„Be kellett ismernem, hogy nem bírom el, és ez teljesen oké” – erős, független nőként a karanténban
Már három hete vagyok egyedül a lakásomban.
Eleinte nem tűnt vészesnek. Persze érzékenyen érintett, ahogy meghallottam az első híreket arról, hogy itt bizony korlátozások lesznek. Az eseményeket lemondták, a koncerteken, rendezvényeken dolgozó barátaim elvesztették a munkájukat egyik percről a másikra. Elfogytak a kézfertőtlenítők. Kiüresedtek a polcok a boltokban. Mindenhol WC papírral a hónuk alatt, idegesen igyekvő embereket láttam.
Elkezdett rám szakadni az egész szépen fokozatosan. És elkezdett eluralkodni rajtam a szorongás, végül teljesen elborított. Úgy éreztem, agyonnyom, egyedül vagyok a félelmeimmel, egyedül vagyok a gondolataimmal, és nincs körülöttem senki, hogy megnyugtasson.
Legtöbb ismerősöm és családtagom eleinte egy csöppet sem izgult, bagatellizáltak illetve totál eltolták maguktól a problémát. Megnyugvást igazán senkitől nem kaptam, pedig kívülről vártam volna. Arra vártam, hogy valaki egyszerűen átöleljen, és azt mondja, itt vagyok. Nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy baj lesz, de itt vagyunk, ketten egymásnak.
Ez nem történt meg.
És miért nem? Mert én is független, erős, önálló self-made woman vagyok, aki nem marad benne egy rossz párkapcsolatban, nem alkuszik meg, nem akar rászorulni a családja segítségére, ha a barátai a reszketés közepén felhívják, inkább kinyomja a telefont és egy pánikroham után fél órával már ezerrel dolgozik.
Erős vagyok, kemény vagyok, kibírom egyedül. Nincs szükségem senkire.
Mondtam én akkor. Az első héten átgondoltam a dolgokat. Persze, imádok futni, futni szabad. Ha már konditerembe vagy jógaórára nem járhatok, akkor nagyokat futok majd a ligetben meg a Margitszigeten, YouTube jógavideókat nézek, megoldom. Végre kipróbálhatok egy csomó receptet, lesz időm festeni, olvasni és felkészülhetek a júniusi egyetemi felvételikre. Be is szereztem mindent, ami ezekhez a csodás, egyszerű, vagány tervekhez szükséges.
Mindennap meditáltam, mindennap sportoltam, főztem, video-chateltem, telefonáltam. Olykor-olykor elmentünk kutyát sétáltani egy-egy barátnőmmel.
Úgy éreztem, jól van Petra, menni fog ez, simán kibírod. Kibaszott kemény vagy, nem olyan nagy dolog ez, egyedül vagy egész nap, de mennyi hasznos dolgot csinálsz, és közben még jól is fogsz kinézni nyár elejére, amire ez az egész szar lemegy.
Az első pánikrohamom nagyjából egy hét után jelentkezett, ekkor már home office-ban voltam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást, úgy éreztem, az egész világ és az életünk súlya, a rengeteg félelem és kérdés egyszerűen ellep, az életem sose lesz már olyan mint régen.
Elkezdtem megbánni, mi az, amit nem tettem meg, elkezdtem okolni magamat, hogy miért vagyok szingli, hogy miért nem voltam képes benne maradni akár egy rossz kapcsolatban is, inkább az, mint a magány, minden jobb mint egyedül, az egyedüllétet nem bírom el.
Minden ilyen sírás, kiborulás ideiglenesen nyugalmat hozott magával, hiszen a felgyülemlő stressznek szelepet adtam, hagytam, hogy a félelmeim felszínre kerüljenek, így feloldódott a feszültség.
A szabadság korlátozásának érzése, és az, hogy NEM LEHET találkozni társasággal, a barátaimmal, nem ölelhetem meg a szeretteimet, nem mehetek el egy koncertre, vagy egy buliba, vagy simán reggelizni a kedvenc helyemre. Egyszerűen az van, ami otthon van. Otthon pedig akármit is teszek, egyedül vagyok, nincsenek körülöttem emberek, nincsen körülöttem élőlény. Mivel toborzóként dolgozom, nagyjából napi 100-120 vagy több hívást intéztem az elmúlt hetekben egy nap alatt, mégsem pótolja semmi az emberi lény jelenlétét a mindennapokban.
Oké, tehát, két hét után megvizsgáltam magam. Hol tartok? Aha, most már TÉNYLEG nem ajánlatos senkivel találkozni, most már TÉNYLEG távolságot kell tartani mindenkitől, most már TÉNYLEG nem ölelhet meg senki, most már TÉNYLEG otthon kell feltalálnom magam. Aha, oké, hát ezt SIMÁN kibírom, nem olyan vészes, hiszen néha sírok egyet, de utána jobb lesz úgyis. Az egész max. 2 hónapig fog tartani, vagy kevesebb.
Napirendet készítettem magamnak, edzéstervet, étkezési naplót, recepteket gyűjtöttem, online előadásokat és koncerteket néztem, jegyeztem a meditációim során bennem felmerülő érzeteket, video-chateltem, telefonáltam, folyamatosan messengeren is chateltem és posztolgattam Fb-on. Magyarul strukturáltam, koordináta-rendszerbe szerveztem a szorongásaimat.
Elhatároztam, hogy úgy tudom kivédeni a további pánikrohamokat, hogy kizárom a világot, nem olvasok híreket, nem beszélek erről a témáról, csak amennyit nagyon muszáj. Egyszóval bezárom magam a lakásom rózsaszín buborékjába a kis napi teendőimmel.
És amikor pont kezdtem elhinni magamról, hogy jól vagyok, meg tudok én ezzel egyedül küzdeni, elkezdtem érezni magamon a változást. Elkezdtem félni az utcán. Elkezdtem félni a maszkos emberektől, minden járókelő ideges vibrálása rám telepedett és vittem magammal tovább.
Amikor egyszer-egyszer távolságot megtartva találkoztam az anyámmal, éreztem, hogy be vagyok zárkózva, szótlan vagyok, hogy nem érzem magam jól, és csak a lakásom védelmében vagyok biztonságban.
Aztán egyik nap felébredtem, a szokásos 3-4 óra alvás után (az, hogy nem tudok aludni, nagyjából a második otthon töltött hét után jelentkezett) és eluralkodott rajtam a tehetetlenség. A depresszió. Hogy megint ugyanahhoz az asztalhoz ülök le, ugyanabban a térben, ahol egész nap vagyok. Megint ugyanúgy fog kinézni az egész napom, és ugyanúgy egy kurva áldott lélekkel nem fogok találkozni.
Bizonygattam magamnak, hogy ez oké, ez oké, ez oké, majd munka után jógázom egyet, attól jobb lesz. Egyszer csak egy munkahelyi feladat során kiszakadt belőlem minden, és elkezdtem zokogni.