KULT

Az iskola, ahol a legprofibb zenészek a tanáraid – de nem csak ezért többszörös a túljelentkezés

Idén másodjára lesz saját udvara Kapolcson a Kőbányai Zenei Stúdiónak, ahol fiatal tehetségek mellett több onnan indult, mára igazi sztárrá vált zenekar is fellép.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. június 05.



Az idén 20. születésnapját ünneplő MZTSz Kőbányai Zenei Stúdió az egyik legelismertebb hazai zenészképzés: kis túlzással alig találni profi együttest az elmúlt két évtizedből, amelynek tagjai között ne lenne ott az iskola valamelyik diákja. Vagy legalább valaki olyan, aki eljátszott a gondolattal, hogy oda jelentkezik.

Kőbánya július végén 10 napra a Művészetek Völgyébe költözik, színpadukon olyan neveket láthat majd a közönség, mint az Ivan & the Parazol, a Carbonfools, a Mary Popkids, vagy a Magashegyi Underground.

Napközben pedig a kerület más nevezetességei és különlegességei, például a helyi kézműves sörfőzdék is bemutatkoznak. Mindezekről Szakadáti-Póka Vanessa, az iskola marketingvezetője és a programok főszervezője mesélt.

– Édesapád, Póka Egon az iskola egyik alapítója, ma is ő az ügyvezető igazgató. Te mikor folytál bele először a munkába, és milyen formában?

– Már az első pillanatokban is ott voltam, nyilván pár éves kisgyerekként annyira még nem vettem részt a szakmai munkában, de vannak emlékeim a kezdetekről. (mosolyog) Jóval később szereztem egy kommunikátor végzettséget, majd pedig egy művészeti szakmenedzserit is, ezért amikor felmerült, hogy a zenei menedzsmentet, illetve a marketing működését is tanítani kellene a diákoknak, rám esett a választás, hiszen kéznél voltam, előtte a szakszervezetnél dolgoztam.

Az volt a feladatom, hogy tisztázzam a diákokkal a mai világban már nem elég pusztán az, ha van egy jó zenekarod, tehetséges vagy és szuper dalokat írsz – el kell jutni a közönséghez, és el kell érned, hogy emlékezzenek rád.

Az internet ebből a szempontból egyszerre hatalmas előny, mivel megszünteti a távolságokat, de egyben hátrány is, hiszen pár kattintással bárkit meg lehet hallgatni a négy fal között, nem kell a koncertjére jegyet váltani, vagy akár csak pénzt adni a lemezéért.

Persze mindezt az előnyükre is fordíthatják a zenészek, de ehhez meg kell tanulniuk okosan használni. Érteniük kell ennek a mai instant világnak az egészen furcsa működését, a kereslet-kínálat elvét, hogy a rossz reklám esetükben nem reklám, s, hogy nehéz, de nemes hivatást választottak, aminek sok-sok nehézsége van, de minden zenével töltött perc kárpótolja őket.

– Szerinted mi teszi Kőbányát igazán egyedivé, miben kapnak többet az ide járók, mintha mondjuk a zeneművészetire mennének?

– A zeneművészeti egy teljesen más irány, más jelleg és nem szeretném összehasonlítani a két intézményt. Nálunk az egyik legfontosabb, hogy átfogó könnyűzenei tudást adunk, azaz minden ide tartozó stílus megtalálható az oktatási tananyagunkban.

Itt nem pusztán arról van szó, hogy bejön a tanár és leadja a tananyagot. Persze egy bizonyos szintet hozni kell, de ezen felül csak rajtad múlik, mennyit veszel el és szívsz magadba – nemcsak az oktatóktól, akár saját diáktársaidtól is.

Akinek megvan a kellő szorgalma, rengeteget fejlődhet, tanulhat, tapasztalhat. Nagyon különleges az is, hogy a tanáraink nagy része elsősorban előadóművész és csak ezután pedagógus. Ez pedig hatalmas dolog: tényleg aktív zenészektől lehet tanulni. A kiegészítő, járulékos tananyag is rendkívül hasznos, van a tárgyak között például szakmai angol a külföldi boldoguláshoz, jogi és gazdasági ismeretek, zenetörténet, szövegírás és még sorolhatnám.

– Mekkora előképzettség kell ahhoz akár hangszeres tudásban, akár elméleti szinten, hogy valaki bekerülhessen?

– Erre nem lehet általános szabályt lefektetni. Akadt diákunk a 20 év során, aki úgy gitározott, hogy mindenkinek leesett az álla, de közben nem tudta megmondani, milyen húrok vannak a hangszerén. Őt arra kértük, hogy az augusztusi pótfelvételiig próbáljon felzárkózni ezen a téren is. Alapvetően kell, hogy legyen egy biztos hangszeres tudás, de ha valaki tehetséges és látszik rajta, hogy tényleg komolyan csinálni szeretné, az kijön az előadásmódjából is. Én a zene „szakmai” részéről nem tudok nyilatkozni, nem ezt az oldalt képviselem, de a bent ülő elismert zenészek meg tudják határozni, mi az a szint, amire már építkezhet az illető.

Sok múlik azon is, milyen a merítés az adott évben jelentkezők között. Például volt egy basszusgitáros fiú, aki az esélytelenek nyugalmával jelentkezett, mégis felvettük, mert akkor éppen nem volt annyira erős a konkurencia azon a tanszakon. Neki viszont még maradt egy szakmai éve a középiskolában, amit mindenképp el kellett végeznie, tehát nem tudtunk mást mondani neki, minthogy próbálkozzon újra jövőre. Akkor pedig már nem került be. De becsületére váljon, hogy a márciusi elbukott felvételi után nagyon összekapta magát, és augusztusban már sikerrel vette az akadályt.

– Aki elvégez egy ilyen képzést, nyilván szeretne profi zenészként ebből is élni. Van arról adatotok, mekkora arányban valósul ez meg?

– Elkezdtünk egy ezzel kapcsolatos alumni kutatást, és az eredmények elég pozitívak: a végzett diákok nagyobb része a pályán maradt, a mai napig aktívan zenél.

A megélhetés más kérdés, szerintem manapság a legjobban menő zenekarok esetében is nagy dolog, ha pusztán zenélésből fenn tudják tartani magukat.

De a koncertezésen túl máshonnan is lehet úgy bevételük, hogy közben nem fordítanak hátat a szakmának: akár tanításból, hangosításból, más produkciók mögötti producerkedésből, vagy egyéb járulékos tevékenységből.

– Mennyire marad meg az összetartás a diákok között, miután végeztek?

– Ez az, amit még szerettem volna kiemelni, nekem ez a szívügyem. Kőbánya összeköt. Az itt töltött évek során olyan bizalmi kapcsolat alakul ki a diákok és a tanárok között, amelyre évek múltán is biztosan számíthatnak. Nem hiába: zenélni, közösen alkotni és fejlődni szerintem egy igazán intim dolog, az itt kialakult értékek pedig meghatározóak maradnak évek múltán is.

Gyakran előfordul, hogy valaki a saját osztálya (vagyis egyben iskolai zenekara) tagjaival dolgozik tovább, de emellett is számtalan példát láttunk már arra, hogy ha egy volt vagy jelenlegi kőbányás bekerül egy zenekarba, ahol később egy másik pozícióban is üresedés adódik, automatikusan valamelyik diáktársát ajánlja be maga mellé. A hab a tortán, amikor két egymásnak idegen zenész számára kiderül a kőbányai közös pont, azonnal segíteni és támogatni kezdik egymást.

Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatnánk, minthogy a hazai zenei életben legyen egy ilyen összetartó erő, amilyen a mi volt diákjaink között van. Ez egészen egyszerűen csodálatos.

– Hogyan jött létre Kőbánya Udvara a Művészetek Völgyében?

– Még 2015-ben volt ugyanazon a helyen, a Gástya-árokban a Modern Art Orchestra és Hobo közös udvara. Fekete-Kovács Kornél, a MAO vezetője (és egyben az iskola tanára) hívott fel, hogy a délutáni sávokban szeretnének kőbányás zenekaroknak is fellépési lehetőséget adni. Ennek révén kapcsolódtam be a Völgy-programszervezésbe, és nagyon jól is sikerült az a tíz nap. A következő évben megmaradt a koncepció, de már akkor motoszkált bennem a gondolat, hogy milyen jó lenne egy önálló helyszín, ahol a zeneiskolai vonal még erősebben meg tud mutatkozni.

A körülmények szerencsés alakulása és a Völgy főszervezőitől kapott támogató hozzáállás pedig elindított az úton, hogy az álomból valóság lehessen. Édesapámmal elmentünk a X. kerületi önkormányzathoz, akik korábban is büszkén álltak ki az iskola mellett, nekik is szívügyük a mi működésünk és a kerület virágzó kulturális élete, amiért nem tudunk elég hálásak lenni. Kovács Róbert polgármester és csapata nyitott szívvel és füllel hallgatta meg a terveket: hogy a kerület kiválóságai egy udvarnyi program keretén belül megjelenhessenen a Művészetek Völgyében.

Nem pusztán anyagiakban támogatták a udvarhelyszín létrejöttét, hanem minden alkalmat megragadtak arra, hogy az együttműködés példamutató lehessen.

Így például tavaly a „Jó tanuló, jó sportoló” díjat elnyert diákokat már Művészetek Völgye hetijeggyel jutalmazták. Ez azért szerintem elég menő, nem?

– Hogy állt össze a program?

– Szerettük volna éppen megfelelő arányban vegyíteni a tehetséges fiatal zenekarokat a már ismertebb, komoly rajongói bázissal rendelkezőkkel. A vezérfonal az volt, hogy mindenképp legyen valamilyen kapcsolódás, akár egy jelenlegi vagy már végzett diáknak, akár tanárnak köszönhetően. Jó volt látni, hogy tényleg ennyi felé vagyunk, a zenekarok felkonferálták egymást, örültek a másiknak, ott is maradtak megnézni őket a saját bulijuk után, tehát ismét megmutatkozott az összetartás.

– Mi változott idén a tavalyi évhez képest?

– Sok zenekart elvittek tőlünk a fesztiválon belül más helyszínekre, ami bármennyire is fájó, végső soron örömteli hír. A Bohemian Betyars például ezúttal a nagyszínpadon játszik majd, pedig tavaly egy hétfői esős estén olyan bulit csináltak nálunk, hogy a fal adta a másikat. A Margaret Island esetében ugyanez a helyzet, rájuk egyébként már a múltkor is épphogy befért a közönség az udvarunkba, akkora volt az érdeklődés – tehát abszolút megérdemelték a feljebb lépést és velük együtt örülünk a sikereiknek.

Viszont legnagyobb örömünkre a fellépőink között tudhatjuk idén az Ivan & the Parazolt, a Magashegyi Undergroundot, a Bagossy Brothers Companyt, Boggie-t és a keményebb stílus képviseletében a Useme csapatát. Szívem szerint itt azért az összes zenekart bátran felsorolnám, mert egytől-egyik kiváló zenészek és nagyon jó koncertekre számíthatunk idén is.

– A nem zenei programok közül mit emelnél ki?

– A Gástya-árok adottságai pont megfelelőek a napközbeni sziesztázásra, ezért eleve úgy alakítottuk ki a nem zenei felhozatalt, hogy a pihenést és a feltöltődést szolgálják. Oldalt egy afféle semmittevős napozót szeretnénk kialakítani, a Mashroom belsőépítész csapattal közösen, ahol pokrócokon és szalmabálákon lehet kipihenni az előző este fáradalmait. Természet-relaxáció-redizájn, ez a vezérfonal.

Minden délelőtt elindul majd egy szekér körbe a faluban, hogy közhírré tegye az udvar aznapi programjait. Élőzenés tornával is készülünk, de nem a régi tévétornák hangulatát kell elképzelni, annál sokkal különlegesebb és lélekemelőbb lesz.

Személyes kedvencem az Élő Zenegép, amit egy kőbányás zenekar fog tartani, hangszersimogatóval egybekötve. Ez teljesen interaktív, a közönség bármikor közbeszólhat, megszabva mondjuk a tempót vagy a dalok felépítését.

Mindezek mellé sikerült nagyon jó előadásokat is beszervezni, például a helyi kézműves sörök világáról, amelyek sorra hozzák haza a díjakat különböző világversenyekről. De lesz városrész-történeti bemutató, valamint műveltségi vetélkedő is az elhangzottak alapján, szuper nyereményekért.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk