KULT

Rudolf Péter: „Egy politikusnak sem kell megfelelnem”

A Vígszínház igazgatója beszélt arról is, miért kell népszínházat csinálni, hogy fér meg egymás mellett a Barátom Harvey és a Sirály, kell-e a színhháznak foglalkoznia a politikával, és mik a tervek a következő évadra.


Rudolf Péterrel interjút készíteni nem könnyű, sorba kell állni, mint annak idején Trabantért a Merkúrban. Gyakorlatilag a kinevezése óta szeretnék beszélgetni vele, de rendkívül elfoglalt, és sokáig a Covid sem kedvezett az interjúknak. Most azonban végre összejött, és túlzás nélkül mondhatom, megérte várni.

– Két éve kerültél a színház élére. Nem bántad meg?

– Mielőtt beadtam a pályázatot, feltettem magamnak egy nagyon egyszerű kérdést. Pár év múlva az fájna-e jobban, hogy nem csaptam bele, mert gyáva voltam, vagy az, hogy kiderül rólam, nem vagyok alkalmas. Úgy éreztem, az első változat keltette dühvel kevésbé tudnék együtt élni, mint a második változat kínos, de vállalható következményeivel.

Amint ezt megfogalmaztam magamban, kitisztult a kép. Ez a dolgom. Persze amibe csöppentem nem egyszer adott okot az elbizonytalanodásra: kacifántos körülmények között neveztek ki a legnagyobb prózai társulat élére, miközben gyakorlatilag bezárt az ország. Abszurd időszak volt.

És bár rendeződni látszik a helyzetünk, a színház most jóval nagyobb energiákat kell mozgasson, hogy a pandémiás helyzet előtti szintre küzdje vissza magát nézettségben, tervezhetőségben. Szóval hirtelen felindulásból elkövetett elbizonytalanodásaim voltak – de lényeget tekintve világos számomra, hogy ez az én utam.

Megbánásról tehát szó sincs.

– Mi volt a legnehezebb a Covid-időszakban, és hogy volt nehezebb: színészként vagy igazgatóként?

– A Vígszínházban a barátom Harvey-ban játszottam először, most tavasszal. (Az előadásról írt kritikánk itt olvasható.) A régi előadásaimat, az „előző életemből” természetesen ugyanúgy sújtotta a Covid, mint az egész világot. Nem játszani fájdalmas. Nézőt hazaküldeni borzalmas. Színészként. Igazgatóként. Portásként és öltöztetőként is.

Ez a színház arról híres, hogy a legélesebb történelmi helyzetekben, a legsötétebb időkben, a legkilátástalanabb körülmények között is – játszott. Merthogy akármennyi fájdalom gyűlik is fel a világban, összejönni és megmártózni egy színházi előadás katarzisában, az előadóknak és természetesen a befogadóknak is menekülés. Gyógyszer. Hát még egy ilyen környezetben, mint a Víg.

De ez egy speciális helyzet volt, ahol maga a találkozás volt a veszélyforrás. Nem kockáztathattam. A társulat színészei, és persze én magam is, abban nőttünk fel, hogy csak akkor mondasz le egy előadást, ha nagyon-nagyon magas lázad van. Valahogy így alakult ki. Egyébként négykézláb is bemászol. Azt elfogadtatni a kollégákkal, hogy most egy egészen más hozzáállással szolgálják a színházat, hogy az óvatosság most fontosabb, és az első tünetre otthon kell maradni, tesztelni kell, nagyon nehéz volt. Tehát az elszánt játszani akarás és a bölcs óvatosság közötti lavírozás volt a legnehezebb.

Emlékszem, amikor a színházak egymás között még csak arról állapodtak meg, hogy erősen ajánlott a maszkviselés, a Vígszínház tanácstermében ültünk nyolcan-tízen, és azon tanakodtunk, nem kötelességünk-e egy ekkora épületben előbb lépni, és még szigorúbb óvintézkedéseket hozni. Akkor még nem tudhattuk, mi lesz a reakció. Lehet, hogy holnap mindenki azt mondja, ha maszkot kell húzni, akkor nem jövünk a Vígbe! Üres házak előtt fogunk játszani? Vagy pedig mellénk áll a közönség?

Végül elsők között megléptük, és bevezettük a kötelező maszkviselést.

Mindig azt mondogattam magamnak, ahhoz képest, hogy édesanyám még az óvóhelyre menekült a bombázások elől, ezek a kellemetlenségek a maszkkal igazán semmiségek.

Az élet visszaigazolta a döntéseinket. Ez a sok aggodalom összerántotta a társulatot. A streameléssel lehetőséget teremtettünk, hogy a próbafolyamatoknak legyen kifutása. Találkoztunk a nézőkkel még ha nem is a szokásos körülmények között. És ez az online térben való összekapaszkodás a jövőben is megmaradhat.

Mára 130 ezer felett van a Facebook oldalunk követőinek a száma, míg az Instagramon közel 25 ezren követnek minket.

Az internet nagyon fontos kapcsolattartási formává vált az elmúlt időszakban. Speciális előadások jöhetnek így létre. Sok mindent rögzítettünk az utókornak, és olyan helyeken is láthatták így az előadásainkat, ahova talán soha nem jutottunk volna el.

Nem mellesleg, azt se felejtsük el, hogy az online közvetítésnek köszönhetőn sokan olyanok is megnézhették ezeket az előadásokat, akinek amúgy erre nem lenne pénze. A lényeg persze mindig a jelen idő, az a színházi működés csodája, de van hozadéka a történteknek, ez nyilvánvaló. Akkor persze tele voltunk aggodalommal. Nem vesztünk-e nézőket?

– Kevesebb lett a néző?

– Szerencsére azt tapasztaljuk, például A padlás vagy A dzsungel könyve esetében – ahol nagyon nagy számokat produkáltunk online, tehát aggódtunk a jövőt illetően –, hogy szinte újabb lendületet vettek az előadások. A gyerekek élőben is találkozni akartak a szereplőkkel.

Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert vannak olyan ikonikus zenés előadásaink, melyek akármi történik, telt házakat produkálnak. Ez a tény pedig jótékony hatással van a prózai előadásainkra is. A „Vígmágnes” működik. Nyilvánvaló, hogy van visszaesés a békeidőkhöz képest, viszont nem akkora, mint amitől tartottunk. Nagyobb energiával dolgozik a szervezés, a titkárság, a sajtósunk, a marketing – gyakorlatilag mindenki, aki a háttérben segít a varrodától az asszisztenciáig, kameracsapattól az öltöztetőkig, hisz a nézői bizalmat kell erősítenünk. Játszunk. Nem esünk szét.

Nagyjából visszatért a közönségünk, bár a Covid előtti szintet még nem értük el. Erről jelentős mértékben tehet a háború negatív gazdasági hatása is. Ha sikerül a bérletekkel visszaállni a Covid előtti időszakunkra, akkor azt sikernek könyveljük el. De erre csak szeptemberben kapunk választ.

– Az évadnyitón azt mondtad, a színház a politika felett áll. Az utóbbi években azért nem egészen ezt látjuk, a politikusok nem feltétlenül így gondolják. A Vígszínházat békén hagyják?

– Nem kellett megfelelnem senkinek. Csak a Víg múltjának. És a pályázatomban felvázolt szellemiségnek. Amikor az évadnyitón ott állt egyik oldalon az államtitkár úr, másik oldalon a főpolgármester úr, én pedig középen, akkor úgy éreztem, ez remekül lefesti azt, amit a világról gondolok.

A színház, ha jól csinálja a dolgát, akkor a napi politikai vircsaft felett áll. Miközben persze ebben a közegben él, erre kell reflektálnia. Nem apolitikus színházról beszélek! A színház szabadsága, egy előadás árnyaltsága, az igazság keresése, a kérdések feltevése, sokkal gazdagabb gondolati közeg. A politika kénytelen erőteljesen fogalmazni, sarkosan. Az üzenetei leegyszerűsítőek. Meggyőzni akar, híveket toborozni. Választási időszakban különösen.

A színház meg akarja érteni az ember szövevényes működését – a politikáét is.

A Homo sapiensről szól. Egy pártnak nyilván meg kell fogalmaznia önmagát. Amikor kijelöl magának egy irányvonalat, azzal be is szűkíti a követői körét.

Egy színháznak viszont nem szűkítenie kell, hanem nyitni. És ha nyit, abban a percben elkezd kutakodni, hogy hol tart a világ és miért tart ott. Miért dönt úgy egy ember, amikor dönt. Nem véletlenül lehet a nagy klasszikusokat állandóan játszanunk. A féltékenység örök kérdése jelenik meg az Othellóban. A tehetetlenség, az elvágyódás Csehov darabjaiban. De közben meg kell forgatni őket a mában, azt kell nézni, hogy a mai ember számára ezek a klasszikusok hogyan tudnak megszólalni.

Épp most voltam a Vígszínház ikonikus jelmeztervezőjének, Jánoskúti Mártának a kiállításán. Fiatalkoromban még az ő jelmezeiben ugrándoztam a színpadon. Puck volt az első szerepem. A megnyitón hallottam egy Nádasdy Kálmán idézetet, ami jól mutatja miként kell gondolkodnunk.

Az osztályából valaki fölkiáltott: „Kitaláltam valamit!”. Mire Nádasdy Kálmán azt válaszolta: „Maga ne kitaláljon, maga betaláljon! Azt találja meg, ami ott van a darabban, az épp elég!”.

Ezzel együtt persze a klasszikusok mellett sok kortárs darabot játszunk. Most is ilyet próbálunk itt, a Pesti Színházban, az Inkognitó című előadást. A Vígszínház Házi Színpadán pedig kifejezetten magyar kortárs darabokat mutatunk be. Szeretnék majd egyszer feltenni egy kötetet a polcra azokból a darabokból, amelyek ott születtek meg, a Vígben.

– Van a Vígszínháznak...

– Lelke? Van! (nevet)

– Az sem árt, de én arra gondoltam, van-e körülírható célközönsége?

– Nagyon érdekes kérdés. A pályázatomban is leírtam, hogy népszínházat csinálok. Egyébként a színház összes eddigi igazgatója azt csinált, ha kimondta, ha nem. 1100 embert kell becsalogatni. Volt, hogy 1800-at, mert volt állóhely is.

Ezt nem lehet másként, minthogy az imént emlegetett nyitottságot a műsorpolitikában is képviseljük.

A Barátom, Harvey például egy klasszikusan elmesélt történet. A díszletünk is a régi időket idézi: a színész lenyom egy kilincset, és belép egy ajtón. (Ez a „porosság” szinte már kuriózumnak, bátorságnak tűnik...) Mégis szellemiségében találkozik a Csehov előadásunkkal. Ugyanarról beszélünk. Szorongásról, a környezeteddel való azonosulásról, vagy meneküléseidről. David Doiasvili, a Sirály rendezője szinte felrobbantotta a negyedik falat, úgy oldotta fel a teret: ifj. Vidnyánszky Attila Trepljovként egészen a körúti „nézőkig” rohan kamerájával.

– Aggódtunk is érte a decemberi bemutatón, hogy megfázik.

– Mi is! Könyörögtem, hogy vegyük fel azt a részt, ne rohangáljon esőben, fagyban, de ilyenkor az adrenalin hajtja a színészt, és meg is védi.

Úgy gondolom, a lényeg, hogy a Sirály szellemisége találkozik a Harvey szellemiségével. Van kapocs a műfajoktól, a megoldásoktól függetlenül. Kőszegi Ákos, aki az főorvost játssza a Harveyban, sztentori hangon megkérdezi az egyik jelenetbe toppanva, hogy „Mi folyik itt?” Ez a szöveg bekerült az előadás előtti szertartásunkba is. Összeállunk a kezdés előtti pillanatban, és együtt kimondjuk kórusban: „Mi folyik itt?”

Végső soron ez a színház dolga: feltenni ezt az egyszerű kérdést, hogy „Mi folyik itt?”

Nekem az a jó, ha a Csehov-előadás nézőit izgatja a Harvey és fordítva. De nyilván nincs teljes átfedés.

– Az évadnyitón azt is mondtad, nem tudod, mire vágyik a közönség. Így az évad végén tisztább a kép?

– Annyi minden történt az elmúlt időszakban, annyi minden dúlta és dúlja fel az életünket, hogy ez most egy nagyon nehéz kérdés. Marton tanár úrnak volt hozzá valami hatodik érzéke. Most lesz nemsokára a „Popfesztivál” évfordulója, de ott A Pál utcai fiúk, A padlás... Vannak emberek, akiknek különös érzéke van hozzá, hogy mivel lehet a nézőket behívni. Ő ilyen volt.

Van egy anekdota, ami vagy igaz, vagy nem. Sztálin kérdezte az elvtársaktól:

– Hány filmet készítünk mi a Szovjetunióban?

Mondták neki, hogy nyolcszázat.

– És mennyi ebből az igazán jó, ütős?

– Olyan 25.

– Akkor miért nem csak azt a 25-öt készítjük el?

