KULT

Szentimentálisan hangzik, de a népzene mégiscsak a vérünkben van

A Fonó több mint két évtizede ápolja a magyar népzenei és világzenei hagyományokat. Arra is van válaszuk, miért jó 2018-ban táncházba járni.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. július 16.



Már csak néhány nap és elkezdődik a Művészetek Völgye, amely idén is tíz napon keresztül, közel 1500 programmal várja a látogatókat.

Az egyik állandó helyszín a Fonó udvara, amely az elmúlt években többször is költözött a fesztiválon belül, most azonban úgy tűnik, végre megtalálta a helyét a taliándörögdi Kocsor Házban.

Ennek apropóján beszélgettünk a produkciós vezetővel, Móra Gabriellával.

– Hogy indult a Fonó története?

– A Fonó Budai Zeneházat több mint 20 éve azzal a céllal alapították, hogy a legyen egy fix hely a fővárosban, ahol egyrészt a magyar népzene, másrészt mindenféle más népek zenéi, valamint az etno-jazz formációk eljuthatnak a közönséghez. Akkor ilyen még nem volt, teljesen egyedinek számított a koncepció.

Egy ipari létesítményből alakították át a klubot, és ezt a célját tulajdonképpen a mai napig tartja, csak annyi a változás, hogy a hangsúly jobban áttolódott a magyar népzenére. Már Magyar Örökség és Prima Primissima Díjjal is értékelték a tevékenységét. Emellett a Fonó egy lemezkiadó is, ami hasonló elvek mentén működik.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy mindenkit megjelentetett – vagy legalábbis felléptetett – már legalább egyszer, aki számít ebben a szcénában Magyarországon.

– Ki a tipikus közönség, aki a Fonóba jár és népzenét hallgat? Változott ez a kezdetek óta?

– Viszonylag eklektikusan áll össze. Részben velünk együtt öregedett a közönségünk, de az utóbbi években nagyon sok energiát fordítunk arra, hogy a fiatalokat is megszólítsuk. Persze most már nagyon más a helyzet, mint régen, amikor ez volt az egyetlen népzenei-világzenei hely Budapesten. Azóta jó néhány hasonló klub alakult közelebb a belvároshoz, de ettől függetlenül nincs okunk panaszra: a koncertekre és a táncházainkra is szép számban járnak.

– A táncháznak mennyire van manapság létjogosultsága, hogyan lehet kedvet csinálni hozzá?

– Szerencsére elég jól pörögnek a táncházak mindenhol a városban, a fiatalabbak között is mindig van egy olyan réteg, aki ez iránt érdeklődik. A kedvcsinálásról még annyit, hogy akit nem fog meg elsőre az autentikus népzene, annak érdemes az általunk rendezett világzenei koncertekkel kezdenie, amit elsőre sokkal könnyebb befogadni, és az illető utána simán juthat arra, hogy a hallott dallamok eredeti verziója is érdekli.

– És mit tud ez adni neki? Te például hogyan beszélnéd rá egy „laikus” ismerősödet arra, hogy eljöjjön táncházba?

– Bármennyire is szentimentálisan hangzik, szerintem azért lehet könnyen megszeretni, mert végső soron ez az egész mégiscsak a vérünkben és a gyökereinkben van. Persze ez még nem garancia arra, hogy mindenki szeretni is fogja, de magyarként valószínűleg senki nem érezné magát idegenként egy magyar táncházban. Ha pedig az ízlésével is találkozik, onnantól már könnyen meg lehet fogni.

– Mennyire tud még keletkezni, illetve fennmaradni autentikus népzene a mai rettentően modernizált társadalomban? Vidéken azért tartják a hagyományokat?

– Egyre kevésbé, de hálistennek azt a hatalmas zenei anyagot, ami korábban létezett, még idejében összegyűjtötték.

Óriási szerencse, hogy a néprajzkutatók idejében elkezdtek foglalkozni ezzel, és még azok voltak a forrásaik, akik tényleg eredeti környezetükben muzsikálták a dalokat.

És azért még mindig akadnak öregek, akiktől újabb anyagokat lehet gyűjteni. Többeket ismerek, akik rendszeresen járják is Erdély és a Felvidék eldugott településeit emiatt.

– Mekkora a ti személyes szerepetek, illetve felelősségetek abban, hogy a népzenei kincs tartósan fennmaradjon?

– Azt gondolom, hogy a lemezkiadással és a programszervezéssel is elég sokat teszünk érte. A mai napig sok autentikus népzenei albumot jelentetünk meg, még akkor is, ha a lemezpiac egyre kisebb. Természetesen minden anyagunk elérhető digitálisan is, nem csak a korongot lehet megvenni. Az értékmentésnek ez is nagyon fontos formája, amit a jövőben sem szeretnénk elhagyni.

– Mióta van jelen a Fonó a Művészetek Völgyében, és hogyan változott az ottani helyszínetek az évek során?

– Az első időszakról én csak keveset tudok, de az biztos, hogy már a létrejöttünk óta tart az együttműködés. Volt, hogy saját helyszínnel, máskor csak produkciókkal, de folyamatosan képviseltettük magunkat. Ameddig személy szerint vissza tudok tekinteni, az a Fonó és a Kobuci Kert közös udvara nagyjából öt évvel ezelőtt, ami teljesen népzenei programmal ment.

A következő évben kaptunk egy felkérést a központi szervezőktől, hogy a taliándörögdi Klastromnál újra lesz színpad, és a tíz nap felét mi töltsük ki programokkal. Bár nagyon jó előadókat sikerült elhívnunk, maga a helyszín eléggé kiesett a fesztivál vérkeringéséből, így a következő évben ismét költöztünk. Először a református templom udvarán lévő Ősök Házába, de onnan helyi egyeztetési problémák miatt szintén mennünk kellett.

Végül a Kocsor Házban találtunk otthonra, és úgy tűnik, ez végre egy sikeres együttműködés lesz, ami idén már másodjára valósul meg.

– A program hogy alakult ki?

– Szerencsére az udvar addigi szervezői nagyon hasonlóan gondolkodnak arról, hogyan is kellene egy Művészetek Völgye-programhelyszínnek kinéznie és milyen hangulatot teremtsünk, tehát elég jól egymásra találtunk velük. A Klastrom óta erőteljesen a világzenei vonalat helyezzük előtérbe, mivel Kapolcson továbbra is működik a Folkudvar, akik az autentikus népzenéről gondoskodnak. Egyrészt természetesen a saját portfóliónkból válogattunk, olyan előadókat hívtunk meg, akikkel eleve szeretünk együtt dolgozni.

De a fesztivál koncepciója kikacsintásokra is lehetőséget ad, ezért kerülhettek be a programba olyan zenekarok – például a PASO, vagy a Lóci játszik –, akiknek a világzenéhez is kevés közük van, de saját műfajukban értékesek.

A 19 órakor kezdődő sávban kevésbé ismert, feltörekvő előadóknak is lehetőséget adunk, idén újdonságként pedig délután 4-kor Párbeszéd koncertek lesznek a Bethlen Téri Színház jóvoltából. Ennek keretében olyan művészek játszanak együtt, akik egyébként nem szoktak, például Szirtes Edina Mókus és Kemény Zsófi, vagy Dresch Mihály és Tintér Gabriella.

(A Művészetek Völgye részletes programját IDE KATTINTVA böngészheted.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk