„Akkor lesz boldog a gyerekem, ha tud közösségben élni, kapcsolódni, tud hasznos, aktív lenni”
Az idén lesz 50 éve, hogy elkezdtem gimnáziumi tanulmányaimat. Jószerével azóta hallom, hogy a tankönyvek rosszak, a gyerekek túlterheltek, felesleges tudással terhelik őket, miközben nem tanítják meg őket tanulni és önállóan gondolkodni. Továbbá a tanárok alulfizetettek, nincs a szakmának igazi megbecsülése, ezért nem is az arra legalkalmasabbak mennek tanítani. Tehát átfogó oktatási reformra van szükség. Azóta számtalanszor próbálták „megreformálni”, de inkább toldozás-foldozás folyt, vagy olyan felülről levezényelt átalakítások voltak, amelyek irányítóinak többnyire nem is volt gyakorlati pedagógusi tapasztalatuk. Nekem nagy szerencsém volt, mert a kor egyik legkiválóbb középiskolájába, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumba járhattam, a szép emlékű dr. Grezsa Ferenc igazgatósága alatt, ahol a diákok nemcsak európai szintű műveltség alapjait szerezhették meg, hanem egy életre magukévá tehették a szabad szellemiséget is. Holott az 1970-es évek Magyarországán szó sem volt még „alternatív” iskolákról, és a Bethlen példája igazolta, hogy rendszertől függetlenül, egy bátor és nyitott igazgatóval és tanári karral akkor is lehetett csodákat művelni. Az általános problémák azonban maradtak, pedig lassan már unokáim beiskolázása kerül napirendre.
Van-e ebből kiút? Hogyan legyünk okos nemzet? – ezzel a címmel hirdette meg újabb webinarját az Egyensúly intézet, amelyre L. Ritók Nórát, az Igazgyöngy Alapítvány létrehozóját, az Igazgyöngy alapfokú művészeti iskola igazgatóját és Halácsi Pétert, a Prezi és a Budapest School mikroiskola-hálózat társalapítóját hívták meg, a magyar közoktatás megújításáról pedig az intézet kutatói, Filippov Gábor és Bartha Diána beszélgettek Boros Tamásnak, az intézet igazgatójának vezetésével.
L. Ritók Nóra 1999-ben indította el Berettyóújfalu körzetében alapítványát, eredetileg egy gyerekközpontú művészeti iskola elképzelésével. Mivel azonban egy leszakadó térségről volt szó, úgy döntöttek: oktatási módszerekben, tananyagban, szemléletben azt tartják szem előtt, hogy az személyre szabott, hátránykompenzáló legyen, különös hangsúlyt fektessen a szociális készségek fejlesztésére és a gyereket a teljes szocio-kulturális környezetével együtt értelmezze. Ezzel szociális munkát is kapcsoltak az oktatáshoz, hogy kezelni tudják azokat a gyerekeket érő pozitív hatásokat, amelyek leamortizálódnak az otthoni közegben. ”Meggyőződésem, hogy a leszakadó térségeknek és társadalmi csoportoknak olyan iskolát kell biztosítani, ami komplexen kezeli az összes problémát, amit bevisznek magukkal az iskolába” – mondta az igazgatónő.
Halácsi Péter szerint a Budapest School hálózat, amelynek óvodai, általános és középiskolai csoportjai egyaránt vannak, tulajdonképpen ugyanazt csinálja Budapesten, mint az Igazgyöngy Hajdú-Bihar megyében, és nem érti, hogy az elit iskolák miért nem tudják magukévá tenni ezt a komplex szemléletet.
Miért válik az iskola feladatává a szociális készségekre való nevelés?
Ezért engedték el az Igazgyöngyben a tananyag-központú oktatást és a készségfejlesztésre fókuszáltak. És bár az Igazgyöngynél tanuló gyerekek 70%-a hátrányos helyzetű és legalább 300-an vannak, akik halmozottan hátrányos, szegregált környezetből érkeznek, de nemcsak nekik, hanem minden egészséges gyereknek fontos a szociális készségfejlesztés. Hogy legyen reális önértékelése, legyen toleráns, szolidáris, tudjon együttműködni a különböző tudású és készségű társaival. „Ha egy élhető, befogadó társadalomról beszélünk, ahol mindenkinek boldogulnia kell, akkor e készség elengedhetetlen” – mondta az igazgatónő.
„Nagyon sok krízisben lévő 25 évessel dolgoztam, mert van egy dolog, amit addig sosem kellett csinálni, sőt, tilos volt: döntést kell hozniuk az életükről” – mesélte Halácsi Péter. Tehát olyan iskolára van szükség, ahol ezt megtanítják a gyerekeknek.
A Budapest School-hálózat vezetője szerint ideje lenne már a gyakorlatban is kipróbálni, hogy a diákok csoportban dolgozzanak, internet segítségével, holott ezek ma már a legtöbb munkahelyen alapkövetelmények, de a jelenlegi rendszer ezt tiltja. Emlékeztetett arra, hogy Maria Montessori több mint 100 évvel ezelőtt már óvodásokat is arra biztatott, hogy válasszanak a különböző tevékenységek között. A választás jogát kapja meg a gyerek, a tanár és a szülő is, és ezáltal egy csomó döntést be lehetne vinni az oktatásba.
Boros Tamás felvetette, hogy az Intézet kutatói tanulmányuk készítése során tapasztalták, a változást sokszor a szülők akadályozzák. L. Ritók Nóra szerint a „poroszos” rendszer annyira beleégett az emberekbe, hogy sokan képtelenek nyitottabban gondolkodni e téren. „Szabadság nélkül nem lehet sem a pedagógusnak dolgozni, sem a gyereket fejleszteni. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Vannak szabályok, amiket mi magunk hozunk meg, amiket a gyerekek értelmezni tudnak és amikhez igazodni tudnak, és e keretek között tudnak alkotni, önmagukat megvalósítani. Mi a művészetet használjuk arra, hogy a gyerek ismeretei bővüljenek, de közben azt akarjuk, hogy boldog legyen, sikerélménye legyen és együtt örüljünk. Ez az, ami a mai oktatási rendszerből hiányzik.”
„A gyerek, szülő, tanár hármas nagyon erős triumvirátus. Rengeteg meló beszélgetni arról, hogy ha valamit nem úgy csinálnunk, ahogy tegnap, attól még lehet jó. Lehet, hogy nem jó, de ki kell próbálnunk” – mondta Halácsi Péter, aki bevallja: öt éve „kísérletezik a gyerekekkel”. „Nem ajánlom mindenkinek, de muszáj.”
Nagyon fontos, hogy a szülő mit gondol az iskoláról – tette hozzá L. Ritók Nóra, aki úgy látja, hogy az állami rendszerben már nincs meg ez a kontaktus, főleg nem azokkal a szülőkkel, akikre azt mondják: „nem partnerek”, mert csak akkor megy be az iskolába, ha behívatják, mert baj van a gyerekkel, holott mindenkinek fontos a pozitív visszacsatolás.
Mindketten egyetértettek abban, hogy a tehetséggondozás, a kreativitás támogatása nemcsak a gyerekekre vonatkozik, hanem a tanárokra, ezért olyan iskolaigazgatókra van szükség, akik beosztásukat nem hatalmi pozíciónak fogják fel, hanem hagyják „szárnyalni” kollégáikat, mert csak ők képesek kreatív, boldog gyerekeket nevelni.
Ha ezzel a ténnyel nem tudnak az onnan kikerülő hallgatók szembesülni, és nem tanulják meg kezelni, a terepen csődöt mondanak. Az én igazi pedagógiai tudásom nem a felsőoktatásból jött, hanem amikor bekerültem egy szegregált, túlkoros roma gyerekekkel teli osztályba. Mindent sutba kellett vágnom, amit addig tanultam, egy teljesen más struktúrát kellett felépítenem magamban, amiből az Igazgyöngy kinőtt” – emlékezett L. Ritók Nóra.
Milyen felnőttnek kellene kijönni az iskolából 16-18 évesen, és milyen képességgel jönnek ki ma az állami intézményekből? – hangzott az első rész záró kérdése. L. Ritók Nóra felhívta a figyelmet arra, hogy a leszakadó térségekben az oktatási szegregáció soha nem látott méreteket öltött.
„Ma az általános iskolából alapkészség-hiányosan kerülnek ki a gyerekek. Azt, hogy céljaik, probléma-megoldó, együttműködő, szociális készségeik legyenek, nem is említik, mert nincsenek benne ezeknek az iskoláknak nemcsak a fókuszában, de még a lehetőségeiben sem. Ezek a gyerekek 16 évesen kikerülnek az iskolából. Légüres térben élő, szakmával nem rendelkező fiatalok tömegével találkozunk ma. Biztosan kell egy központi szabályozás, amely legalább azt a törvényt betartatja, hogy egy településen a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekekből azt a bizonyos 25%-ot minden iskolának legyen kötelező felvennie - az egyházi iskoláknak is, amelyek e térségekben az oktatási szegregáció okozói azzal, hogy nem veszik fel őket. Aki nem tanul meg olvasni az alsó tagozatban, annak hiába csinálnak bármilyen programot 14 évesen” – mondta az igazgatónő.
„Akkor lesz boldog a gyerekem, ha tud közösségben élni, kapcsolódni, tud hasznos, aktív lenni, és tud navigálni a szabályok között” – tette hozzá Halácsi Péter.
Magyarország egyik legsürgetőbb kihívása ma a pedagógusutánpótlás megoldása: több fiatalt kell a pályára vonzani, és közülük is a legtehetségesebbeket - állapítja meg az Egyensúly Intézet oktatási szakpolitikai javaslata, amelyet Filippov Gábor kutatási igazgató és Bartha Diána kutató ismertettek.
Ennek érdekében a pedagógusképzésben hatékonyabban össze kell kapcsolni a kutatást és a tanítás gyakorlatát, és mind szemléletében, mind módszereiben korszerűsíteni kell a túl poroszos, tantárgy- és ismeretközpontú rendszert. Ezért az orvosi és pszichológusi képzés mintájára be kell vezetni a 4+1+3 éves pedagógusképzést. 2030-ra fel kell zárkóztatni a kezdő pedagógusbéreket az átlagbér kétszeresének szintjére, miközben a tanárhiány rövid távú mérséklése érdekében ösztönözni a nyugdíjaskorú tanárok pályán maradását.
Kulcsfontosságúnak tartják, hogy hálózatosodjanak az iskoláink. Az intézményrendszer jelenlegi szétaprózottsága és pazarló humánerőforrás-gazdálkodása fenntarthatatlan, miközben a világ sikeresebb oktatási rendszerei nagyobb egységekben, hálózatokban kezelik a hasonló kihívásokkal vagy lehetőségekkel szembesülő intézményeket.
Az agytröszt szerint az oktatás egyik legfontosabb feladata a társadalmi esélykülönbségek ellensúlyozása – nem pedig ezek erősítése. Ennek érdekében tartsuk minél tovább az iskolákban a gyerekeket: legyen ismét 18 év a tankötelezettségi korhatár. A tények alapján illúzió, hogy a korai szelekció bármilyen pozitív hatást gyakorolna a továbbtanulás esélyeire és a későbbi bérekre. Egyetlen kimutatható hatása a szegénység újratermelődése.
Az alapfokú oktatás ezért legyen egységesen 8 osztályos; ez idő alatt ne legyen lehetőség a teljesítményalapú kiválasztásra és a tanulói utak szétválasztására. A szülők körében ma ismertebb, teljesítményalapú iskolarangsorok helyett az esélyteremtési iskolarangsorokat kell népszerűsíteni – javasolja az Egyensúly Intézet.
Fotó: Farasis Energy
A CeraCharge apró akkumulátor, mégis százszoros energiasűrűséggel bír. Fotó: TDK
