a viszonyod a régebbi dalaidhoz az újakkal összehasonlítva?

– A legnagyobb részüket ma is teljesen vállalhatónak érzem, és szerintem továbbra is repertoáron tartom majd őket. Azt tudni kell, hogy a nagylemez előtt kiadott dalaim, amelyek főleg EP-ken jelentek meg, hivatalosan sosem kerültek kereskedelmi forgalomba. Most fogjuk majd megnézni, hogyan tudnánk őket (vagy legalábbis egy részüket) fizikai formátumban is megjelentetni. Ősszel a Szent Gellért tér című digitális kislemezre már felkerült két korábbi szám újrakevert-kipofozott verziója, de jó néhány van még elfekvőben. Valószínűleg olyan is lesz köztük, amit a második albumomra teszek majd fel. Persze vannak azért olyanok is, amelyek mára aktualitásukat vesztették, vagy legalábbis nem tudok ugyanúgy kötődni hozzájuk, mint mikor megírtam őket.

– Hogy élted meg a Szent Gellért tér klipjének forgatását, amikor órákon át egy szál alsónadrágban kellett mászkálnod a városban?

– Először mereven elutasítottam a koncepciót, de szerencsére annyira profi csapattal dolgoztam (Lőrincz Nándor és Nagy Bálint, akik Boggie Parfüm-klipjét is készítették) hogy végül beláttam, jó kezekben vagyok. Belegondolva világos lett nekem, hogy ez a sztori remekül visszaadja a Metropolita alaphangulatát. Adott a srác, aki megénekli a városát, aki részese a forgatagnak, de egyben kívül is áll. Ez az egész dolog a maga szofisztikált, kikarikírozott módján nagyon jól lejön a klipből.

– Mennyire lepődtek meg az emberek, milyen reakciókat kaptál?

– Nagyon furcsa volt számomra, hogy az emberek legnagyobb része tökéletesen ignorálta a szituációt. Én sokkal több incidensre, beszólásra, vagy akár csak bámuló tekintetre számítottam, hiszen első ránézésre

mégiscsak egy alsógatyás hülyegyerek sétálgatott gitárral a nyakában. Ráadásul a kamerák se mindig látszódtak, tehát nem jött le egyből, hogy forgatás zajlik. Az, hogy szinte semmi reakciót nem kaptam, mindenképp felvet bizonyos kérdéseket a társadalom ingerküszöbével kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ma már tényleg nem számít még csak megbotránkoztatónak sem az ilyesmi? Persze nem bánom, hogy nem estek nekem, de akkor is furcsa az egész.

– Temesvári Bence hegedűn gyakorlatilag már állandó vendég a koncertjeiden, és a lemezfelvétel során is sok zenésszel dolgoztál együtt. Ez azt jelenti, hogy az eddig jellemző egyszemélyes zenekar-koncepciót félretetted?

– Zenészként lételemem a kísérletezés, sosem tudhatom előre, mit hoz a jövő. Az albumon elég nagy teret kap a népzene, így ahhoz, hogy legalább részben reprodukálni tudjam a hangulatát élőben is, elkezdtem Bencét egyre több koncertre magammal vinni. És azt éreztem, hogy az a fajta stílus, amit én művelek – tehát a zenekarszerű, úgynevezett fingerstyle gitározás – tulajdonképpen ugyanúgy működik, hiába van velem valaki más is a színpadon. Attól még ugyanúgy én vagyok a zenekarom dobosa és basszusgitárosa egy személyben. A virtuozitási igényemet továbbra is ki tudom élni, ehhez csak hozzátesz egy szólista.

petruska3

Mostanában egyre jobban foglalkoztatnak a fúvósok, hobbiszinten én magam is elkezdtem népi furulyát tanulni. Elképzelhető, hogy a jövőben bővülünk majd egy fúvóssal, sőt az sem kizárt, hogy pár év múlva egy dj-vel közösen fogok fellépni. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő, de tényleg arra törekszem, hogy folyamatosan valami új dologgal álljak elő.

"
Imádom azt a szabadságot, amit az egy szál akusztikus gitár ad,

és amíg ehhez egy plusz hangszer csak hozzátesz, nem látom semmi akadályát. Másfél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de utólag nagyon jó döntésnek tartom.

– Ha nem is mostanában, de valamikor el tudnád még képzelni magad egy hagyományos rockzenekar élén?

– Erre is csak azt tudom mondani, hogy fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Elképzelhető, de őszintén szólva sokkal inkább érdekelnek a be nem járatott formák. Dobos helyett szívesebben dolgoznék beatboxossal, basszusgitáros helyett tubással, ilyesmi. Egyre jobban érdekel az elektronikus zene is, persze nem a diszkós vonal, de samplerezést vagy loopokat például abszolút lehet, hogy használok majd a dalaimban.

5. születésnapi koncert

Az április 23-i buli a Muzikum Klubban egyszerre lesz áttekintő és előremutató jellegű. Egy-két új dal biztosan elhangzik majd, annál is inkább, hiszen a közeljövőben egy online kislemez megjelenése is tervben van. Emellett jó néhány olyat is elővesznek majd, ami utoljára nagyon régen szerepelt a repertoárban, hegedűkísérettel pedig még egyáltalán nem.

Vendégként ott lesz Szeder-Szabó Krisztina a Melodisztik és Szeder zenekarokból, valamint Vitáris Iván az Ivan & the Parazolból, ők is több számban közreműködnek majd. Különlegesség, hogy tervben van egy igazi unplugged-blokk is, amikor bármifajta erősítés nélkül, a közönség soraiban, teljesen intim környezetben fognak megszólalni a dalok

– Mi az, ami már körvonalazódott a második lemezeddel kapcsolatban?

– Az biztos, hogy annyira erős koncepciója nem lesz, tehát például nem a 3-as metróról, vagy a fonódó villamosokról fog szólni... (nevet) Olyanfajta igény azért van bennem, hogy továbbra is legyen egy összefüggő világa és hangulata, még akkor is, ha a dalok témája egyébként eltérő. Nem sietünk vele sehova, szerintem valamikor jövő tavasszal fog kijönni, a 30. születésnapom környékén. Ez a dolog egyébként komoly lelki kihívások elé állít, hiszen hiába gondolom magam fiatalnak, a harmincas szám azért mégiscsak sok. Ilyenkor kicsit számot vet az ember, hogy hová jutott el eddig, mi az, amit ünnepelni tud és mik a korlátai. Ennek a számvetésnek a révén rengeteg gyerekkori emlékem villan be, amiből szintén születhetnek dalok. Mindenesetre ha elkészül időben, ez a lemez szuper kis szülinapi ajándék lesz magamnak.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk