Összefogott a fél ország az autista kisfiúkat nevelő édesanya kétségbeesett levele után
Egy édesanya blogot vezet és közösségi oldalán megosztja mindenkivel, hogy milyen az élete a két autista kisfiával. Milyen gondjaik, és örömeik vannak itt, Magyarországon.
Legutóbbi bejegyzésében kétségbeesetten írt arról, hogy már nincs tovább, a helyzete annyira kilátástalan. Írt arról, hogy nagylánya, aki rengeteget segít, most végre elindulhat egy új úton, amit annyira megérdemel.
Ám a kétségbeesett édesanya nem tud már mit kitalálni, ezért nyílt levelet írt a blogjára, hátha lesznek, akik segíteni tudnak neki.

Az Autizmus Live blogban ezt írta:
"Reggel elmentem a bankba, levettem az utolsó húszezrest a kártyámról, hazajöttem, és könnyeimbe temetkeztem. Tizedike van, július.
Te jó szagú nyár! Ezt nem így terveztem.
Ez már a padló alatt van, de tényleg, és teljesen kilátástalan. Nincs előre. Hazafelé a Juhász Gyulán úgy támolyogtam, mint egy holdkóros, csak az aszfaltot néztem, másra nem voltam képes. Folyamatosan jár az agyam, hogy most akkor mi a fenét csináljak? Nincs ötletem. Nincs mibe kapaszkodnom, nincs mibe kapaszkodnunk.
Itt állok két autista gyerekkel, meg a nagyobb nővérükkel, akinek tizennégy éves kora óta nem volt egy rendes nyara sem, mindig rámaradtak a kicsik, igen az autista kicsik, és jól tudom, hogy pokoli sokat tett le értük az asztalra. Mi mindig dolgoztunk, mindig húztunk. Ő meg egész nyáron nevelt, hajnaltól délutánig, a maga módján...
Sosem panaszkodott. Idén nyáron tanul. Tanul, mert neki muszáj... Fizikát, matematikát, informatikát, hogy behozza az évek hátrányát, hisz szeptembertől várja az Egyetem, a hőn áhított, ahová nagyon kemény munkával a háta mögött bekerült. Megérdemelte, ez elvitathatatlan. A jövőjét nem vehetem el... Tanulnia kell, hogy esélye legyen.
Ne olyan kilátástalan, mint az enyém.
Itt állok két autista gyerekkel, és egy nagyobbal, reménytelenül... Nem tagadom, belebetegedtem, és nem találom sem a helyem, sem kiutat ebből a csapdából, ebből a helyzetből. Megfojtanak a problémák, megfojt a stressz, nincs jövőm, csak kapálódzom, mint az éppen vízbe fulladó. Nem merek előre nézni, nem merek már bízni sem.
Itt állok két autista gyerekkel, és egy nagyobbal, akikért foggal-körömmel mindent megteszek, vagyis mindent megtennék, ha lennének lehetőségeim. De nincsenek...
Szó szerint elvitte a betegség mindenünket. Megint. Ha azt mondom, elegem van, az kevés. Már nem is tudom, mit mondjak... Megfojtott a pénztelenség, megfojtott a nélkülözés... Bámulom a befizetetlen csekkjeim, és azon gondolkozom, hová is jutottunk...
A múlt héten, amikor megkaptam a táppénzem, megfordult velem a világ.
Egy hete tudom, hogy nincs tovább. Ezt már nem lehet életnek nevezni. Pedig minden nap mosolyognom kell, a gyerekeimre, és egyre nehezebben tudok.
Csak ők ne érezzék. De érzik. Nem kérnek, semmit. Csak a legkisebb, akinek nem tudom elmagyarázni, nem érti meg, az autizmusa gátat szab az értésnek.
Itt állok két autista gyerekkel, és egy hete tudom, hogy nincs tovább. A táppénzem, a családi pótlékom - mindenem a postára vittem, és a felét nem tudtam feladni annak, amit kell. Nem futotta a lakbérre, és a távhőtartozásra.
Nem megy az az elszámoló számla. Nem tagadom, 90 000 a deficitem. csak az e havi. Csütörtökön megfejelte,még nyolcvanhatezerrel a munkahelyem. Fizessem vissza a cafetériát. Beteg vagyok, nem jár. A férjem fele fizetése pont az éhenhalásra elég, meg Dorogra járni, dolgozni, és a gyerekek gyógyszereire.
Itt állok két autista gyerekkel, és tombol a nyár.
Tizedike van, 10 000 forintom van, és 176 000 forint tartozásom. Pedig beosztok mindent rendesen, fillére, forintra.
Beteg lettem, nem kellek, belém verték, hogy értéktelen rongy vagyok. Haszontalan.
Itt állok két autista gyerekkel, és elúszik az életünk, szép lassan és csendben. Vesznek a lehetőségeink, az autónk, nem telik a vizsgájára. Úszik a rég befizetett nyaralás... az az egyetlen hét, vagyis csak ötnapnyi kismarosi boldogság, hogy ne kelljen egész évben panel rabságban éljünk. Az egyetlen kapaszkodónk, ami egész évben éltet. Egy hete mondom a férjemnek, befizettük februárban, de ne álmodjunk nagyot, két hét múlva az utca végére sem fogunk tudni elmenni. Nem hogy Kismarosra... Sajnálom a kicsiket, és szégyenlem a helyzetünk.
Itt állok két autista gyerekkel, és pénteken megtudtam, hogy még a Providentnél is hitelképtelen vagyok. Egy hete keresem a megoldást, hogy elkerüljük a teljes csődöt, egy hete a bankokat járom, hogy hátha valaki....
De mindenhonnan csak kirúgtak. Pénteken még a Provident is. A szegények bankja.
Délután hívott az ügyintéző, hogy bár nagyon szeretné, ez most nem fog menni. Kevés a jövedelmem, túl kevés, és hát ott az OTP-nél még az az a hathavi tartozás a volt férjem után - majd utána talán. Hat hónapig még minden éjjel jönnek a rémálmok. Jó, tudom, Levente miatt úgysem alszom...
Itt állok két autista gyerekkel, te jó szagú nyár, és nem tudom, hogy csinálok nekik nyarat. Tudom, mosolyognom kell, de belül patakokban folynak a könnyeim. Levente nem érti, miért nem jön a fejlesztő. Nincs rá apanázs. Nem érti, miért nem megyünk az erdőbe, legalább annyit, amennyit tavaly. A játszótérről csak kinéznek minket, az nem a mi világunk, és azt sem érti, hogy séta közben miért nincs már egy gombóc fagyi sem. Nem is megyünk a cukrászda felé. Kínosan kerülök mindent, ami egy kicsi jó. Nem telik.
Itt állok két autista gyerekkel, és július tizedikéig tudtam felhőtlen nyarat csinálni, emlékezeteset. Most már csak a panelfogság marad, és délután négykor, a menetrend szerinti kutyasétáltatás. Félszeg mosoly a kín-torna parkban. A magam fejlesztése... a hullafáradtság.
Itt állok két autista gyerekkel, és teljesen elvesztem. Elveszett az életem, már nem megy a hajó. Pedig nem vagyok rossz ember, iskoláztattam becsülettel, diplomáig, technikusi minősítőig, és a kicsiket is iskoláztatom a legjobb tudásom szerint. Mindent megtettem és megteszek, amit csak tudok. A férjemmel szépen élek, de ehhez az élethez kevesek vagyunk, pedig nagyon szerényen élünk. Nincsenek anyagi javaink. Mindig segítünk a hozzánk fordulóknak, a legjobb tudásunk szerint. Csak most elfogyott egy kicsit az erőnk.
Mögöttünk nem áll senki. Tesszük a dolgunk. Próbálunk élni. Élni egy olyan életet, ami a fogyatékossággal élő gyermekeink miatt háromszor annyira drága, mint az átlagembereké.
Próbálunk, próbáltuk... Eddig bírtuk.
Bajban vagyunk.
Régen nem kértem segítséget, csak leírtam mindig, ami bennem lakik. A sorsom, a problémáim, az életünk a gyermekeinkkel, az autista gyermekeinkkel.
Most segítséget kérek. Tőletek, akik olvassátok a blogot, nap mint nap.
Ha tehetitek, kérlek, SEGÍTSETEK. Hogy tudjuk tovább tolni a hajót, hogy legyen esélyünk az újrakezdéshez, ahhoz, hogy felállhassunk, hogy tudjunk még mosolyogni, hogy esélyt kapjuk lakni, élni, enni, létezni, a gyerekeinket taníttatni, fejleszteni, a legjobb tudomásunk szerint.
Köszönöm, hogy elolvastátok az írásom, és nagyon köszönöm, ha megosztjátok. Hátha számunkra is van valahol még csoda... és egy emberibb élet.
Köszönöm, ha megteszitek értünk.
Ha tehetitek és megteszitek értünk, hogy esélyt kaphassunk. Esélyt az életre.
A számlaszámunk 11773030-10575035-00000000 OTP Nyrt., Tóth Dóra LAFO
A helyzetünkkel kapcsolatban a [email protected] email címen nagyon szívesen válaszolok minden kérdésre.
Minden segítséget KÖSZÖNÜNK amit értük, értünk tesztek."
A bejegyzést hétfőn tette közzé, és két nappal később egy újat írt. Ezúttal teljesen meghatódva arról írt, hogy vannak jó emberek, akik reményt adnak a legnagyobb kilátástalanságban is.
"Most nem is tudom, mit írjak vagy mondjak... Őszinte leszek: belül sírok az örömtől, úgy, mint a záporeső.
KÖSZÖNÖM NEKTEK!!!
Köszönöm Nektek, hogy visszaadtátok a hitem az életben, és a családunkért tett összefogásotok bebizonyította azt, hogy vannak még igazi érző és óriási empátiával bíró nagybetűs EMBEREK ezen a világon.
Vannak! Ti vagytok. Azok, akik mögénk áltatok, és kirángattatok minket a kilátástalanságból, az anyagi kiszolgáltatottságból. Abból a mélységből, ahol megrekedtünk már jó ideje, és nem találtunk kiutat.
Köszönöm Nektek! Mindazoknak, akik segítettek minket bármilyen formában, segítettek a gyerekeinknek és nekünk, a szüleiknek.
Köszönöm NEKTEK!! Mert mosolyt csaltatok az arcomra, és erőt adtatok a továbbiakhoz, reményt arra, hogy előre tudjunk tekinteni.
KÖSZÖNÖM NEKTEK EZT A CSODÁT!
Angyalok vagytok, és most komolyan sírok, de örömömben.
Mindenkinek köszönöm, aki idáig is segített, most segít, avagy a jövőben fog, és marad mellettünk hosszabb távon, és nem engedi el a kezünk.
Ez nem könnyű élet, a fogyatékossággal élő gyerek sohasem fog 'meggyógyulni' - az autizmus nem betegség!!-, nem lehet csak úgy megszervizelni, az állapot tartós, és élethosszig tart. Nekünk is élethosszig tartó szolgálat, amit tennünk kell, a nap mind a huszonnégy órájában.
Köszönöm Nektek, hogy ezt a nem könnyű életet igyekeztetek lehetőségeitekhez mérten, vagy azon túl is egy kicsit megkönnyíteni nekünk. Pokoli hálás vagyok, MINDENKINEK KIVÉTEL NÉLKÜL!!
Sosem hittem, hogy lehetnek csodák. Most bebizonyítottátok,hogy mégis van CSODA...
KÖSZÖNJÜK SZÉPEN! Az itthoniaknak, a külhoniaknak, mindazoknak akik megmozdultatok értünk.
Sokan írtatok levelet, tudom, még nem válaszoltam mindenkinek, hisz tennem kell a dolgom itthon is az autista fiúk mellett. Ne haragudjatok rám érte. Igyekszem mindenkinek napokon belül minden kérdésére válaszolni. Tudom, idő, és azt is, hogy várjátok. Írok, ígérem.
Remélem, hogy maradtok egy páran itt a blogban olvasók, és olvastok tovább. Én megígérem azt is, hogy írok NEKTEK a továbbiakban is.
Írom az AUTIZMUS LIVE-ot NEKTEK! Talán majd egy könyvet is belőle, hamarosan. Sokan biztatnak rá.
Szóval, hogy Dóri-nyelven is írjak valamit a végére: NAGYOK VAGYTOK!! KÖSZÖNÖM! Mindnyájatoknak!
Már van fény az alagút végén... Óriási SZÍVETEK VAN, és mi nagyon HÁLÁSAK vagyunk NEKTEK!!
Kérlek osszátok meg ezt a bejegyzést is, hogy mindenki olvashassa aki segített/segít/segíteni fog a jövőben is."