Téliszalámi, Trapper farmer, kvarcóra – Így sefteltünk mi a 80-as években
A magyarok valutaellátási szabályai
Az előző rendszer hiánygazdasága és a meglehetősen szigorú devizaszabályozás okozta állandó valutaínség egy olyan elegyet hozott létre, mely sokak fejében elültetett valamilyen külföldi ügyeskedéssel kapcsolatos gondolatot. Bár a – nevezzük nevén – csempészet komoly retorziókat vonzott maga után, kevesen akadtak az országban, akik pénz vagy néhány értékesebb tárgy birtoklásának reményében nem vállalták a rizikót. Sokan voltak, akik tudatosan vétettek a jogszabályok ellen, legalább ennyien akadtak, akik nem is tudták, hogy tilosban jártak.
Most ne menjünk bele részletesen a devizaszabályokba és azok változásaiba, de annyit mindenképpen idézzünk fel, hogy a hatályos jogszabályok szerint
devizahatósági engedély nélkül sem külföldieknek, sem magyar állampolgároknak nem volt szabad sem forintot, sem valutát kivinni innen, illetve behozni az országba. Ráadásul a magyarok számára limitálva volt még az engedéllyel birtokolható és kivihető valuta, sőt a forint kivitele is. Aki utazhatott (ehhez is engedély kellett), annak a nyaralás végén a nála lévő maradék vagy éppen kint (rokonoktól, satöbbi) kapott valutát fel kellett ajánlania az államnak megvételre, vagy egy devizaszámlán kellett elhelyeznie egy későbbi utazás esetére.
Röszke határállomás. 1966. Fortepan/Magyar Rendőr
Szintén szigorú szabályok vonatkoztak a tárgyak és élelmiszerek kivitelére és behozatalára, így
a határon be kellett jelenteni már az értékesebb eszközök (pl. fényképezőgép) kivitelét is, mert a hazaérkezéskor baj lehetett a le nem jelentett tárgyakból.
Itt arra kellett figyelni, hogy csupán saját használatra megfelelő mennyiségű és értékében meghatározott ételt és használati eszközt lehetett átvinni vagy visszahozni a határátkelőhelyeken (igaz ez utóbbiak már nem deviza-, hanem vámjogszabályokban kerültek lefektetésre). De a száraz jogi szövegek helyett nézzük, hogy miként vált tudatosan vagy akaratán kívül bűnözővé egy ország lakosságának nagy része!
Mutyiország
Az ilyen cselekmények általában egyszerre
vétettek a deviza- és a vámszabályok ellen is, mivel a külföldi útra vitt valuták gyakran szolgálták a külföldi árubeszerzés céljait (majd külföldi holmik itthoni, jelentős plusszal történő eladását).
Persze nehéz mindenféle trükköt felderíteni és bemutatni, de a hatvanas években az újságokban akadt néhány olyan (bírósági ítélettel végződő) eset, mely – akár tanmeséül is szolgálhatna „mutyiország” rejtett működésére. Ilyen volt például Kőbánya lakótelepein elharapózott rokonlátogatási láz.
Röszke határállomás. 1973. Fortepan/Urbán Tamás
A hatóságok ugyanis hamar felfigyeltek rá, hogy a környéken lakók tömegesen (összesen 39 ember ült a vádlottak padján) érezték úgy, hogy
égető vágyat éreznek csehszlovákiai rokonaik felkeresésére, ráadásul a vágy ébredése gyanúsan egybeesett az északi határok átkelési szabályainak enyhítésével.
A trükk ebben az esetben az volt, hogy a könnyen megkapható csehszlovák kiutazási engedélyt olyan gyakran váltották ki, amennyire csak tudták, és természetesen beváltották a legálisan beszerezhető napi 110 korona valutát is a teljes időtartamra (általában egy hétre). A kirándulás azonban még aznap este véget is ért a beszerzett csehszlovák árukkal (emlékszünk még a Slavia légpuskákra), a hazaérkezők pedig a koronát elfelejtették visszaváltani. Persze ez akkor már meg sem volt. A nagyüzemi jellegre jellemző, hogy volt olyan vádlott, aki pár hónap alatt 24(!) alkalommal vágyott a csehszlovák rokonok után és összesen 36 ezer koronát vett fel, míg csak a Bizományi Áruházakban fél millió forintért adták el az árut.