Szóval hazudik, aki azt mondja, tudja, mire vágyik a néző. Ráadásul ennek egybe kell esnie azzal, hogy mi miről szeretnénk beszélni. Az igazi siker, ha ez egybeesik. Úgy tűnik, hogy nagy címek kellenek, nagy történetek. Most például a Barátom, Harvey lírai szellemessége után egy teljesen másként összetett elődás következik. Bodó Viktor rendezi A kastélyt. Egy kaffkai, szorongásos, vizuálisan rendkívül izgalmas világ, tele groteszk elemekkel. Ez lesz az első bemutatónk október elején. Többek között ifj. Vidnyánszky Attilával, Hegedűs D. Gézával, Méhes Lászlóval, Kovács Patríciával, Orosz Ákossal...

Utána pedig rám vár egy újabb nagy kihívás: Shakespeare-től a Szeget szeggel.

A Globe Színház is igazi népszínház volt. A Szeget szeggel pedig egy nagyon izgalmas politikai krimi. Is. Vígjáték nagy tétekkel. Főbb szerepekben Márkus Luca, ő játssza Izabellát, Stohl András Angelót, a herceget pedig Kőszegi Ákos.

– Játszod, vagy csak rendezed?

– Rendezem. A rendezem és játszom is a színházban nem működik. Nem lenne egészséges. A film az más történet.

A Pesti Színházban pedig egy újabb kortárs darabot mutatunk be. Nick Payne Inkognitó című művét Szőcs Artur rendezi. Épp most ülök be megnézni a próbát. Izgalmas történet. Egy különös puzzle-t kell összeraknia a nézőnek. Einstein agya körül forog a sztori, bármilyen furcsán is hangzik. Négy színész játszik benne sok szerepet. Kovács Patrícia, Nagy Ervin, Horváth Szabi, Márkus Luca.

Decemberben lesz egy új zenés előadásunk is a Pestiben, az Egy szerelem három éjszakája. Igazi ünnepi szereposztás: Kern András, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza lesz egyszerre a színpadon, és ifj. Vidnyánszky Attila rendezi. A további szereplők Ertl Zsombor, Orosz Ákos, Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István mellett egy egyetemista, Varga Járó Sára, aki most dolgozik először a színházunkban. A második világháború alatt játszódik a darab. A mára klasszikusnak számító slágerek új hangszerelésben elevenednek majd meg. Ahogy Attila látásmódja találkozik ezzel a világgal, megelőlegezhető a kuriózum.

Majd ismét egy nagy klasszikus következik, Valló Péter rendezésében Tennessee Williamstől a Macska a forró bádogtetőn.

Szilágyi Csenge, Brasch Bence, Hegedűs D. Géza, Igó Éva, Radnay Csilla és Telekes Péter játssza a főbb szerepeket.

– Te beéred egyelőre a Harveyval, vagy láthatunk a színpadon más darabban?

– Nagyon jó érzés volt együtt lenni a kollégákkal. Egészen más szemszögből láttam így a színház működését. Igazgatóként is sok haszna volt. Szerencsére nem esett nehezemre megnyomnom a „színész gombot”, és így részt venni a munkában.

Persze volt bennem szorongás is. Elvégre négy éve nem próbáltam színészként, és 17 éve nem álltam a Vígszínház színpadán. Nagyon különleges kihívás volt a Harvey egy láthatatlan, két méteres nyúl kollégával az oldalamon. Jól éreztem magam... De fontosabb, hogy a társulat tagjai jól érezzék magukat. Ha az oldalvízükön én is jól vagyok, az persze nem hátrány. Könnyebb vinni a napi ügyeket egy színpadi hátszéllel. Energiát nyerek. Úgyhogy minden elképzelhető.

– Az ember azt gondolná, most, hogy színházigazgató vagy, kiélhetnéd magad, eljátszhatnád minden szerepálmodat.

– Nem szokott jó kisülni abból, amikor az ember a fejébe veszi, hogy ő majd eljátssza ezt és ezt. Egy szerepvágyam volt, ami korábban majdnem megvalósult itt. Nagyon szerettem volna eljátszani Csacsinszky Pált Szép Ernő Lila ákácából.

Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy ez ugrott.

Most tényleg nincs a fejemben semmi konkrét szerep. Majd adódik valami. Igaz, ha lenne szerepálmom, akkor sem mondhatnám el, mert ha véletlenül tényleg színre visszük, senki nem mossa le rólam, hogy magamnak csinálok színházat.

De én nem magamnak csinálok színházat, hanem a nézőknek. És persze a kollégáimnak. Így együtt... Így pontos.

fotó: Dömölky Dániel, Emmer László, Markovics Z. Kristóf


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk